Háborús játékok

Egynullányi általában a különbség az amerikai és az orosz hadi költségvetés között. Ez azonban nem semmit, hanem ijesztő nagyságrendbeli különbséget jelent. A Pentagon ugyanis rendre hatszáz milliárd dollár fölötti, a Kreml hadigépezete pedig hatvan milliárd fölöttivel rendelkezik. De Kínának sem kell pirulnia, idén Peking is 171 milliárdot költhetett hadigépezete fejlesztésére, fenntartására. Voltak persze jobb évek is, 2016-ban például Kína 215, Oroszország 71 milliárdból gazdálkodott, a világ összes országa pedig 1690 milliárd dollárt költött hadi célokra.  Tudom, tendenciózus, nagyon populista fogás e számok láttán azonnal arra asszociálni, hogy eközben gyerekek halnak éhen az afrikai kontinensen, hogy sokak számára luxus az ivóvíz és, nem csak Afrika-szerte, emberek halnak meg azért, mert az alapvető gyógyszereket sem tudják kifizetni. Igen, populizmus, akárcsak azt sorolgatni, hogy mi mindent lehetne megoldani idehaza, hány egészségügyi intézmény működési gondjait lehetne orvosolni a stadionépítésekre vagy intelligens szögesdrót-kerítés építésére, őrzésére fordított pénzekből. De akaratlanul is ez jut eszembe, s úgy gondolom, nem vagyok vele egyedül.  Folytathatom a gondolatsort. Nincs pénz a háború és szegénység elől menekülő százezrek, milliók megsegítésére, nincs pénz a Földközi-tengerbe fulladó szerencsétlenek kimentésére… Nem is beszélve arról, hogy azokat a háborúkat, amelyek miatt milliók kényszerülnek otthonaik elhagyására, nagyrészt a felsorolt országok részvételével, vagy legalábbis közvetett támogatásával vívják, és ha mégsem, akkor az általuk legyártott és szép haszonnal eladott fegyverekkel mindenképp.  Ahhoz azonban, hogy „top áru” maradjon a haditechnika, a fegyver, kell a fenyegetettség érzése, a tényleges veszély vagy annak sugallata. És azt hiszem, hogy a különböző hadgyakorlatok leginkább erre valók – erőfitogtatásra és a fenyegetettség érzésének fenntartására, a fegyverlobby érdekeinek kiszolgálására. Most épp az oroszok gigantikus távol-keleti hadgyakorlata, a Vosztok 2018 borzolja a kedélyeket, ad alkalmat arra, hogy újra a hidegháború felforrósodási lehetőségeit latolgassuk, hogy a NATO-tagországok hadi költségvetése növelésének szükségességére emlékeztessenek, hogy újabb „halált okozó” fegyvereket lehessen küldeni Ukrajnába, ahelyett, hogy tárgyalóasztalhoz parancsolnák a feleket.  Márpedig – közhely vagy sem – de igaz: fegyverre nem azért költenek, hogy ne használják azokat, és még azért sem, hogy csak - bármennyire is gigantikus – hadgyakorlaton büszkélkedjenek vele tulajdonosaik. Mi pedig, újságírók, szakértők, politikusok, civilek, papok és mindnyájan, bedőlünk a maszlagnak és nem azért tiltakozunk, hogy a világ országai évről-évre egyre többet költenek ilyen célokra, nem azt bíráljuk, hogy mind Donald Trump, mind Vlagyimir Putyin valóságos fegyvernepperként viselkedik, mindketten óriási fegyverüzleteket hoznak tető alá diplomáciai tárgyalások címén. Pedig tehetnénk, gondoljunk csak Trump első külföldi (szaúd-arábiai) útjára és az ott tető alá hozott történelmi nagyságú fegyverüzletre, vagy arra, hogy az S400-as orosz rakétavédelmi rendszer iránti vásárlási szándék milyen mértékben növeli a Kreml barátkozási és békülési hajlandóságát.  Ébredjünk már fel, ne hadgyakorlatok méretén szörnyülködjünk, hanem a fegyverüzletek mindenek fölöttiségén, a hadi költségvetések méretén. Mert ha ezek csökkennének, akkor a háborús játékokra, a háborútól való félelem fenntartására is kevesebb pénz és lehetőség jutna.
2018.09.06 09:23

Trianon és Schmidt Mária

Azt kérte köszöntő levelében Kásler Miklós emberminiszter a Nemzeti Múzeumban Trianonról kezdődött kétnapos tudományos konferencia részvevőitől: segítsenek megérteni a történteket, mert Trianon tragédiája velünk él, s mert fontos a nemzeti összefogás, hiszen a Kárpát-medence csak akkor volt sikeres, ha béke és összefogás jellemezte. Legyen hát béke és összefogás, aminek alapja a 99 éve történtek kapcsán az lehetne: a magyar nemzet soha nem fogja ezt az igazságtalan békét elfogadni, de tudomásul kell vennie Trianont, mert azon változtatni nem lehet. S amikor megpróbálták, az csak a nemzet újabb tragédiájához vezetett. Egyetértve Kásler miniszterrel, azt gondoljuk, Trianon okainak, következményeinek feltárása, elemzése a történészek dolga. Az azonban nem segíti a nemzet tájékozódását, egységének megteremtését, ha akadnak történészek, akik erős kormányhátszéllel, a történelem olyan átértelmezésébe kezdenek, ami nem szolgál mást, csupán a jelenlegi hatalom ideológiájának megalapozását. Értjük, hogy mindez azért is fontos a kormányzatnak és szellemi holdudvarának, hogy „ellensúlyozza” a létező szocializmus negyven évének történelemszemléletét, de nem tudjuk elfogadni, a „tisztára sikálás” akaratát, hogy a nemzet történelmét saját kultúrharcuk megvívásának eszközévé silányítsák. Tegnap Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója előadásában – a történelem sajátos értelmezésével - azt mondta: „az első világháború Magyarország számára azáltal vált tragédiává, hogy az ország nem találta a megfelelő embert, akinek a vezetésével megvédhette volna magát. A régi elit elvesztette a háborút, az új elvesztette a békét”. Aztán a Horthy-kultusz ébresztésének nem titkolt szándékával kijelentette: „Horthy Miklós visszaadta a nemzet önbecsülését, három gróf, Bethlen István és Teleki Pál miniszterelnök, valamint Klebelsberg Kuno kultuszminiszter pedig segített megmenteni az országot, megtartani a nemzetet. A megmaradáshoz szükség volt a két világháború közötti politikai elit jó teljesítményére.” Eltekintve attól az apróságtól, hogy ha ez az új politikai elit elvesztette a békét, akkor miben is áll a jó teljesítménye, újra el kell mondanunk: Horthy, habár a szövetségesek nem tekintették háborús bűnösnek, mint az ország kormányzója, legfőbb hatalma és méltósága, mérhetetlen felelősséget visel azért, hogy revíziós politikájával Magyarország sorsát a hitleri, náci Németországhoz kötötte. (Talán nem volt véletlen a német-ellenes Bethlen visszavonulása, Teleki öngyilkossága.) Horthy – és rendszere – felelős nemcsak a zsidó állampolgárok első jogfosztásáért Európában, több mint félmillió zsidó magyar állampolgár legyilkolásáért, hanem a Don-kanyarban odaveszett második magyar hadsereg katonáiért is. Bárhogy próbálja Schmidt Mária magyarázni, történészként a tényeket ismernie kell, tudhatja, hogy így csak az ellentéteket szítja, a nemzeti összefogást, a megnyugvást nem fogja segíteni a XXI. század Európájában. Értjük: a jobboldalnak szüksége van történelmi gyökerei megtalálására, hogy szellemi legitimitását erősítse. Nem a mi dolgunk tanácsokat adni ebben, de úgy gondoljuk, nem kellene követnie az előző rendszer módszertanát, hogy tetszése és érdekei szerint forgatja ki a történelmet.
2019.03.25 18:25

Európai törésvonalak

A magyar kormányfő tőle szokatlanul nyugodt beszédet mondott szombaton a budapesti nemzetközi migrációs konferencián. Nem tudni, higgadt érvelésében szerepet játszott-e a Fidesz néppárti  felfüggesztése, s hogy győzelmét ünneplendő szervezték-e meg előre a konferenciát, de visszafogott logikával kritizálta az Uniót, nem ócsárolta Brüsszelt. (A rádióban vasárnap aztán gyorsan "korrigált".) Talán, ha így kezdi, talán, ha nem veszik el saját propaganda-plakáterdejében, talán, ha előbb jut arra, hogy nem veti alá a „hosszú távon fenyegető demográfiai mutatókat” a „hirtelen teendőknek”, annak, hogy saját autoriter hatalmának megerősítésére használja fel a migrációt, akkor másképp alakul Brüsszel és a Fidesz viszonya is. 
Úgy tűnik, Orbán ráébredt, a menekültügy Unió-ellenes propagandája nem húzza ki az EP-választásokig, ami meghozná a jobboldal európai győzelmét, ő pedig elkerülhetné, hogy Európa a menekültkérdéssel palástolni kívánt valódi gonddal, a magyar demokrácia romjaival kezdjen foglalkozni. Az Európai Néppártnak – a Sargentini-jelentést megszavazó EP nyomában - kezdettől ezt kellett volna számon kérnie. Az európai értékeket, a parlamentarizmus lebontását. Mert Európát nem a menekültkérdés kezelése osztja meg, hanem az: akarunk-e nemzetállami polgárok mellett európai polgárok is lenni, vagy elhisszük az autoriter vezetők nemzetállami szuverenitást abszolutizáló meséit, s bezárkózunk a nemzetállami zárványokba, ahol magányos büszkeséggel nemcsak a jövendölt menekültáradattal szemben leszünk kiszolgáltatottak, de mély integráció nélkül életképtelennek is bizonyulnánk. 
Igaz: az Európai Néppárt a Fidesz tagságának felfüggesztésével érdek- és nem értékalapú döntést hozott, amit a közelgő EP-választások diktáltak. Az, hogy a Néppártnak minden szavazatra szüksége lehet, s az, hogy Manfred Weber a szocialisták, liberálisok, zöldek szavazatai nélkül nem lehet Európa következő bizottsági elnöke. 
Ha pedig így van, s a Néppárt nem merte kimondani, hogy a Fidesz politikájának nincs helye Európában, hanem az európai pártpolitika miatt továbbra is modus vivendit keres Budapesttel, akkor megismétli a konzervatívok XX. századi végzetes tévedését. Hogy jobban fél a baloldaltól, mint a jobboldali autoriterektől, akik viszont nem félnek látensen a szélsőjobb felé nyitni, miközben szidják azt. 
Frans Timmermans, az EP szociáldemokrata frakciójának elnöke és csúcsjelöltje a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak azt mondta: jelenleg nem hajlandó tárgyalni a Néppárttal az EU Bizottságának jövendő vezetéséről, mert azt látja, hogy az EPP-ben jobboldali alternatívát keresnek. „Mindaddig, amíg Weber nem mondja ki világosan, hogy nem működik együtt a szélsőjobbal, addig nincs miről beszélnem vele” – mondta.
Az Unió jövőjét meghatározó legfőbb törésvonal, amit a magyar kormányfő a menekültkérdéssel igyekezett elfedni: vagy győznek az európai demokratikus erők májusban, vagy úrrá lesz a kontinensen az autoriter jobboldal, és akkor Orbán minden most kikényszerített higgadt szavát elnyeli az archívumok sötétje.
2019.03.25 09:00
Frissítve: 2019.03.25 09:04