Bóta Gábor: Álöltözet

Publikálás dátuma
2018.09.02. 11:01

Zsinórban születnek újjá nagy filmsikerek színpadon, sokszor azt sem tudjuk, mi volt előbb, a darab, a film, netán a könyv, de a legtöbben általában a filmre emlékeznek, és ahhoz hasonlítják, amit a deszkákon látnak. Így van ez a Janika esetében is. 
Békeffi István és Stella Adorján 1945 végén írták a darabot, 1949-ben Keleti Márton filmje tette híressé. A címszerepet Turay Ida játszotta, akinek örök szerelme, örök férje és állandó házi szerzője volt Békeffi. Most a Szolnoki Szigligeti Színház adta a Janikát a Városmajori Szabadtéri Színpadon, de az elmúlt évadban műsorra tűzte a Turay Ida Színház és a Pannon Várszínház is. Nemrég a Karinthy Színházban is repertoáron volt. A filmes élményt sokaknak kiegészíthette a Játékszín évtizedekkel ezelőtti produkciója, Udvaros Dorottya remeklésével - Malvin öltöztetőnőként tündökölt benne maga Turay is.
Mitől agyonüthetetlen ez a látszólag csacska történet? Az még hihető, hogy a nagyszerű díva, ünnepelt színésznő otthon éppen egy 14 éves srácot próbál a következő premierhez, kínlódik vele, korábban közölte a direktorral, hogy ez nem megy neki, mert ki a fene hiszi el, hogy ő Janika. Aztán betoppan Amerikából az ott íróként híressé vált férj, aki két hét házasság után lelécelt a messzeségbe, összeszedett kint egy csinibabát, újra akar nősülni, emiatt eszébe jutott, hogy csak el kellene válni. De az nehezen elképzelhető, hogy amikor megpillantja a 15 éve nem látott feleségét - rövidnadrágosan, játékvonattal -, a saját gyerekének hiszi. És ettől hirtelen előtolulnak benne a régi érzelmek, a családalapítási vágy. A színésznő pedig rátesz erre temérdek lapáttal, játszani kezd a férfinak, akibe még mindig szerelmes, és kettős szerepében újra magába bolondítja. Aztán pedig lesz boldog vég.
Ugye, hogy orbitális butaság? A filmet kommentelők között egy hozzászóló totálisan hihetetlennek tartja az álruhás történetet. Például ezt írja: "Ne akarja senki elhitetni, hogy egyből az arcvonásokból, a hangból nem lehet látni, hogy a Janika egy nő, főleg, ha nemsokára meglátja volt feleségét. Nekem ne mondja senki, hogy nem tudja valaki felismerni a volt feleségét, akivel együtt élt (hált) akár 15 év után is."
Igaza van a hozzászólónak? Nyilván. De akkor miért van ekkora sikere ennek a hülyeségnek? Mert még sincs igaza. No, de akkor hogy is van ez? A színházban működnek bizonyos konvenciók, persze, ezeket el is kell hitetni velünk, de nekünk is bele kell menni a játékba, nem szabad bemerevedni, hogy na, ilyen nincs. Az álruha, amiben nem lehet felismerni valakit, pontosan ilyen konvenció. Látható például a Nemzetiben Goldoni Házasság Palermóban című darabja, abban is álruhába kell öltözni ahhoz, hogy a szerelmesek boldogok legyenek. Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékában Rosalinda férfigúnyát ölt magára, egy másik Shakespeare műben, a Szeget szeggel-ben, a herceg húz magára álruhát, hogy jobban kiismerje az embereket.
Beethoven remekművében, a Fidelióban, Leonora férfiruhát ölt, hogy kiszabadítsa börtönbe vetett szerelmét. Nem válik nevetségessé? Minden szereplő ostoba, mert nem ismerik föl: hiszen ez egy nő!? Nem, ez a színházi konvenció, tudjuk, ezt el kell fogadnunk, hogy elragadjon a cselekmény. És ehhez nem elég az álruha, ami önmagában tényleg lehet röhejes. Átlényegülés is kell, igazi színészi teljesítmény, meg összekacsintás színpad és nézőtér között. Sőt, az álruhának jelentése is lehet, a legkézenfekvőbb, hogy ilyen meghasonlásra kényszerülünk a cudar világban.
Bármilyen habkönnyűnek is tűnik a Janika, ez is benne van. Gondoljunk bele, közvetlenül a háború után íródott, ami tömegesen szakított szét családokat, ahogy aztán 1956 is. Hányan, de hányan hittek abban, hogy halottnak nyilvánított, vagy a messzeségbe vándorolt hozzátartozójuk egyszer csak felbukkan, és jóra fordulnak a dolgok. A maga bohókás, érzelmes módján ebbe trafál bele a Janika. Könnyedén elvicceljük azt, amin legszívesebben sírnánk. Rafinált módon móka tárgyává teszi elég gyakori tudathasadásos állapotunkat.
A szolnokiak előadásának első felvonása után kedvem lett volna elmenekülni. Könnyedség helyett erőlködést tapasztaltam, a nézőtéren sűrű nevetés helyett ritkákat, bávatag tekinteteket. De jó, hogy nem lógtam meg, mert aztán bedöccent a produkció. A végére meg is szerettem, mint a közönség. Kertész Marcellát elkapta a hév a színésznő szerepében. Érzékeltette, hogy nem babra megy a játék, élet-halál kérdés számára ez a férfi, és azt is, hogy közben mennyire imádja, hogy el képes hitetni vele, hogy ő egy kölyök. Barabás Botond a nagyon fess férj, aki tudatában is van hódító voltának, de aztán kiadós leckét kap. Kimondottan kedvelem Gyöngyössy Katalint a színésznő anyjaként, még mindig szép nőt formál, aki pontosan érti, miért is küzd a lánya. Ahogy felhúzott orrú öltöztetőnőként Gombos Judit is, aki igen jól célzottan odatesz néhány poént. Karczag Ferenc a farkasvakságban szenvedő, némiképp elefánt a porcelánboltban típusú apát adja. Mészáros István a csíziót ismerő, ügyesen lavírozó direktor. Túri Erzsébet elegáns, békebeli, polgári miliőt tervezett díszletként, és mutatós jelmezekkel örvendeztet meg. Molnár László rendező nem talál ki semmi kunsztot, a kezdeti döccenők után korrekten levezényli a produkciót. A közönség már nevet, és kicsit meg is hatódik, ahogy ezen a darabon kell.
Szerző
Témák
színház álruha

Szegőfi Ákos: Nyomtatott erőszak

Publikálás dátuma
2018.09.02. 09:16
A vízipisztolyra hajazó Liberator teljes egészében műanyagból áll
Fotó: SCIENCE PHOTO LIBRARY / AFP
A Cody Wilsonhoz hasonlók számára az ördög nem a szervezett bűnözés vagy a terrorizmus, hanem az állami intézményrendszer.
Elbűvölő volt az első alkalom, mikor egy budai startup techcég apró irodájában először láttam 3D nyomtatót. Egy kamraszerű oldalhelységben működött, lekapcsolt villany mellett, félhomályban mozgó karjaival egy pirosas tárgyat épített, ami mint megtudtam, vázaként szolgált az iroda egyik fikuszának. Még ugyanazon a héten, de néhány kilométerrel odébb egy hasonlóan sötét kamrában, szorosra zárt lekváros üvegek közt egy másik nyomtató, hasonlóan egykedvűen és precízen egy fehéres markolatot készített.
- Nahát nagymama – kérdeztem meglepetten – te meg mit nyomtatsz?
- Géppisztolyt a migránsok ellen! – válaszolta nagymama.

Üzleti populizmus

A fenti eset természetesen groteszk kitaláció, ugyanakkor a 3D fegyvernyomtatás megjelenése felvet néhány alapvető kérdést: Amerikán belül, és kívül is. "Úgy hiszem, én vagyok a 2. alkotmánykiegészítés bajnoka a 21. században" – nyilatkozta a The New York Timesnak nemrégen Cody Wilson, akit néhány évvel ezelőtt az a kétes megtiszteltetés ért, hogy felkerült a világ legveszélyesebb embereinek listájára. Az illusztris társaságban drogbárók és terroristák mellett a harmincéves Wilson azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy fegyvernyomtatási tervrajzokat töltött fel az internetre, miközben forradalmárhoz méltóan a szabadság hirdetőjeként állította be magát.
Wilson – forradalmárhoz kevésbé méltóan – hatalmas üzleti lehetőséget látott a fegyvernyomtatásban, amihez könyvet is írt hangzatos "Gyere és Vedd el: a Fegyvernyomtató Útmutatója a Szabad Gondolkodáshoz" címmel. Első fegyvere, a fröccsöntött vízipisztolyra hasonlító Liberator (Felszabadító) teljes egészében műanyagból van, egylövetű, nincs rajta gyártási szám – tehát a hatóságok nem tudják lekövetni ki és mikor vette – illetve anyagából adódóan a fémdetektorok sem jelzik. Bár fegyverét az "egyéni szabadság védelmének" jellegzetesen amerikai propagandájával körítette, fentebb tárgyalt tulajdonságai miatt inkább tökéletes orgyilkos fegyver, semmint betörők ellen bevethető eszköz. A Liberator óta Wilson, a cégei és az úgynevezett szellemfegyverek is nagy utat jártak be. A legújabb tervrajzok alapján már azt az AR-15-ös géppisztolyt is el lehet készíteni házilag, amit az iskolai lövöldözésekben előszeretettel használnak az ámokfutók, miközben azon versenyeznek, hogy ki tudja kevés idő alatt a lehető legtöbb emberéletet kioltani.
A szellemfegyvereket és készítőjét komoly támadások érték a törvényhozás által, és Wilsonnak a negatív sajtó kiváló lehetőséget biztosított termékének felfuttatásához – illetve saját apoteózisához is. "A cél valójában nem a személy felfegyverzése, hanem az információ felszabadítása" – prédikálja egyik videójában. Ha egy kicsit is közelebbről nézzük, valójában nincs másról szó, mint egy érdekes, noha nem példátlan tevékenységről, amit üzleti populizmusnak nevezhetnénk.
Wilson tökéletesen használta fel az ellene indított intézményes támadást, hogy apokaliptikus jóslatokat hangoztatva és a konföderációs zászlót lengetve ágálni kezdjen az állampolgárokat szüntelenül elnyomni akaró államhatalom, az egyén szabadságának torzulása és a fegyveripar elitjének zsarnoksága ellen. Az amerikai szavazók egy részének ezek hívószavak, amik jól bejáratott szokásokat hoznak működésbe: aki patrióta, akinek szívére van tetoválva az alkotmány, az letölti a forradalmár fegyvereit. A nyomtatott fegyver üzletből politikai mozgalommá vált. Mi sem mutatja jobban a populista retorika alkalmazásának sikerét, minthogy szélsebesen egymásra találtak az alt-right prominens alakjaival, többek közt a Budapestet is megjárt fajvédő Richard Spencerrel. Wilson még egy olyan adománygyűjtő oldalt is létrehozott Hatreon néven, amin keresztül a charlottesville-i szélsőjobboldali felvonulásra is sikerült egy kis pénzt gyűjteni. Az amerikai alt-right a tévedhetetlen elnök, a zsíros donorok, a cinikus stratégák, az alternatív világokat építő médiumok és hamis hírekben utazó szószólók után rátalált saját, külön bejáratú fegyvernepperére is.

Vadnyugati kocsma

A fegyvernyomtatás, mint jelenség, természetesen nem korlátozódik kizárólag azokra az állampolgárokra, akik valamilyen hazafias hevülettől vezérelve övükbe tűzik Wilson – gyakran nem épp a legmegbízhatóbb műanyagból nyomtatott – Liberatorát. Amerikában nagy hagyománya van azoknak az olcsó és megbízhatatlan fegyvereknek, leggyakrabban pisztolyoknak, amiket tipikusan bűnözők használnak. A fegyverkínálat – a társadalmi rétegződéshez hasonlóan – kitermeli a saját páriáit és elitjét. Azonban még ezeket a fegyvereket is meg kell valahol vásárolni, a vásárláshoz személyi igazolványt kell felmutatni, a gyártási számot pedig később le kell maratni savval. Ezen nehézségeknek köszönhetően a 3D fegyvernyomtatás első pillanatától kezdve bűnszervezetek egész hada kezdett el várakozni a nagy lehetőségre. A fegyverlobbi válasza erre a problémára a lakosság még széleskörűbb felfegyverzése, hiszen – szól az indoklás – a bűnszervezetek tagjai nem mernek majd megtámadni ártatlan, de fegyveres polgárokat. Az így előállt kvázi természeti állapotot leginkább úgy lehet elképzelni, akár egy vadnyugati kocsmát, ahol mindenki mindenkire fegyvert fog – a szabad fegyverviselés szószólói valójában a "mexikói patthelyzetet" (mexican standoff) tartják szabadságnak.
Wilson tevékenységét látva évek óta húzódó perekben próbálják visszaszuszakolni a szellemet a palackba, azaz megakadályozni, hogy még több terv kerüljön ki a világhálóra. A Liberator terveit mintegy 100.000-en töltötték le, mire a bíróságnak sikerült levetetnie azt. A Trump-kormányzat megengedőbb volt a vállalkozóval szemben, aki jelenleg pendrive-on árusítja a tervrajzokat. Könnyen belátható ugyanakkor, hogy a tervek kikerülésének, tágabb értelemben véve az információ terjedésének szabályozása az internet korszakában a lehetetlennel egyenlő. A nagy 3D vesszőfutást elveszítő Egyesült Államok egyben elveszíti az utolsó lehetőségét, hogy valaha végrehajtsák a fegyverkorlátozás – Ausztráliában egyébként sikerrel alkalmazott – társadalmi reformját.
Mivel azonban 3D nyomtatók és tervek nem csak az USA-ban elérhetőek, számunkra is nyitott a kérdés, hogyan lehet korlátokat állítani a szellemfegyverek elé? Lehetne példának okáért a nyomtatókat figyeltetni; ez eszünkbe juttathatja, ahogyan az állami cenzúra igyekezett – sikertelenül – megakadályozni a szamizdatok nyomtatását a nyomdagépekhez való hozzájutás akadályozásával. A szoftver helyett így a hardvert igyekeznénk kontrollálni, bár ez sem kecsegtet sok sikerrel. Nyomdagépekhez a diktatúrák ideje alatt is hozzájutottak, pont a globális kereskedelem korszakában ne oldanák meg?
Ha lehetséges jövőképekről beszélünk, a szellemfegyverek bizonyos hasonlóságot mutatnak a dizájnerdrogokkal. A lopott betonkeverőkben összekotyvasztott, otthoni készítésű kábítószerek változó minőségűek, rendkívül veszélyesek, kontrollálásuk pedig hasonló akadályokba ütközik, mint a szellemfegyverek gyártásának korlátozása. A dizájnerdrogok visszaszorítására a negatív publicitás lehet hatással, azonban pontosan úgy, ahogyan a nyomtatott fegyverek esetében, valaki mindig használni fogja őket, mert olcsóak. Akad azonban még egy mentőöv.

Puska a falon

A szellemfegyverek pontosan azért készültek, hogy a hatóságok ne tudjanak róluk: a fegyverlobbi és a Cody Wilsonhoz hasonló vállalkozók számára ugyanis az ördög nem a szervezett bűnözés vagy a terrorizmus, hanem az állami intézményrendszer. Jellegzetes félreértésük, hogy az államhatalom túlkapásaitól majd a lekövethetlen fegyverek védik meg az állampolgárokat, holott erre a célra szolgál a hatalmi ágak szétválasztása, ami épp az Egyesült Államokban valósul meg az egyik legtisztábban. Tágabb értelemben szintén a biztonságukat szavatolja az a politikai kultúra, ami a hatalomban lévők viselkedését is szabályozza.
Számunkra is a kultúra jelenti a menedéket: Európában nincs hagyománya a fegyverimádatnak – legalábbis nem akkora, mint az Államokban. Műanyagfegyverekkel elkövetett terrortámadásokra, újságírók és aktivisták ellen elkövetett merényletekre természetesen számíthatunk, de míg az Államokban a nyilvánvaló politikai színezet miatt kapott óriási publicitást az eset, más országokban kevésbé markánsan jelenik meg a szabadság fegyverekkel való azonosítása. Tény, hogy az összes országban, ahol létezik erőszak monopóliumával felruházott rendvédelmi szerv, a polgárok tapasztalata, hogy ezen szervezetek inkább megbüntetni képesek őket, semmint megvédeni – a biztonsági aggályokra azonban általában az intézményrendszer fejlesztését szokás válaszul adni.
Az a politikai hálózat, amelynek Wilson is tagja, egyszerre érti az emberi természetet, és érti félre. Érti, hogyan kell kommunikálni a választókkal/vásárlókkal, és hogyan kell felhasználni a hálózatokban rejlő erőforrásokat. Félreértése abban rejlik, hogy az emberi agresszió, a csoportosulások között törvényszerűen fellépő konfliktus megoldható valamiféle sosem volt szabadság dizájnjával – ez a dizájn pedig nem más, mint egy idilli, naiv berendezkedés, ahol minden polgár nyakig fel van fegyverezve, az állam pedig lehetőleg nem szól bele semmibe.
Az agresszió és a konfliktus természetesen nem oldható meg, csupán menedzselhető, sok más társadalmi jelenséghez hasonlóan, legyen szó egyenlőtlenségről, vagy épp dizájnerdrogok fogyasztásáról. A menedzselés pedig társadalmi normarendszerek útján kell, hogy megvalósuljon, nem pedig fegyverdömping által. A fegyverek puszta látványa kulcsinger, erőszakos gondolatokat és végül erőszakos cselekvést szül – az erre vonatkozó kísérleti adatok 1967 (Berkowitz & LePage), azaz több mint ötven év óta ismeretesek. Egy színházi mondást idézve: ha a színpadon puska van a falra akasztva, annak a darab egy pontján feltétlenül el kell sülnie.
Szerző

Európában is terjed a hétköznapi trumpizmus

Publikálás dátuma
2018.09.02. 07:00
MARABU RAJZA
„A Trump által közzétett Twitter-üzenetek gyakran nyilvánvaló hazugságok, de sokszor viccesek. Legyünk őszinték: az európai bürokraták tevékenysége kifejezetten unalmas ehhez képest. Mindenféle globális problémával küzdenek, s még Brexit-ügyben is csak szerencsétlenkednek.”
Mihail Romm legendás filmje, a Hétköznapi fasizmus főleg a kisemberekről szólt. Azokról, akik rendes családapák voltak, dolgoztak – már persze ha volt munkájuk – és a tömeggyűléseken lelkesen hallgatták a Vezér szavait.
Hitler beszédei nem voltak bonyolultak: minden gazdasági bajért a zsidók felelősek, tehát őket el kell pusztítani. Donald Trump világképe hasonlóan egyszerű, akár egy faék. A munkaszolgálatosként meghalt, szegény Rejtő Jenő biztosan csodálkozna, ha élne. Nem hinné el, hogy az általa megálmodott szélhámos, Podvinecz marsall alakja megelevenedett, s már sokfelé hódít. A 2016-os elnökválasztás győztese is annyit tud a világról, hogy "Amerika a pénz hazája, és lobogóját csillagok díszítik…"
Az elmúlt évek választási eredményei – többek között – azt jelzik, hogy a 2008-as pénzügyi összeomlás óta sokan unják a hagyományos politikát. Nem hisznek a válságkezelésben tehetetlennek bizonyult régi pártokban, inkább a populista "látványpolitikusokra" szavaznak. Márpedig azt el kell ismerni, hogy Donald Trump szórakoztató személyiség. A Helsinkiben tartott közös sajtótájékoztatón például Putyin mellé állt, aki egyszerűen letagadta az amerikai elnökválasztásba való orosz beavatkozást. Washingtonban erre botrány tört ki, miután ezt a tényt valamennyi titkosszolgálat egybehangzóan állítja. Az elnök ekkor azzal állt elő, hogy nyilatkozatában helytelenül használta a would segédigét, s tulajdonképpen nem is azt mondta, amit hallottak. De ugyanilyen nevetséges, ám egyúttal félelmetes, ahogy az Egyesült Államok hivatalban lévő elnöke mostanában a tévékamerák előtt védekezik. Bizonyítottnak látszik ugyanis, hogy ő bízta meg az ügyvédet, aki összesen 280 ezer dollár hallgatási pénzt fizetett egy pornósztárnak és egy szépségkirálynőnek. Az elnöki nyilatkozat önmagáért beszél: "jó, jó valóban fizettünk, de ez nem számít bűncselekménynek".
A Trump által közzétett Twitter-üzenetek gyakran nyilvánvaló hazugságok, de sokszor viccesek. Legyünk őszinték: az európai bürokraták tevékenysége kifejezetten unalmas ehhez képest. Mindenféle globális problémával küzdenek (menekültügy, klímaváltozás, a digitális gazdaság szabályozása), s még Brexit-ügyben is csak szerencsétlenkednek. Az amerikai elnök londoni látogatásakor erre is egyszerű megoldást talált. Mindenkit megdöbbentve per indítását javasolta az EU ellen a brit miniszterelnöknek. Az elemzők, kommentátorok többsége persze kétségbe esik: a világ sorsa egy tudatlan, ám agresszív showman és európai csodálói kezébe kerülhet. A trumpizmus sajnos nem valóságshow-műsor, hanem maga a valóság. Ezért Európa felelős politikusainak – a diplomatikus távolságtartás helyett – cselekedniük kellene.

A valóságshow

Már ma sem kétséges, hogy az Egyesült Államok elnökei közül Donald Trump világelső lesz: legalábbis ami a róla szóló cikkek, kommentárok számát illeti. Az amerikai pszichiáterek egy csoportja például az elnök mentális állapotának felmérését is javasolta. Neves közgazdászok figyelmeztettek arra, hogy dilettáns kereskedelempolitikai lépései (lásd védővámok) az amerikai gazdaság érdekeit veszélyeztetik. Amikor valamelyik Twitter-bejegyzésében arról elmélkedett, hogy Amerika erős ország, ezért a dollárnak is erősnek kell lennie, még a republikánusok is fogták a fejüket. Trump nyilvánvalóan nem tudja, hogy az exportteljesítmény ösztönzésének egyik legfontosabb eszköze a nemzeti valuta leértékelése.
Az elnök nagy-britanniai látogatása is számos témát kínált az internetes mémek mestereinek. Sokan felháborodtak például amiatt, hogy az elnök II. Erzsébetet is képes volt megvárakoztatni. Az ezt firtató újságírói kérdésre azzal válaszolt, hogy valójában a "király és a királynő testőreivel együtt" neki kellett várnia. Vagyis nem tudja, hogy a briteknek "csak" királynőjük van, mint ahogyan azt sem, hogy az Egyesült Királyságnak csupán egyik országrésze Anglia. A hamis hírek (fake news) terjesztésével gyakran vádolja a sajtót, ami – érthető okokból – nem tartozik a kedvencei közé. Azt a Twitter-bejegyzését azonban, mely szerint "a sajtó a nép ellensége", már a The New York Times sem hagyhatta szó nélkül. A lap szerkesztőségi cikke még viszonylag visszafogott volt, amikor az elnök véleményét veszélyesnek minősítette. Az viszont már egyszerre botrányos és szórakoztató, hogy a Szenátus – jó kétszáz évvel az amerikai sajtószabadságot deklaráló alkotmány-kiegészítés elfogadása után – egyhangú határozatot hozott: "a sajtó nem a nép ellensége".
Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy az amerikaiaknak már elegük lehet populista elnökükből, de ez tévedés. Egy konzervatívnak tartott közvélemény-kutató cég (Rasmussen Reports) idén augusztusban készített felmérése szerint Donald Trump támogatottsága 50 százalék körül mozog. Ez 5 százalékkal magasabb, mint Barack Obamáé volt, elnöksége első másfél évét követően.

Az unalmas EU

Közismert, hogy a trumpizmus Európában is terjed, bár a The Times igyekszik megnyugtatni az emiatt aggódókat. Értékelése szerint a populisták a kontinensen "csak" hat országban rendelkeznek kormányzati hatalommal. Ezek az osztrákok, a csehek, a görögök, a magyarok, az olaszok és a lengyelek. Nem túl hízelgő viszont számunkra a cikk végkövetkeztetése. A szerző az EU szempontjából kifejezetten biztatónak tartja, hogy eddig csupán Magyarországon és Lengyelországban korlátozták a szabadságjogokat.
Az Európai Unió azért sem szórakoztató, mert sok mindennel kell harcolnia. A menekültválság távolról sem megoldott. A gazdaság egy ideje már élénkül, de azt nem tudni, hogy az Európai Központi Bank pénzteremtő politikájának befejezését hogyan fogadják majd a piacok. A görögök ugyan megkapták az életmentő hitelcsomag utolsó részét, de az adósságprobléma ettől még nem enyhült. Az olasz bankok a nem fizető adósaik nagy száma miatt szinte állandó csődveszélyben vannak, ám a populisták szokásuk szerint csak a karzat közönségének játszanak. Szinte hihetetlen, de 2018-ban Európa egyik legfejlettebb országában a kormány engedményeket tesz a védőoltásokat ellenző Facebook-csoportoknak.
A trumpisták által lenézett és gyakran szidalmazott brüsszeli bürokraták azért közben csendben dolgoznak. Jó másfél hónapja történelmi jelentőségű gazdaságpolitikai sikert értek el, ám a mindent elborító bulvár tengerében ez senkit nem érdekel. Miközben Amerika éppen romba dönteni készül a világkereskedelmi rendszert, július 17-én Tokióban aláírtak egy átfogó szabadkereskedelmi megállapodást az Európai Unió és Japán között. Ebben nem kisebb dologról döntöttek, minthogy az EU-27 és a szigetország mintegy 640 milliós belső piacán fokozatosan lebontják a kereskedelmi korlátokat. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy például jóval több uniós mezőgazdasági termék lesz eladható Japánban, s cserébe a világszínvonalat képviselő Toyota és a többiek vámmentesen érkezhetnek az európai piacra.
A csaknem tíz évig tartó gazdasági válság azt eredményezte, hogy a választók mindenhol türelmetlenné váltak. Az ezzel foglalkozó cikkekben már sokan leírták, a fejlett országokban is egyfajta harcias, "ostromlott erőd" tudatállapot vált uralkodóvá. Miért várhatnánk el az átlagszavazótól, hogy belássa: gazdasági helyzete bizonytalanságáért nem a vallási, faji, nemzetiségi kisebbségek vagy a menekültek a felelősek, s a politikában sincsenek csodaszerek? Sajnos nagyon kevesen ismerik fel, hogy a migránsok elleni harccal, vagy a védővámokkal házaló nemzetmentők egyszerűen nem tudják, miről beszélnek.

Európa, vigyázz!

Thomas Mann híres figyelmeztetése talán még nem aktuális, de ne feledjük: az antifasiszta koalíció gazdasági és katonai erejét a II. világháború idején főleg az Egyesült Államoknak köszönhette. A mostani elnök felelőtlen és ostoba rögtönzéseivel az 1945 után kialakult nemzetközi intézményeket (ENSZ, NATO, Európai Unió) és a nyugati szövetségi rendszert egyaránt veszélyezteti.
A hétköznapi trumpizmus Európában is terjed, de ha hihetünk a The Times szemleírójának, nem kell összeomlástól tartanunk. A magyar miniszterelnök ugyan szeretne Brüsszelben is látszani, de ez nem tűnik komoly veszélynek, inkább nevetséges. Magyarország gazdaságilag és politikailag egyaránt csekély súlyt képvisel, s a kormányfő – nagyhangú nyilatkozatai ellenére – távol áll attól, hogy világpolitikai tényező legyen.
Az Európai Unió építőinek, mindenekelőtt Angela Merkelnek és Emmanuel Macronnak valóban nagy a felelősségük. Nem mindegy például, hogy ősszel megint meghátrálnak-e Brexit-ügyben. Nem zárható ki ugyanis, hogy a kilépési szerződés meghiúsulása miatt a britek gazdasági katasztrófahelyzetbe kerülnek. Senki nem akarja Nagy-Britanniát "büntetni", de azt látni kell, hogy London a csatlakozása óta lényegében egyetlen szabályt követ: ők mindenben kivételek. Ezért Brüsszelnek nem szabadna engednie, hogy a belső piac és a vámunió szabályai közül "kimazsolázzák" a számukra kedvező rendelkezéseket. Hatásos érv lehet az integráció mellett, ha majd a londoni bankok a – "trumpisták" által annyira lenézett – Európai Unióba menekülnek.
Szerző