Európában is terjed a hétköznapi trumpizmus

Publikálás dátuma
2018.09.02. 07:00
MARABU RAJZA
„A Trump által közzétett Twitter-üzenetek gyakran nyilvánvaló hazugságok, de sokszor viccesek. Legyünk őszinték: az európai bürokraták tevékenysége kifejezetten unalmas ehhez képest. Mindenféle globális problémával küzdenek, s még Brexit-ügyben is csak szerencsétlenkednek.”
Mihail Romm legendás filmje, a Hétköznapi fasizmus főleg a kisemberekről szólt. Azokról, akik rendes családapák voltak, dolgoztak – már persze ha volt munkájuk – és a tömeggyűléseken lelkesen hallgatták a Vezér szavait.
Hitler beszédei nem voltak bonyolultak: minden gazdasági bajért a zsidók felelősek, tehát őket el kell pusztítani. Donald Trump világképe hasonlóan egyszerű, akár egy faék. A munkaszolgálatosként meghalt, szegény Rejtő Jenő biztosan csodálkozna, ha élne. Nem hinné el, hogy az általa megálmodott szélhámos, Podvinecz marsall alakja megelevenedett, s már sokfelé hódít. A 2016-os elnökválasztás győztese is annyit tud a világról, hogy "Amerika a pénz hazája, és lobogóját csillagok díszítik…"
Az elmúlt évek választási eredményei – többek között – azt jelzik, hogy a 2008-as pénzügyi összeomlás óta sokan unják a hagyományos politikát. Nem hisznek a válságkezelésben tehetetlennek bizonyult régi pártokban, inkább a populista "látványpolitikusokra" szavaznak. Márpedig azt el kell ismerni, hogy Donald Trump szórakoztató személyiség. A Helsinkiben tartott közös sajtótájékoztatón például Putyin mellé állt, aki egyszerűen letagadta az amerikai elnökválasztásba való orosz beavatkozást. Washingtonban erre botrány tört ki, miután ezt a tényt valamennyi titkosszolgálat egybehangzóan állítja. Az elnök ekkor azzal állt elő, hogy nyilatkozatában helytelenül használta a would segédigét, s tulajdonképpen nem is azt mondta, amit hallottak. De ugyanilyen nevetséges, ám egyúttal félelmetes, ahogy az Egyesült Államok hivatalban lévő elnöke mostanában a tévékamerák előtt védekezik. Bizonyítottnak látszik ugyanis, hogy ő bízta meg az ügyvédet, aki összesen 280 ezer dollár hallgatási pénzt fizetett egy pornósztárnak és egy szépségkirálynőnek. Az elnöki nyilatkozat önmagáért beszél: "jó, jó valóban fizettünk, de ez nem számít bűncselekménynek".
A Trump által közzétett Twitter-üzenetek gyakran nyilvánvaló hazugságok, de sokszor viccesek. Legyünk őszinték: az európai bürokraták tevékenysége kifejezetten unalmas ehhez képest. Mindenféle globális problémával küzdenek (menekültügy, klímaváltozás, a digitális gazdaság szabályozása), s még Brexit-ügyben is csak szerencsétlenkednek. Az amerikai elnök londoni látogatásakor erre is egyszerű megoldást talált. Mindenkit megdöbbentve per indítását javasolta az EU ellen a brit miniszterelnöknek. Az elemzők, kommentátorok többsége persze kétségbe esik: a világ sorsa egy tudatlan, ám agresszív showman és európai csodálói kezébe kerülhet. A trumpizmus sajnos nem valóságshow-műsor, hanem maga a valóság. Ezért Európa felelős politikusainak – a diplomatikus távolságtartás helyett – cselekedniük kellene.

A valóságshow

Már ma sem kétséges, hogy az Egyesült Államok elnökei közül Donald Trump világelső lesz: legalábbis ami a róla szóló cikkek, kommentárok számát illeti. Az amerikai pszichiáterek egy csoportja például az elnök mentális állapotának felmérését is javasolta. Neves közgazdászok figyelmeztettek arra, hogy dilettáns kereskedelempolitikai lépései (lásd védővámok) az amerikai gazdaság érdekeit veszélyeztetik. Amikor valamelyik Twitter-bejegyzésében arról elmélkedett, hogy Amerika erős ország, ezért a dollárnak is erősnek kell lennie, még a republikánusok is fogták a fejüket. Trump nyilvánvalóan nem tudja, hogy az exportteljesítmény ösztönzésének egyik legfontosabb eszköze a nemzeti valuta leértékelése.
Az elnök nagy-britanniai látogatása is számos témát kínált az internetes mémek mestereinek. Sokan felháborodtak például amiatt, hogy az elnök II. Erzsébetet is képes volt megvárakoztatni. Az ezt firtató újságírói kérdésre azzal válaszolt, hogy valójában a "király és a királynő testőreivel együtt" neki kellett várnia. Vagyis nem tudja, hogy a briteknek "csak" királynőjük van, mint ahogyan azt sem, hogy az Egyesült Királyságnak csupán egyik országrésze Anglia. A hamis hírek (fake news) terjesztésével gyakran vádolja a sajtót, ami – érthető okokból – nem tartozik a kedvencei közé. Azt a Twitter-bejegyzését azonban, mely szerint "a sajtó a nép ellensége", már a The New York Times sem hagyhatta szó nélkül. A lap szerkesztőségi cikke még viszonylag visszafogott volt, amikor az elnök véleményét veszélyesnek minősítette. Az viszont már egyszerre botrányos és szórakoztató, hogy a Szenátus – jó kétszáz évvel az amerikai sajtószabadságot deklaráló alkotmány-kiegészítés elfogadása után – egyhangú határozatot hozott: "a sajtó nem a nép ellensége".
Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy az amerikaiaknak már elegük lehet populista elnökükből, de ez tévedés. Egy konzervatívnak tartott közvélemény-kutató cég (Rasmussen Reports) idén augusztusban készített felmérése szerint Donald Trump támogatottsága 50 százalék körül mozog. Ez 5 százalékkal magasabb, mint Barack Obamáé volt, elnöksége első másfél évét követően.

Az unalmas EU

Közismert, hogy a trumpizmus Európában is terjed, bár a The Times igyekszik megnyugtatni az emiatt aggódókat. Értékelése szerint a populisták a kontinensen "csak" hat országban rendelkeznek kormányzati hatalommal. Ezek az osztrákok, a csehek, a görögök, a magyarok, az olaszok és a lengyelek. Nem túl hízelgő viszont számunkra a cikk végkövetkeztetése. A szerző az EU szempontjából kifejezetten biztatónak tartja, hogy eddig csupán Magyarországon és Lengyelországban korlátozták a szabadságjogokat.
Az Európai Unió azért sem szórakoztató, mert sok mindennel kell harcolnia. A menekültválság távolról sem megoldott. A gazdaság egy ideje már élénkül, de azt nem tudni, hogy az Európai Központi Bank pénzteremtő politikájának befejezését hogyan fogadják majd a piacok. A görögök ugyan megkapták az életmentő hitelcsomag utolsó részét, de az adósságprobléma ettől még nem enyhült. Az olasz bankok a nem fizető adósaik nagy száma miatt szinte állandó csődveszélyben vannak, ám a populisták szokásuk szerint csak a karzat közönségének játszanak. Szinte hihetetlen, de 2018-ban Európa egyik legfejlettebb országában a kormány engedményeket tesz a védőoltásokat ellenző Facebook-csoportoknak.
A trumpisták által lenézett és gyakran szidalmazott brüsszeli bürokraták azért közben csendben dolgoznak. Jó másfél hónapja történelmi jelentőségű gazdaságpolitikai sikert értek el, ám a mindent elborító bulvár tengerében ez senkit nem érdekel. Miközben Amerika éppen romba dönteni készül a világkereskedelmi rendszert, július 17-én Tokióban aláírtak egy átfogó szabadkereskedelmi megállapodást az Európai Unió és Japán között. Ebben nem kisebb dologról döntöttek, minthogy az EU-27 és a szigetország mintegy 640 milliós belső piacán fokozatosan lebontják a kereskedelmi korlátokat. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy például jóval több uniós mezőgazdasági termék lesz eladható Japánban, s cserébe a világszínvonalat képviselő Toyota és a többiek vámmentesen érkezhetnek az európai piacra.
A csaknem tíz évig tartó gazdasági válság azt eredményezte, hogy a választók mindenhol türelmetlenné váltak. Az ezzel foglalkozó cikkekben már sokan leírták, a fejlett országokban is egyfajta harcias, "ostromlott erőd" tudatállapot vált uralkodóvá. Miért várhatnánk el az átlagszavazótól, hogy belássa: gazdasági helyzete bizonytalanságáért nem a vallási, faji, nemzetiségi kisebbségek vagy a menekültek a felelősek, s a politikában sincsenek csodaszerek? Sajnos nagyon kevesen ismerik fel, hogy a migránsok elleni harccal, vagy a védővámokkal házaló nemzetmentők egyszerűen nem tudják, miről beszélnek.

Európa, vigyázz!

Thomas Mann híres figyelmeztetése talán még nem aktuális, de ne feledjük: az antifasiszta koalíció gazdasági és katonai erejét a II. világháború idején főleg az Egyesült Államoknak köszönhette. A mostani elnök felelőtlen és ostoba rögtönzéseivel az 1945 után kialakult nemzetközi intézményeket (ENSZ, NATO, Európai Unió) és a nyugati szövetségi rendszert egyaránt veszélyezteti.
A hétköznapi trumpizmus Európában is terjed, de ha hihetünk a The Times szemleírójának, nem kell összeomlástól tartanunk. A magyar miniszterelnök ugyan szeretne Brüsszelben is látszani, de ez nem tűnik komoly veszélynek, inkább nevetséges. Magyarország gazdaságilag és politikailag egyaránt csekély súlyt képvisel, s a kormányfő – nagyhangú nyilatkozatai ellenére – távol áll attól, hogy világpolitikai tényező legyen.
Az Európai Unió építőinek, mindenekelőtt Angela Merkelnek és Emmanuel Macronnak valóban nagy a felelősségük. Nem mindegy például, hogy ősszel megint meghátrálnak-e Brexit-ügyben. Nem zárható ki ugyanis, hogy a kilépési szerződés meghiúsulása miatt a britek gazdasági katasztrófahelyzetbe kerülnek. Senki nem akarja Nagy-Britanniát "büntetni", de azt látni kell, hogy London a csatlakozása óta lényegében egyetlen szabályt követ: ők mindenben kivételek. Ezért Brüsszelnek nem szabadna engednie, hogy a belső piac és a vámunió szabályai közül "kimazsolázzák" a számukra kedvező rendelkezéseket. Hatásos érv lehet az integráció mellett, ha majd a londoni bankok a – "trumpisták" által annyira lenézett – Európai Unióba menekülnek.
Szerző

Kácsor Zsolt: Az áldozat és a halál

Publikálás dátuma
2018.09.01. 18:00

Fotó: Shutterstock
A nyolcvanas évek elején gyerek voltam még, amikor anyu húga – aki szintén Egerben élt a családjával – váratlanul meghalt. Harmincéves lehetett, vagy tán annyi sem. 
Maradt utána két szép kisgyerek, az unokatestvéreim: egy kislány és egy kisfiú. Meg egy férj, akit azóta is ritkán láttam mosolyogni. Pedig ennek a halálesetnek több mint harminc éve már. Igaz, Egerbe nem gyakran járok, az özvegyet pedig nem sűrűn látom, de minden egyes alkalommal, ha feltűnik az utcán, olyan lassan, tűnődve ballag, mint akinek mindegy, hogy voltaképpen hová is megy. Utoljára tavaly találkoztunk. Bólintott, köszönt, majd révedező tekintettel sétált lassan tovább.
Mondom, a fiatal nagynéni halálakor gyerek voltam, nem sokat fogtam föl az egészből. Arra emlékszem, hogy körülöttem mindenki sír, és anyu húgát emlegeti, aki kórházban fekszik, s nincs magánál. Agyvérzés. Vagyis megütötte a guta. Erre a kifejezésre az általános iskolából emlékeztem, mert a másodikos vagy harmadikos olvasókönyvünkben volt egy elbeszélés Géza nagyfejedelemről, akit a szerző szerint vadászat közben megütött a guta. Ezen a szón aztán sokat gondolkodtam, s gyermeki eszemmel arra jutottam, hogy a guta egy erdei állat lehet. Mész az erdőben, hátulról megtámad a guta, és megüt. Te pedig meghalsz.
Anyu húga három napig feküdt a kórházban, állítólag nem tért magához egy pillanatra sem. Nagyon szerettem, mert kedves nő volt, halk beszédű, jó illatú és mindig csinos. A nyolcvanas évek elején a marseille-i rokonságtól kaptam egy kicsi, lapos, nagyon szép számológépet, a japán Sharp gyártotta, s ez nagy szó volt akkoriban, legalábbis számunkra: az egyen-szürke Kádár-korszak egyik egyen-szürke egri lakótelepére megérkezett egy igazi Sharp! Méghozzá Franciaországon keresztül egyenesen Japánból! Anyu húga egyszer kölcsönkérte, mert kellett a munkájához, azt hiszem, számvitelen dolgozott, vagy pénzügyön, ezt nem tudom biztosan, mindenesetre valahol egy irodában, ahol a számológépemnek hasznát vette. Nagyon büszke voltam magamra, hogy segíthettem neki. Amikor meghallottam, hogy kórházba került, mert megütötte a guta, arra gondoltam, hogy inkább nekiadom a számológépemet örökbe, csak keljen fel az ágyból. Akkor majd anyu is abbahagyja a sírást. Mindenki boldog lesz, kivéve engem, mert nekem már nem lesz Sharp számológépem. De legalább anyu húga életben marad, anyu meg nevetni fog megint, mint régen. Azt hiszem, ugyanilyen megfontolások vezették azokat, akik az ókorban az isteneknek áldoztak. Kész lettem volna a számológépemet föláldozni az isteneknek. De nem volt rá szükség, mert a nagynéni három nap után meghalt. Amit természetesen nem értettem. Hiszen előző héten még láttam, járt, kelt, beszélt, még arra is emlékszem, ahogy lobogott a szélben a szoknyája, a fekete haja pedig hátul össze volt fogva egy csattal. Nem tudtam magam elé képzelni, ahogyan a kórházi ágyon mozdulatlanul fekszik, és már nem képes beszélni, mert halott. Halott az, akinek már egy szava sincs az élőkhöz. Bennem ez így rögzült akkor.
A temetésére nem emlékszem, pedig bizonyosan ott voltam. Egyetlen pillanat sem maradt meg a fejemben a temetésről, talán azért, mert az agyamat annyira sokkolta, ami a családdal történt, hogy inkább kitörölte a nyomokat. Pontosabban nem is törölte, hanem elpakolta a képeket egy olyan fiókba, amelyet nem tudok kihúzni. Csak a fekete színt látom magam előtt.
Minden és mindenki fekete. Azt sem tudom, milyen évszakban járunk, nyáron-e vagy télen, tavasszal-e vagy ősszel, s nem emlékszem arra sem, hogy az egri Kisasszony-temetőben vajon csupaszak-e a fák, vagy lombosak. Hiszen minden fekete. Fekete az ég, fekete a föld, és fekete a háttérben lapító guta.
Arra viszont erősen emlékszem, amire amúgy egyáltalán nem emlékezhetem: a félárván maradt két kisgyerek zokogására. Pedig a kislány és a kisfiú állítólag ott sem volt a temetésen, mert az apjuk úgy döntött, hogy meg kell kímélni őket ettől a sokktól. Ne lássák az anyjukat koporsóban. Kicsik még ahhoz. Nem tudom, hogy ez tényleg így történt-e. Az agyam azonban úgy döntött, hogy így történt. Ma is előttem vannak hát, ahogy az óvodában éppen abban a pillanatban kezdenek zokogni, amikor az anyjukat a sírba teszik. A kerítésnél állnak, arccal az utca felé, a rácsokat rázzák tehetetlenül, és zokognak. Én a járdán állok, és kívülről figyelem őket, s látom a könnyeket az arcukon. Holott egészen biztos, hogy nem álltam az óvoda előtt, és nem láthattam a két gyereket. Nem tudom megfejteni, hogy a tudatom miért állította elő ezt a hamis képet.
Azok a gyerekek régen felnőttek már, de soha nem mertem megkérdezni őket erről. Igaz, eléggé ritkán találkozunk. A kislányból lett nagylánynak már gyerekei vannak, a kisfiúból lett nagyfiúnak pedig felesége. A nagyfiú annak idején meghívott a középiskolai ballagására. Örömmel mentem, de amikor megláttam a búcsúzó diákok között, inkább elkaptam a tekintetem: olyan lassan, tűnődve ballagott el, mint akinek mindegy, hogy voltaképpen hová is megy.
Szerző

Erdélyi Eszkimó Péter: Rontás pedig van

Hol másutt robbanhatott volna le a ZIL teherautó, mint a lakott településektől száz kilométerekre fekvő Tola folyó kellős közepén átívelő gázlón. 
Ilyenkor nyáron a vize sekély ugyan, de épp elég mély ahhoz, hogy a sofőr mellett a mongol és a magyar régész professzorok is alaposan lábat mossanak cipőben-zokniban, a platón ülő munkatársak nagy mulatságára. Persze a kollégák derűje nem tartott sokáig, mert egy idő múlva kénytelenek voltak egyenként a vízbe ugrálni, hogy a parton dolgukat végezhessék.
Némi tanakodás után a sofőr hősiesen kiszállt a fülkéből és köldökig állva a hideg vízben vizsgálni kezdte a járművét. A lehangoló diagnózis: pótalkatrészre lenne szükség, de nincs. A teherautó mozdulatlanságra ítéltetett.
A régészeti expedíció már egy hete terepszemlézett és az egyetlen szállítóeszközük most döglött be tizenkettedik alkalommal. Ráadásul olyan úttalan utakon haladtak az autók koptatta nyomvonalat követve, ahol szinte alig volt közlekedés. Reménytelennek tűnt, hogy egy alkalmi megmentő belátható időn belül rájuk akad.
– Valami hibát követhettünk el a legutóbbi obónál – bökte ki a mongol tudós. – Biztosan nem megfelelően áldoztunk, imádkoztunk a helyi szellemekhez – tette hozzá gondterhelten.
A magyar régész nem tudta, hogy kacagjon-e az idejétmúlt megjegyzésen, vagy valóban megszeppenjen-e a komor tekintettel kísért határozott hangtól. "De hiszen 1984-et írunk, felvilágosult tudósok vagyunk. Könyörgöm, szellemek, kísértetek, hazajáró lelkek pedig nincsenek! A ZIL teherautónk viszont láthatóan kivénhedt, nem bírja ezt a hosszú és kimondottan nehéz terepet. Ez a tény, a többi pedig egyszerű babona!" – gondolta magában. A lelke mélyén azonban valami mégis nyomasztani kezdte, igaz, hamar elhessegette a komor gondolatot.
Helyükre kerültek az emberi hamvak
A mongol utakon két megszeghetetlen törvény él. Az egyik szerint az utazóknak kötelességük megállni a szent helyeken elhelyezett obóknál, amelyek valójában zászló-szerű rúddal koronázott kőhalmok. Itt áldozatot mutatnak be a helyi szellemeknek, majd a szertartás második felében átszellemülve többször körbejárják a szent helyet. A másik törvény nem a léleknek szól, gyakorlati jelentősége van. Mongólia kietlen vidékein mindenkinek kötelező segítenie a bajbajutottakon. A gyéren lakott vidékeken ugyanis életveszélybe kerülhet a szerencsétlen utas, ha nem akadnak rá időben. Nem is hagyják cserben egymást a mongolok, hiszen ez az íratlan törvény oltalmazza őket a hosszú utazások során.
A régészeknek szerencséjük volt, félórán belül jött egy másik ZIL, amely kihúzta a folyóból a lerobbant teherautót, sőt, alkatrésszel is tudott szolgálni. A tudósok folytathatták útjukat a következő, hun halomsírokból álló temetőhöz, végezhették tudományos terepfelméréseiket. Eredményesek voltak az ásatásaik is.
Pesten azonban rosszra fordultak az archeológus dolgai. Sötét időszak köszöntött rá. A felesége halálos beteg lett, operációról operációra küldték, majd sugárkezelték. Ráadásul a neje ekkor döntötte el végleg, hogy elválik tőle. A munkahelyén is nehézségekbe ütközött, majd váratlanul életveszélyes májfertőzést kapott, valószínűleg még Mongóliából hozta a vírust.
A sorozatos sorscsapások gondolkodóba ejtették. Valami azt súgta neki, hogy ez nem a véletlen műve és elkezdte keresni a mögöttes okokat. Ekkor megakadt a szeme a polcain porosodó mongóliai emléktárgyak egyikén. Egy szuburga volt az, amely sztúpára emlékeztető alakú és akkora, mint egy jókora mignon. És egy ember maradványait rejtette. A buddhistáknál Tibettől Burjátföldig gyakorlat a halottak hamvasztása. Hitük szerint, minél gyorsabban szabadulnak meg üres testüktől, annál hamarabb születhetnek újjá, kezdhetik meg új életüket. Mivel ilyen körülmények között hagyományos temetésről nem lehet szó, ezért például a hamvakat agyaggal keverik össze, amiből kisalakú szuburgákat formálnak, amelyeket előszeretettel helyeznek el a szent obóknál. A régész éppen egy ilyen ember-szuburgát vett magához emlékbe.
– Majdnem egy évig kell várnom, amíg ismét Mongóliába utazhatok, ráadásul úgy kell megterveznem az utat, hogy érintsem azt az obót, amely mellől felvettem az ember-szuburgát – mondta remegő hangon a magyar tudós. – Most már biztos, hogy rossz erő lakozik benne és az sugárzódik ki belőle a családunkra, vagyis mégiscsak igaza volt a rituálismágia-szakértőnknek, hogy csak úgy, ennyi szerencsétlenség nem érhet bennünket – gondolkodott tovább. Majd sietve selyempapír után nyúlt, hogy gondosan becsomagolja, később Mongóliába utaztassa és az obó tövéhez visszahelyezze az önálló életet élő halottat, miközben magában bocsánatot kér a hely szellemétől meggondolatlan cselekedetéért.