Egy ország röhög ma is a Szocialista szellem vasútján, melyet Kállai Ferenc gründolt A tanú című örökzöldben, bizonyítva, hogy a hülyeség időtálló. Hasonlóképpen, mint A legényanya a rátótiak kocsmát arrébb toló közösségével, vagy a Csapd le csacsi a végsőkön túl is kitartó munkásőrökkel. Mindegyik egy-egy korrajz, tökéletes lenyomata az adott időszak defektes mindennapjainak, csak éppen a húsba vágó idiotizmust a groteszk szelleme lengi át.
Valahogy úgy, mint a felcsúti önkormányzat és a Magyar Kétfarkú Kutya Párt szimbiózisát, melyet a Mészáros Lőrinc polgármester lemondása okozta vákuumnak köszönhet az ország: a megüresedett posztért a helyi, kijelölt örökös mellett harcba indult viccpárti névrokona is, aki a kampányban buszmegállót épített, s társaival kátyúzott egyet a faluban. A voksolást persze így is elbukta, s ennek meg is lett a böjtje.
Előbb a buszmegállót bontatták el vele – s indítottak szabálysértési eljárást az építőkkel szemben! –, majd a hivatal műszaki ügyintézője szólította fel a „településen az Önök által végzett szakszerűtlen kátyúk eredeti állapotának visszaállítására”. A hivatalos levél méltó a témához, hiszen nyelvtanilag és tartalmában is értelmetlen, utóbbira nagyjából annyi a normális válasz, hogy a kátyú eredeti állapota, hogy nincs kátyú. Persze ez így bonyolult egy a bürokrácia és a szervilizmus útvesztőiben bolyongó apparátcsiknak, így a Kutyapárt válaszként elkérte a kátyúk részletes műszaki terveit, sőt színkódját.
De röhögés helyett kínos hümmögés volt a válasz, nem akadt senki hivatalosság a faluban, aki azt mondja: jól van, fiúk, ennyi elég volt, engedjük el! Helyette maradt a szánalmas muszklimutogatás a kormányfő házának árnyékából, bizonyítván, hogy fontosabb az erő, mint az értelem. És nem értik, hogy a gyengéket szokták hangosan kiröhögni.