Ami az NL-t illeti, jobban nem is kezdhetne a magyar csapat; már abban a tekintetben nem, hogy az ellenfél Finnország együttese lesz Tamperében. A „rokonok” ugyanis a leghálásabb partnerek közé tartoznak. Már, ha léteznek még ilyenek, mert az Andorra, Luxemburg, Kazahsztán hármasugrás után ugyan ki kereshetné a szószedetben azt a kifejezést, hogy kedvező párosítás?
Mégis... Huszonegy éve meggyőződésem, hogy – ha a magyar csapatban nem is – a finn válogatottban lehet bízni. Kilencvenhat őszén a Pori Jazzben játszó (nem muzsikáló: futballozó) Rami Nieminen átfejelte a labdát saját kapusa, Antti Niemi fölött, így Orosz Ferenc – a finn–(Orosz)–magyar összetartozás jegyében – a kapuba gyalogolhatott a labdával a hatezer nézőtől kongó Népstadionban (1-0). Ez azonban semmi nem volt ahhoz képest, hogy 1997 októberében, a helsinki visszavágó utolsó percében úgy egyenlített a magyar csapat, hogy az utolsó hat labdaérintésből négyet a finnek tartottak fenn maguknak. A bohózat végén Sami Mahlio könyökön lőtte Tepi Moilanen kapust, akiről a labda a hálóba pattant (1-1).
Habár az hálócsapda volt... Mert nem sokkal később, a vb-pótselejtezőn a Szavicsevics-, Mijatovics-féle jugoszláv válogatott 7-1-es és 5-0-ás csapást mért a magyar csapatra. Magam azért azóta is számítok a finnekre, és az utóbbi huszonegy esztendő egymás elleni mérlege – négy győzelem, három döntetlen, egy vereség – azt mondatja velem: nem hiába. Egygólosnál nagyobb magyar siker nem akadt ugyan, de az utóbbi évtizedekben ki ne érné be honfitársaink minimális diadalával? Az idén még inkább unikum lenne a három pont, mert a válogatott ebben az évben még nem nyert mérkőzést. Viszont így is tele vagyunk a magyar futball szédítő fejlődéséről áradozó írással-megszólalással... (Igaz, ami igaz: a haladás tényleg követhetetlen.)
A futball éjszakája pedig azért kedves nekem, mert az a hajdani színészek–újságírók rangadók jegyében fogant. Akik nem élték át, nem hiszik el: az 1963-tól minden május utolsó vasárnapján a Népstadionban rendezett SZÚR-on rendszeresen telt ház volt. S dr. Hegedűs János, a konferanszié lepupákozott, amikor egyszer azt mondtam neki, hogy a tíztől tizenkettőig tartó esztrád miatt vannak nyolcvanezren. – Mindig délben kezdtek, amikor meg lehet főni – említette. – S láttál már a zenés, táncos műsor után egyetlen embert is elmenni?
Valóban nem láttam.
Solymos Tóni nem is viccelt. Minden alkalommal azzal fordult hozzám a meccs előtt a játékoskijáróban: – Bármi történik, barátok maradunk, ugye? Majd össze-vissza rugdalt... Major Tamás finomabb módszert választott. Koós János előtt ő volt a színművészek kapusa, és az ötösön megterített magának, akár egy pikniken. Ki mert a tojás, a paradicsom, a sótartó közelébe menni a labdával? A túloldalon szegény Ihász Gabi (már nyolcvankilencben itt hagyott bennünket, mint Farkas János) nem bíbelődött azzal, hogy a büntetőterületig jusson. Az első percben észrevette: dr. Boross Dezső, a mi kapusunk még átszellemülten integet a közönségnek. Erre a félpályáról ráívelte a labdát, és még ma is hallom kiváló kollégám, Várkonyi Sándor hangját: „Dokto-o-o-or!”
A zsúfolt ház (Várkonyival ellentétben) kacagott, ám az, hogy annyian egybegyűltek, nem kis részben a magyar futball nagyszerűségének volt köszönhető. Amint – nagyjából három évtizede – drasztikusan csökkent a hazai labdarúgás nívója, a színészek–újságírók banzájnak is leáldozott. A válogatott, ugyebár, 1986 óta nem járt világbajnokságon, és a nyolcvanas évek végén már a Hungária körútra települt a SZÚR.
Oda, ahol pénteken újra megtartják. Ettől azonban még nem feltétlenül remélhetem: megérek még egy meccset, amely után elmondhatom, hogy tényleg visszatért a magyar futball éjszakája.
A hozzávalók közül pillanatnyilag leginkább az alkonnyal számolhatunk.
