Szegőfi Ákos: Nyomtatott erőszak

A Cody Wilsonhoz hasonlók számára az ördög nem a szervezett bűnözés vagy a terrorizmus, hanem az állami intézményrendszer.

Elbűvölő volt az első alkalom, mikor egy budai startup techcég apró irodájában először láttam 3D nyomtatót. Egy kamraszerű oldalhelységben működött, lekapcsolt villany mellett, félhomályban mozgó karjaival egy pirosas tárgyat épített, ami mint megtudtam, vázaként szolgált az iroda egyik fikuszának. Még ugyanazon a héten, de néhány kilométerrel odébb egy hasonlóan sötét kamrában, szorosra zárt lekváros üvegek közt egy másik nyomtató, hasonlóan egykedvűen és precízen egy fehéres markolatot készített.

- Nahát nagymama – kérdeztem meglepetten – te meg mit nyomtatsz?

- Géppisztolyt a migránsok ellen! – válaszolta nagymama.

Üzleti populizmus

A fenti eset természetesen groteszk kitaláció, ugyanakkor a 3D fegyvernyomtatás megjelenése felvet néhány alapvető kérdést: Amerikán belül, és kívül is. "Úgy hiszem, én vagyok a 2. alkotmánykiegészítés bajnoka a 21. században" – nyilatkozta a The New York Timesnak nemrégen Cody Wilson, akit néhány évvel ezelőtt az a kétes megtiszteltetés ért, hogy felkerült a világ legveszélyesebb embereinek listájára. Az illusztris társaságban drogbárók és terroristák mellett a harmincéves Wilson azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy fegyvernyomtatási tervrajzokat töltött fel az internetre, miközben forradalmárhoz méltóan a szabadság hirdetőjeként állította be magát.

Wilson – forradalmárhoz kevésbé méltóan – hatalmas üzleti lehetőséget látott a fegyvernyomtatásban, amihez könyvet is írt hangzatos "Gyere és Vedd el: a Fegyvernyomtató Útmutatója a Szabad Gondolkodáshoz" címmel. Első fegyvere, a fröccsöntött vízipisztolyra hasonlító Liberator (Felszabadító) teljes egészében műanyagból van, egylövetű, nincs rajta gyártási szám – tehát a hatóságok nem tudják lekövetni ki és mikor vette – illetve anyagából adódóan a fémdetektorok sem jelzik. Bár fegyverét az "egyéni szabadság védelmének" jellegzetesen amerikai propagandájával körítette, fentebb tárgyalt tulajdonságai miatt inkább tökéletes orgyilkos fegyver, semmint betörők ellen bevethető eszköz. A Liberator óta Wilson, a cégei és az úgynevezett szellemfegyverek is nagy utat jártak be. A legújabb tervrajzok alapján már azt az AR-15-ös géppisztolyt is el lehet készíteni házilag, amit az iskolai lövöldözésekben előszeretettel használnak az ámokfutók, miközben azon versenyeznek, hogy ki tudja kevés idő alatt a lehető legtöbb emberéletet kioltani.

A szellemfegyvereket és készítőjét komoly támadások érték a törvényhozás által, és Wilsonnak a negatív sajtó kiváló lehetőséget biztosított termékének felfuttatásához – illetve saját apoteózisához is. "A cél valójában nem a személy felfegyverzése, hanem az információ felszabadítása" – prédikálja egyik videójában. Ha egy kicsit is közelebbről nézzük, valójában nincs másról szó, mint egy érdekes, noha nem példátlan tevékenységről, amit üzleti populizmusnak nevezhetnénk.

Wilson tökéletesen használta fel az ellene indított intézményes támadást, hogy apokaliptikus jóslatokat hangoztatva és a konföderációs zászlót lengetve ágálni kezdjen az állampolgárokat szüntelenül elnyomni akaró államhatalom, az egyén szabadságának torzulása és a fegyveripar elitjének zsarnoksága ellen. Az amerikai szavazók egy részének ezek hívószavak, amik jól bejáratott szokásokat hoznak működésbe: aki patrióta, akinek szívére van tetoválva az alkotmány, az letölti a forradalmár fegyvereit. A nyomtatott fegyver üzletből politikai mozgalommá vált. Mi sem mutatja jobban a populista retorika alkalmazásának sikerét, minthogy szélsebesen egymásra találtak az alt-right prominens alakjaival, többek közt a Budapestet is megjárt fajvédő Richard Spencerrel. Wilson még egy olyan adománygyűjtő oldalt is létrehozott Hatreon néven, amin keresztül a charlottesville-i szélsőjobboldali felvonulásra is sikerült egy kis pénzt gyűjteni. Az amerikai alt-right a tévedhetetlen elnök, a zsíros donorok, a cinikus stratégák, az alternatív világokat építő médiumok és hamis hírekben utazó szószólók után rátalált saját, külön bejáratú fegyvernepperére is.

Vadnyugati kocsma

A fegyvernyomtatás, mint jelenség, természetesen nem korlátozódik kizárólag azokra az állampolgárokra, akik valamilyen hazafias hevülettől vezérelve övükbe tűzik Wilson – gyakran nem épp a legmegbízhatóbb műanyagból nyomtatott – Liberatorát. Amerikában nagy hagyománya van azoknak az olcsó és megbízhatatlan fegyvereknek, leggyakrabban pisztolyoknak, amiket tipikusan bűnözők használnak. A fegyverkínálat – a társadalmi rétegződéshez hasonlóan – kitermeli a saját páriáit és elitjét. Azonban még ezeket a fegyvereket is meg kell valahol vásárolni, a vásárláshoz személyi igazolványt kell felmutatni, a gyártási számot pedig később le kell maratni savval. Ezen nehézségeknek köszönhetően a 3D fegyvernyomtatás első pillanatától kezdve bűnszervezetek egész hada kezdett el várakozni a nagy lehetőségre. A fegyverlobbi válasza erre a problémára a lakosság még széleskörűbb felfegyverzése, hiszen – szól az indoklás – a bűnszervezetek tagjai nem mernek majd megtámadni ártatlan, de fegyveres polgárokat. Az így előállt kvázi természeti állapotot leginkább úgy lehet elképzelni, akár egy vadnyugati kocsmát, ahol mindenki mindenkire fegyvert fog – a szabad fegyverviselés szószólói valójában a "mexikói patthelyzetet" (mexican standoff) tartják szabadságnak.

Wilson tevékenységét látva évek óta húzódó perekben próbálják visszaszuszakolni a szellemet a palackba, azaz megakadályozni, hogy még több terv kerüljön ki a világhálóra. A Liberator terveit mintegy 100.000-en töltötték le, mire a bíróságnak sikerült levetetnie azt. A Trump-kormányzat megengedőbb volt a vállalkozóval szemben, aki jelenleg pendrive-on árusítja a tervrajzokat. Könnyen belátható ugyanakkor, hogy a tervek kikerülésének, tágabb értelemben véve az információ terjedésének szabályozása az internet korszakában a lehetetlennel egyenlő. A nagy 3D vesszőfutást elveszítő Egyesült Államok egyben elveszíti az utolsó lehetőségét, hogy valaha végrehajtsák a fegyverkorlátozás – Ausztráliában egyébként sikerrel alkalmazott – társadalmi reformját.

Mivel azonban 3D nyomtatók és tervek nem csak az USA-ban elérhetőek, számunkra is nyitott a kérdés, hogyan lehet korlátokat állítani a szellemfegyverek elé? Lehetne példának okáért a nyomtatókat figyeltetni; ez eszünkbe juttathatja, ahogyan az állami cenzúra igyekezett – sikertelenül – megakadályozni a szamizdatok nyomtatását a nyomdagépekhez való hozzájutás akadályozásával. A szoftver helyett így a hardvert igyekeznénk kontrollálni, bár ez sem kecsegtet sok sikerrel. Nyomdagépekhez a diktatúrák ideje alatt is hozzájutottak, pont a globális kereskedelem korszakában ne oldanák meg?

Ha lehetséges jövőképekről beszélünk, a szellemfegyverek bizonyos hasonlóságot mutatnak a dizájnerdrogokkal. A lopott betonkeverőkben összekotyvasztott, otthoni készítésű kábítószerek változó minőségűek, rendkívül veszélyesek, kontrollálásuk pedig hasonló akadályokba ütközik, mint a szellemfegyverek gyártásának korlátozása. A dizájnerdrogok visszaszorítására a negatív publicitás lehet hatással, azonban pontosan úgy, ahogyan a nyomtatott fegyverek esetében, valaki mindig használni fogja őket, mert olcsóak. Akad azonban még egy mentőöv.

Puska a falon

A szellemfegyverek pontosan azért készültek, hogy a hatóságok ne tudjanak róluk: a fegyverlobbi és a Cody Wilsonhoz hasonló vállalkozók számára ugyanis az ördög nem a szervezett bűnözés vagy a terrorizmus, hanem az állami intézményrendszer. Jellegzetes félreértésük, hogy az államhatalom túlkapásaitól majd a lekövethetlen fegyverek védik meg az állampolgárokat, holott erre a célra szolgál a hatalmi ágak szétválasztása, ami épp az Egyesült Államokban valósul meg az egyik legtisztábban. Tágabb értelemben szintén a biztonságukat szavatolja az a politikai kultúra, ami a hatalomban lévők viselkedését is szabályozza.

Számunkra is a kultúra jelenti a menedéket: Európában nincs hagyománya a fegyverimádatnak – legalábbis nem akkora, mint az Államokban. Műanyagfegyverekkel elkövetett terrortámadásokra, újságírók és aktivisták ellen elkövetett merényletekre természetesen számíthatunk, de míg az Államokban a nyilvánvaló politikai színezet miatt kapott óriási publicitást az eset, más országokban kevésbé markánsan jelenik meg a szabadság fegyverekkel való azonosítása. Tény, hogy az összes országban, ahol létezik erőszak monopóliumával felruházott rendvédelmi szerv, a polgárok tapasztalata, hogy ezen szervezetek inkább megbüntetni képesek őket, semmint megvédeni – a biztonsági aggályokra azonban általában az intézményrendszer fejlesztését szokás válaszul adni.

Az a politikai hálózat, amelynek Wilson is tagja, egyszerre érti az emberi természetet, és érti félre. Érti, hogyan kell kommunikálni a választókkal/vásárlókkal, és hogyan kell felhasználni a hálózatokban rejlő erőforrásokat. Félreértése abban rejlik, hogy az emberi agresszió, a csoportosulások között törvényszerűen fellépő konfliktus megoldható valamiféle sosem volt szabadság dizájnjával – ez a dizájn pedig nem más, mint egy idilli, naiv berendezkedés, ahol minden polgár nyakig fel van fegyverezve, az állam pedig lehetőleg nem szól bele semmibe.

Az agresszió és a konfliktus természetesen nem oldható meg, csupán menedzselhető, sok más társadalmi jelenséghez hasonlóan, legyen szó egyenlőtlenségről, vagy épp dizájnerdrogok fogyasztásáról. A menedzselés pedig társadalmi normarendszerek útján kell, hogy megvalósuljon, nem pedig fegyverdömping által. A fegyverek puszta látványa kulcsinger, erőszakos gondolatokat és végül erőszakos cselekvést szül – az erre vonatkozó kísérleti adatok 1967 (Berkowitz & LePage), azaz több mint ötven év óta ismeretesek. Egy színházi mondást idézve: ha a színpadon puska van a falra akasztva, annak a darab egy pontján feltétlenül el kell sülnie.