Háborús játékok

Egynullányi általában a különbség az amerikai és az orosz hadi költségvetés között. Ez azonban nem semmit, hanem ijesztő nagyságrendbeli különbséget jelent. A Pentagon ugyanis rendre hatszáz milliárd dollár fölötti, a Kreml hadigépezete pedig hatvan milliárd fölöttivel rendelkezik. De Kínának sem kell pirulnia, idén Peking is 171 milliárdot költhetett hadigépezete fejlesztésére, fenntartására. Voltak persze jobb évek is, 2016-ban például Kína 215, Oroszország 71 milliárdból gazdálkodott, a világ összes országa pedig 1690 milliárd dollárt költött hadi célokra.  Tudom, tendenciózus, nagyon populista fogás e számok láttán azonnal arra asszociálni, hogy eközben gyerekek halnak éhen az afrikai kontinensen, hogy sokak számára luxus az ivóvíz és, nem csak Afrika-szerte, emberek halnak meg azért, mert az alapvető gyógyszereket sem tudják kifizetni. Igen, populizmus, akárcsak azt sorolgatni, hogy mi mindent lehetne megoldani idehaza, hány egészségügyi intézmény működési gondjait lehetne orvosolni a stadionépítésekre vagy intelligens szögesdrót-kerítés építésére, őrzésére fordított pénzekből. De akaratlanul is ez jut eszembe, s úgy gondolom, nem vagyok vele egyedül.  Folytathatom a gondolatsort. Nincs pénz a háború és szegénység elől menekülő százezrek, milliók megsegítésére, nincs pénz a Földközi-tengerbe fulladó szerencsétlenek kimentésére… Nem is beszélve arról, hogy azokat a háborúkat, amelyek miatt milliók kényszerülnek otthonaik elhagyására, nagyrészt a felsorolt országok részvételével, vagy legalábbis közvetett támogatásával vívják, és ha mégsem, akkor az általuk legyártott és szép haszonnal eladott fegyverekkel mindenképp.  Ahhoz azonban, hogy „top áru” maradjon a haditechnika, a fegyver, kell a fenyegetettség érzése, a tényleges veszély vagy annak sugallata. És azt hiszem, hogy a különböző hadgyakorlatok leginkább erre valók – erőfitogtatásra és a fenyegetettség érzésének fenntartására, a fegyverlobby érdekeinek kiszolgálására. Most épp az oroszok gigantikus távol-keleti hadgyakorlata, a Vosztok 2018 borzolja a kedélyeket, ad alkalmat arra, hogy újra a hidegháború felforrósodási lehetőségeit latolgassuk, hogy a NATO-tagországok hadi költségvetése növelésének szükségességére emlékeztessenek, hogy újabb „halált okozó” fegyvereket lehessen küldeni Ukrajnába, ahelyett, hogy tárgyalóasztalhoz parancsolnák a feleket.  Márpedig – közhely vagy sem – de igaz: fegyverre nem azért költenek, hogy ne használják azokat, és még azért sem, hogy csak - bármennyire is gigantikus – hadgyakorlaton büszkélkedjenek vele tulajdonosaik. Mi pedig, újságírók, szakértők, politikusok, civilek, papok és mindnyájan, bedőlünk a maszlagnak és nem azért tiltakozunk, hogy a világ országai évről-évre egyre többet költenek ilyen célokra, nem azt bíráljuk, hogy mind Donald Trump, mind Vlagyimir Putyin valóságos fegyvernepperként viselkedik, mindketten óriási fegyverüzleteket hoznak tető alá diplomáciai tárgyalások címén. Pedig tehetnénk, gondoljunk csak Trump első külföldi (szaúd-arábiai) útjára és az ott tető alá hozott történelmi nagyságú fegyverüzletre, vagy arra, hogy az S400-as orosz rakétavédelmi rendszer iránti vásárlási szándék milyen mértékben növeli a Kreml barátkozási és békülési hajlandóságát.  Ébredjünk már fel, ne hadgyakorlatok méretén szörnyülködjünk, hanem a fegyverüzletek mindenek fölöttiségén, a hadi költségvetések méretén. Mert ha ezek csökkennének, akkor a háborús játékokra, a háborútól való félelem fenntartására is kevesebb pénz és lehetőség jutna.
Szerző
Gál Mária

Korszakhatár

Az LMP bázisdemokratikus működését újabban sok kritika éri elsősorban azok részéről, akik nemrégiben távozni kényszerültek a politikai formációból. Holott e párt sokat bírált alapszabálya a korábban meghozott határozatok gyors felülírásának megakadályozása révén útjába áll, hogy a Lehet Más a Politika a parlamenti patkó többi frakciójához hasonlóan szignifikáns mértékben eltávolodjon önnön ideológiai tablójától. 
Ismerjük azt a folyamatot, amelynek során a Fidesz liberálisból egycsapásra konzervatív formációvá, illetve az MSZP szociáldemokraták közösségéből anno a „harmadik út” híveinek gyülekezetévé vált, miáltal e két párt politikusai mintegy eltékozolták saját erkölcsi tőkéjüket. A kiábrándultságuknál fogva politikailag inaktív polgárok többsége éppen az értékelvű politizálást hiányolja mind a kormányoldal, mind az opponensek prominensei részéről. A Schiffer András hívei által a mai napig bőszen védelmezett alapszabály tehát ambivalens módon nem csupán története legmélyebb válságába taszította az LMP-t, hanem egyúttal megvédelmezte a pártot a teljes hitelvesztéstől.
A bázisdemokratikus működés nem elhanyagolható előnye továbbá, hogy magában rejti a közvetlen demokrácia egy mozzanatát. A rendszerváltozás utáni magyar politikatörténetben ez pedig vízválasztó lehet. Amikor a Jobbik egyik politikusa az LMP-vel szembeállított „régi baloldalt” ostorozza, s az MSZP-t és a DK-t „rendszerfenntartó pártként” aposztrofálja, önnön szándékától függetlenül nem csupán arra utalhat, hogy a két utóbbi „Őfelsége ellenzékeként” funkcionál a törvényhozásban. Ez azt is jelezheti, hogy a régi elit képviselői a maguk hipokrita praxisa folytán hiteltelenné váltak a magyarországi közéletben, a képviseleti demokrácia általuk generált válsága pedig előkészítette a terepet egy autokrata hatalomátvétele számára. A magyar társadalom egészét érintő, mély szkepszisről van itt szó, amely azon a végzetes felismerésen alapul, hogy a tradicionális elithez tartozók az értékelvű politizálással szakítva immáron csöppet sem reprezentálják a népakaratot.
A jöttment autokraták tündöklése a világtörténelemben mindig is korszakhatárt jelzett. Az ókori Hellász városállamainak nagy részében közvetlenül a poliszdemokráciák kialakulása előtt rendszerint türannoszok uralkodtak. De a feudalizmus alkonyán, az abszolutizmus idején is rendelkezett az uralkodó egyfajta egyensúlyozó szereppel az ancien régime képviselői, s az éppen öntudatra ébredő polgárság között. Trump, Erdogan, Kaczinsky, Orbán pedig mindannyian a képviseleti demokrácia válságának termékei. 
Itthon maradva: a néptribuni allűröket felvevő Orbán Viktor rezsimjének leváltására kizárólag azoknak van esélyük, akik a képviseleti demokrácia alternatívájaként a nép közvetlenebb hatalomgyakorlását tudják ajánlani a magyar társadalomnak. A politika persze ma már professzionális tevékenység. Például az LMP bázisdemokratikus működése jó kiindulási alap lehet a helyes út megtalálásához.
Szerző
Beck Tamás
Frissítve: 2018.09.06. 09:40

Miért sírunk Argentínával?

„A szép csodáktól, az illúzióktól ne várj megoldást!” – énekli Evita (María Eva Duarte de Perón), az egykori elnökfeleség a róla szóló musical Argentína-dalában. A politikusnak és színésznőnek, el kellett viselnie, hogy élete utolsó napjaiban, mindössze 33 évesen, annak a kórháznak a falára, ahol ápolták, antiperonisták otromba módon felmázolják: „Éljen a rák!” Napjaink izgalmas kérdése, hogy az azóta eltelt 66 esztendőben mit tanult Dél-Amerika csődökkel, puccsokkal terhelt, meghatározó országa a saját múltjából. Vajon úgy viselkedik-e, mint a szinte démonná vált Evita, aki nem engedte a rákos daganatot eltávolíttatni a szervezetéből, s ez az életébe került, vagy értelmesen használja-e fel a nemzetközi pénzügyi szervezetek (IMF) gigahitelét, amely reményt adhat a talpra állására. A válasz ma még kétesélyes.  Az általános válságkezelő gyakorlattól eltérően, amikor egy kormány másokra, többnyire az elődeire mutogat, hogy ők sodorták a tönk szélére az országot, az argentinok most mással próbálkoznak: felére csökkentették a minisztériumokat, exportadót vezettek be, hogy csökkentsék a költségvetés hiányát, és stabilizálják a romokban heverő pénzüket, a pesót. Az ország alapvető problémával néz most szembe, nem költhet többet annál, mint ami rendelkezésére áll, és mindent meg kell tenniük, hogy egyensúlyba hozzák a költségvetést.  Az argentinokra jellemző szentimentalizmus szerint ez az útja annak, hogy végre kikeveredjenek a „balsorsukból.” Nem tagadva, hogy a magyar költségvetés sokkal stabilabb lábakon áll, mint számos latin-amerikai országé, világ sorsának alakításában részes befektetői piacok viszont azonos megítélés alá vonnak  bennünket. Valamennyien feltörekvők vagyunk. S, ha akár Argentínában, Venezuelában vagy éppen Törökországban a közelgő csődtől való félelem válik uralkodóvá, akkor a forint árfolyama is pofonokat kénytelen elviselni. Miként most is.
Szerző
Bonta Miklós