A nyolcvanas évek elején gyerek voltam még, amikor anyu húga – aki szintén Egerben élt a családjával – váratlanul meghalt. Harmincéves lehetett, vagy tán annyi sem.
Maradt utána két szép kisgyerek, az unokatestvéreim: egy kislány és egy kisfiú. Meg egy férj, akit azóta is ritkán láttam mosolyogni. Pedig ennek a halálesetnek több mint harminc éve már. Igaz, Egerbe nem gyakran járok, az özvegyet pedig nem sűrűn látom, de minden egyes alkalommal, ha feltűnik az utcán, olyan lassan, tűnődve ballag, mint akinek mindegy, hogy voltaképpen hová is megy. Utoljára tavaly találkoztunk. Bólintott, köszönt, majd révedező tekintettel sétált lassan tovább.
Mondom, a fiatal nagynéni halálakor gyerek voltam, nem sokat fogtam föl az egészből. Arra emlékszem, hogy körülöttem mindenki sír, és anyu húgát emlegeti, aki kórházban fekszik, s nincs magánál. Agyvérzés. Vagyis megütötte a guta. Erre a kifejezésre az általános iskolából emlékeztem, mert a másodikos vagy harmadikos olvasókönyvünkben volt egy elbeszélés Géza nagyfejedelemről, akit a szerző szerint vadászat közben megütött a guta. Ezen a szón aztán sokat gondolkodtam, s gyermeki eszemmel arra jutottam, hogy a guta egy erdei állat lehet. Mész az erdőben, hátulról megtámad a guta, és megüt. Te pedig meghalsz.
Anyu húga három napig feküdt a kórházban, állítólag nem tért magához egy pillanatra sem. Nagyon szerettem, mert kedves nő volt, halk beszédű, jó illatú és mindig csinos. A nyolcvanas évek elején a marseille-i rokonságtól kaptam egy kicsi, lapos, nagyon szép számológépet, a japán Sharp gyártotta, s ez nagy szó volt akkoriban, legalábbis számunkra: az egyen-szürke Kádár-korszak egyik egyen-szürke egri lakótelepére megérkezett egy igazi Sharp! Méghozzá Franciaországon keresztül egyenesen Japánból! Anyu húga egyszer kölcsönkérte, mert kellett a munkájához, azt hiszem, számvitelen dolgozott, vagy pénzügyön, ezt nem tudom biztosan, mindenesetre valahol egy irodában, ahol a számológépemnek hasznát vette. Nagyon büszke voltam magamra, hogy segíthettem neki.
Amikor meghallottam, hogy kórházba került, mert megütötte a guta, arra gondoltam, hogy inkább nekiadom a számológépemet örökbe, csak keljen fel az ágyból. Akkor majd anyu is abbahagyja a sírást. Mindenki boldog lesz, kivéve engem, mert nekem már nem lesz Sharp számológépem. De legalább anyu húga életben marad, anyu meg nevetni fog megint, mint régen. Azt hiszem, ugyanilyen megfontolások vezették azokat, akik az ókorban az isteneknek áldoztak. Kész lettem volna a számológépemet föláldozni az isteneknek. De nem volt rá szükség, mert a nagynéni három nap után meghalt. Amit természetesen nem értettem. Hiszen előző héten még láttam, járt, kelt, beszélt, még arra is emlékszem, ahogy lobogott a szélben a szoknyája, a fekete haja pedig hátul össze volt fogva egy csattal. Nem tudtam magam elé képzelni, ahogyan a kórházi ágyon mozdulatlanul fekszik, és már nem képes beszélni, mert halott. Halott az, akinek már egy szava sincs az élőkhöz. Bennem ez így rögzült akkor.
A temetésére nem emlékszem, pedig bizonyosan ott voltam. Egyetlen pillanat sem maradt meg a fejemben a temetésről, talán azért, mert az agyamat annyira sokkolta, ami a családdal történt, hogy inkább kitörölte a nyomokat. Pontosabban nem is törölte, hanem elpakolta a képeket egy olyan fiókba, amelyet nem tudok kihúzni. Csak a fekete színt látom magam előtt.
Minden és mindenki fekete. Azt sem tudom, milyen évszakban járunk, nyáron-e vagy télen, tavasszal-e vagy ősszel, s nem emlékszem arra sem, hogy az egri Kisasszony-temetőben vajon csupaszak-e a fák, vagy lombosak. Hiszen minden fekete. Fekete az ég, fekete a föld, és fekete a háttérben lapító guta.
Arra viszont erősen emlékszem, amire amúgy egyáltalán nem emlékezhetem: a félárván maradt két kisgyerek zokogására. Pedig a kislány és a kisfiú állítólag ott sem volt a temetésen, mert az apjuk úgy döntött, hogy meg kell kímélni őket ettől a sokktól. Ne lássák az anyjukat koporsóban. Kicsik még ahhoz. Nem tudom, hogy ez tényleg így történt-e. Az agyam azonban úgy döntött, hogy így történt. Ma is előttem vannak hát, ahogy az óvodában éppen abban a pillanatban kezdenek zokogni, amikor az anyjukat a sírba teszik. A kerítésnél állnak, arccal az utca felé, a rácsokat rázzák tehetetlenül, és zokognak. Én a járdán állok, és kívülről figyelem őket, s látom a könnyeket az arcukon. Holott egészen biztos, hogy nem álltam az óvoda előtt, és nem láthattam a két gyereket. Nem tudom megfejteni, hogy a tudatom miért állította elő ezt a hamis képet.
Azok a gyerekek régen felnőttek már, de soha nem mertem megkérdezni őket erről. Igaz, eléggé ritkán találkozunk. A kislányból lett nagylánynak már gyerekei vannak, a kisfiúból lett nagyfiúnak pedig felesége. A nagyfiú annak idején meghívott a középiskolai ballagására. Örömmel mentem, de amikor megláttam a búcsúzó diákok között, inkább elkaptam a tekintetem: olyan lassan, tűnődve ballagott el, mint akinek mindegy, hogy voltaképpen hová is megy.
