Háborús játékok

Egynullányi általában a különbség az amerikai és az orosz hadi költségvetés között. Ez azonban nem semmit, hanem ijesztő nagyságrendbeli különbséget jelent.

A Pentagon ugyanis rendre hatszáz milliárd dollár fölötti, a Kreml hadigépezete pedig hatvan milliárd fölöttivel rendelkezik. De Kínának sem kell pirulnia, idén Peking is 171 milliárdot költhetett hadigépezete fejlesztésére, fenntartására. Voltak persze jobb évek is, 2016-ban például Kína 215, Oroszország 71 milliárdból gazdálkodott, a világ összes országa pedig 1690 milliárd dollárt költött hadi célokra.

Tudom, tendenciózus, nagyon populista fogás e számok láttán azonnal arra asszociálni, hogy eközben gyerekek halnak éhen az afrikai kontinensen, hogy sokak számára luxus az ivóvíz és, nem csak Afrika-szerte, emberek halnak meg azért, mert az alapvető gyógyszereket sem tudják kifizetni. Igen, populizmus, akárcsak azt sorolgatni, hogy mi mindent lehetne megoldani idehaza, hány egészségügyi intézmény működési gondjait lehetne orvosolni a stadionépítésekre vagy intelligens szögesdrót-kerítés építésére, őrzésére fordított pénzekből. De akaratlanul is ez jut eszembe, s úgy gondolom, nem vagyok vele egyedül.

Folytathatom a gondolatsort. Nincs pénz a háború és szegénység elől menekülő százezrek, milliók megsegítésére, nincs pénz a Földközi-tengerbe fulladó szerencsétlenek kimentésére… Nem is beszélve arról, hogy azokat a háborúkat, amelyek miatt milliók kényszerülnek otthonaik elhagyására, nagyrészt a felsorolt országok részvételével, vagy legalábbis közvetett támogatásával vívják, és ha mégsem, akkor az általuk legyártott és szép haszonnal eladott fegyverekkel mindenképp.

Ahhoz azonban, hogy „top áru” maradjon a haditechnika, a fegyver, kell a fenyegetettség érzése, a tényleges veszély vagy annak sugallata. És azt hiszem, hogy a különböző hadgyakorlatok leginkább erre valók – erőfitogtatásra és a fenyegetettség érzésének fenntartására, a fegyverlobby érdekeinek kiszolgálására.

Most épp az oroszok gigantikus távol-keleti hadgyakorlata, a Vosztok 2018 borzolja a kedélyeket, ad alkalmat arra, hogy újra a hidegháború felforrósodási lehetőségeit latolgassuk, hogy a NATO-tagországok hadi költségvetése növelésének szükségességére emlékeztessenek, hogy újabb „halált okozó” fegyvereket lehessen küldeni Ukrajnába, ahelyett, hogy tárgyalóasztalhoz parancsolnák a feleket.

Márpedig – közhely vagy sem – de igaz: fegyverre nem azért költenek, hogy ne használják azokat, és még azért sem, hogy csak - bármennyire is gigantikus – hadgyakorlaton büszkélkedjenek vele tulajdonosaik. Mi pedig, újságírók, szakértők, politikusok, civilek, papok és mindnyájan, bedőlünk a maszlagnak és nem azért tiltakozunk, hogy a világ országai évről-évre egyre többet költenek ilyen célokra, nem azt bíráljuk, hogy mind Donald Trump, mind Vlagyimir Putyin valóságos fegyvernepperként viselkedik, mindketten óriási fegyverüzleteket hoznak tető alá diplomáciai tárgyalások címén. Pedig tehetnénk, gondoljunk csak Trump első külföldi (szaúd-arábiai) útjára és az ott tető alá hozott történelmi nagyságú fegyverüzletre, vagy arra, hogy az S400-as orosz rakétavédelmi rendszer iránti vásárlási szándék milyen mértékben növeli a Kreml barátkozási és békülési hajlandóságát. Ébredjünk már fel, ne hadgyakorlatok méretén szörnyülködjünk, hanem a fegyverüzletek mindenek fölöttiségén, a hadi költségvetések méretén. Mert ha ezek csökkennének, akkor a háborús játékokra, a háborútól való félelem fenntartására is kevesebb pénz és lehetőség jutna.