Hangulatjelek rabságában

Publikálás dátuma
2018.09.08. 15:00

Az emberek java része használ hangulatkifejező kis ábrákat internetes írásbeli kommunikációja során. Kérdőívünkből kiderült, hogy az emojik elsősorban érzelmek kifejezését szolgálják.
Egyre többen használják az emojikat (ejtsd: emodzsi), emotikonokat, magyarul a hangulatjeleket. A Népszava minikutatást végzett Google Kérdőív segítségével, száz embert faggattunk smiley használati szokásaikról.  A válaszokból kiderült, hogy a mosolygósnak is becézett jeleket elsősorban az érzelmek kifejezése, a mondanivaló nyomatékosítása, és a beszélgetések változatossá tétele miatt használják a legtöbben. Előnyként említik, hogy ezekkel a kis ábrákkal sokkal könnyebb gondolatokat, érzelmeket kifejezni, illetve egyfajta hangulati pluszt is adnak. Mindezek mellett hátrányok is akadnak szép számmal. Ugyanis, amellett, hogy megváltoztatják a kommunikációt, le is rövidítik, illetve felszínesebbé is teszik azt. Többen attól tartanak, hogy így a mondanivaló komolysága is elveszhet. A felmérésből és a közösségi oldalakat látva felmerül a gondolat: sokan hajlamosak átesni a ló túloldalára, és a szavak helyett is hangulatjeleket használnak. Felvetődik a személyes kontaktus hiánya is, néhányan pedig a nyelv és a kommunikáció sorvadását, a szókincs és a kifejezőképesség satnyulását emlegetik. Meglepő módon a válaszokból az is kiderült, hogyha valaki nem használ hangulatjelet írásbeli kommunikációja során, előfordulhat, hogy a másik fél azt feltételezi, haragszik rá. Az idősebb korosztály hangulatjel használati szempontból két részre bontható. Van, aki kerüli, a változásra nyitottabbak azonban próbálnak felzárkózni a fiatalabbakhoz. Sokan úgy is használják ezeket a kis jeleket, hogy nem is értik a jelentésüket. A fiatalok körében egy-egy emoji vagy emotikon már nem ugyanazt a tartalmat hordozza magában, mint eredetileg. A mosolygós hangulatjel például nem mindig vidámságot, örömöt, mosolyt jelent, hanem flegmaságot is jelképezhet olykor.  A tévhitekkel ellentétben az emotikon és az emoji nem egy és ugyanaz, és hasonló hangzásuk is csak véletlen egybeesés. Előbbi nem más, mint nyomtatott írásjelek sorozata, amely emberi arcot formál. Története 1982-ig nyúlik vissza, amikor Scott E. Fahlmann, a pittsburgh-i Carnegie Mellon Egyetem professzora a félreértések elkerülése végett találta ki, majd a két Spain fivér, Bernard és Murray tovább népszerűsítették, pólók, bögrék, gombok, matricák és egyéb tárgyak díszítésére használták fel az apró jeleket. Az emotikonoknak többféle változata is ismert: japán, svéd/finn, dél-koreai, illetve thai. Az emojik weboldalakon és elektronikus üzenetküldésben használt piktogramok, amelyek érzelmeket, tárgyakat, helyeket, állatokat képesek kép formában megjeleníteni, a szöveg részeként. Az első jelecske az ezredforduló körül született meg egy mobiltelefonokkal foglalkozó japán cég, az NTT DoCoMo kísérleti fejlesztésében. Az első jelkészlet 172 karakterből állt, s létrejöttüket az időjárás-előrejelzések inspirálták. Ma már több száz, de akár ezer ilyen kis karakterrel is találkozhatunk, melyeket az okostelefonok billentyűzetébe is beépítettek a gyártók. Találkozhatunk gyümölcsökkel, ételekkel, növényekkel, állatokkal, különböző színű és nemű emberekkel, országok zászlóival, épületekkel, járművekkel, sporteszközökkel, zenéhez kapcsolódó dolgokkal, de még elektronikus eszközökkel is. A sajtóban is előfordul, hogy az újságírók egy-egy emotikonnal dobják fel mondanivalójukat. Elsősorban a nőknek szóló magazinok és a bulvárportálok használják, de televíziós hirdetésben, illetve komolyabb híroldalakon is fedeztek már fel hangulatjeleket a kérdőív kitöltői. Utóbbiakat azzal bírálta egyikük, hogy nem odaillő dolog, más szerint ezzel elveszítik a komolyságukat. A média mellett hivatalos szervezetek is használják ezeket a kis jeleket, a legismertebb közülük az utasokat épp nem szállító BKV járműveken fel-feltűnő szomorú arc. 
A 10 legkedveltebb

Politikai korrektség kontra hangulatjel

Botrány tört ki egy új Facebook-hangulatjel miatt három évvel ezelőtt, amikor a „kövérnek érzem magam” emotikum ellen több mint 16 ezren tiltakoztak online petíció aláírásával. A kifogásolt kis szmájlinak tokája volt, szégyenpír is égett az arcán. Egy fiatal nő azonban úgy gondolta, hogy a hangulatjel nagyon bántó, és nemcsak a túlsúllyal vagy az étkezési rendellenességekkel küzdők számára, ezért kezdett aláírásgyűjtésbe. A mozgalom sikerrel járt, a közösségi oldalról eltűnt az említett hangulatjel. 

Jövőre még több emoji

2019-re 61 új karakterrel kibővítik az eddigi emoji-készletet. Lesz benne többek között kerekesszék, siket ember, hallókészülék, protézisek – azaz a testi fogyatékkal élőkkel kapcsolatos elemek találhatók majd meg - írta meg az NÉCafé. Várható új állat is, mint például a vidra, lajhár, flamingó. Emberpárokból sem lesz hiány, ugyanis 55 -féle kombináció érkezik majd a csomagba.

Témák
emojik
Frissítve: 2018.09.08. 15:21

Graphisoft Park: a csábítás építészete Óbudán

Publikálás dátuma
2018.09.08. 12:00

Fotó: Vajda József / Népszava
Alacsonyabbat, kisebbet, több zöldet: ritkaság, ha mindez nem a civil városvédők követelése, hanem ingatlanfejlesztői szemlélet. Az emberléptékű gondolkodás az óbudai Graphisoft Parknál is bevált.
Az iparosodás utáni, úgynevezett posztindusztriális kor egyik jellemzője, hogy gyárépületek, ipari területek ürülnek ki. A rozsdaövezetek pedig, ahogy egyre inkább elhanyagolttá válnak, örvényként rántják le a mélybe a közvetlen környezetüket is: mindent és mindenkit taszítanak. Óbudán, az Aquincumi Múzeum tőszomszédságában, az egykor Homokos dűlőnek tervezett területen 1913 októberében kezdte meg működését az Óbudai Gázgyár. 1984 októberéig állított elő szénalapú gázokat, amelyek a földgáz elterjedésével feleslegessé váltak. A rendszerváltás utáni évtizedben különféle fővárosi és kormányzati ötletek is születtek arról, a gázgyári területet miként hasznosítsák: terveztek ide ipari skanzent, volt szó arról, hogy a műemlékileg védett Óraházában a történeti múzeum kőtárát helyezik el, de felvetődött az is, a műszaki múzeumot vagy a Néprajzit költöztetik ide. Mígnem 1997 májusában bejelentették: a világ egyik vezető építőipari szoftvercége, a Bojár Gábor által alapított Graphisoft héthektáros telket vásárolt itt, hogy vörös téglás, high tech stílusú irodaházakat húzzon fel itt magának, valamint reménybeli bérlőinek. Az első tervek 25 ezer négyzetméterről szóltak, kétezer ember leendő munkahelyéről. Mikor 1998 szeptemberében a mintegy tízmillió dolláros fejlesztés eredményeként létrejött parkot felavatták – az első három, háromszintes, villaszerű épület Cságoly Ferenc, illetve Keller Ferenc tervei alapján épült meg –, a laikus szemlélőben lehetett némi kétely, hogy valóban egyfajta magyar Szilícium-völgy megszületésének a szemtanúja-e. Ráadásul akkoriban nem volt megszokott, hogy egy szoftvercég ingatlanfejlesztésbe fogjon (igaz, az Apple ekkor már e téren is aktív volt, a Google még nem). Az idő Bojár Gáborékat igazolta, és nemcsak a tőzsdén. Idővel bővült a park, egyre több alacsony irodaház nőtt ki a földből, emellett megújult a gázgyár egykori igazgatósági épülete, műhelyépülete, rendőrlaktanyája és mentőállomása, munkásjóléti épülete is. A szoftveróriások, biotechnológiai cégek mellett ideköltözött az IBS Nemzetközi Üzleti Főiskola, és itt található a Bojár Gábor által alapított magánegyetem, a részképzést adó Aquincum Institute of Technology. A nagyra nőtt álom már városrésznyi: 75 ezer négyzetméteren több, mint ötezer szakember dolgozik, és több, mint ezer diák tanul itt, akik mintegy száz országból érkeztek.
Csütörtökön újabb épületegyüttest avattak: a nevében egy amerikai rajzfilmsorozatot idéző South Park Sugár Péter tervei alapján épült meg, húszezer négyzetméteren hirdeti: itt csak a fák nőhetnek az égig. (Az Év irodája rendezvényen az Év Új Ingatlanfejlesztése díjat kapta idén az épület.) Az avató előtti parkbejáráson Bojár Gábor külön hangsúlyozta a beruházói hitvallást: az épületek magassága ne haladja meg a fákét – ezt kevésbé szépen úgy mondják: a párkánymagasság kiépítése 10,5 méterig engedélyezett −, a park beépítése maradjon alacsony, a gépkocsik parkoljanak a föld alatt, hogy minél több legyen a zöld terület. A római kori kövekkel díszített, kis tavacskát is magában rejlő, zöldben „fürdő” park – ahová akár hajóval is érkezhetünk − elsőre rekreációs központnak tűnik. A többnyire átriumos épületekbe belépve barátságos hotelek juthatnak eszünkbe, ahol minden apró részlet alaposan kigondolt, még „játszóházi” sarkokat is találni. A világcégek névtábláját elolvasva azonban nem gondolnánk, hogy lógni járnak ide a dolgozók. Mindenesetre egészen más a hangulat, mint a fém-üveg-beton magasházak világában, ahol falatka zöldet találni az épületek tövében, vagy a tetőteraszain. Bojár Gábor alapvetése: egy cég akkor működhet igazán sikeresen, ha nem csak magához tudja csábítani, meg is tudja tartani a tehetségeket. A szép, kreativitást ösztönző környezet ehhez is hozzásegít. A kaliforniai Szilícium-völgyből ez hiányozhat: többszázezer dolláros fizetése ellenére az elmúlt években egyre több szakember lépett le onnan, mert abban a környezetben nem érezte jól, otthonosan magát.

A Virtuózok az Arénában

Publikálás dátuma
2018.09.08. 11:20
Boros Misi (b2), valamint Bogányi Gergely Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész a Virtuózok szuperkoncertjén
Fotó: Soós Lajos / MTI
Korábban Boros Misi és Bogányi Gergely koncertjének hirdették, de végül szabályos Virtuózok gálaest volt, Misin kívül a versenyek más győztesei is felléptek.
Boros Misi, vagy mondhatunk most már inkább Mihályt, hisz majd tizenöt éves, az immár négy évadot megért Virtuózok című televíziós komolyzenei tehetségkutató-verseny emblematikus alakjává vált. Tehetséges zongorista, jól beszélő showman, aki a hangverseny műsorvezetőjeként is megállta a helyét a sportcsarnokban összegyűlt jó párezer ember előtt. Mindamellett mégsem lehet simán showműsornak – mint azt egy nézőtől hallottam a szünetben – nevezni azt, amit az esten hallottunk-láttunk. Még akkor sem, ha a mellettem ülő kislány egy jó nagy adag pattogatott kukoricát fogyasztott el az első rész alatt, tehát a körülmények jóval lazábbak voltak, mint egy zeneakadémiai, vagy Müpa-béli hangversenyen. Mert a műsorszámok maguk – legalábbis a műsor jó részében, az utolsó, sok játékos elemet tartozó darabokig – a klasszikus zene legnagyobbjainak remekművei közül kerültek ki, és nagyon komoly felkészültségű, tudású gyerekek, fiatalok – tulajdonképpen korérett, vagy akár kész művészek – adták elő azokat. Négy zongora volt a színpadon, és látván a zenekart is, sejteni lehetett, Bachnak Vivaldi négyhegedűs versenyművét alapul vevő alkotása is felhangzik majd. Így is történt, nyitásként Boros Misi, Balázs-Piri Soma, Boateng Kármen Stephany és Bogányi Gergely és a zenekar játszottak. Bár láttam színes, nyomtatott, részletes műsorlapokat itt-ott egy-egy nézőtárs kezében, bővebb, pontosabb és főleg könnyebben hozzáférhető tájékoztatást arról, mi fog ránk várni a végül is két és fél órásra nyúlt koncerten, szívesen vettem volna előzetesen. Az óriási tér szükségessé tette a hangosítást, így az a fajta intimitás, amely akár még a legnagyobb valódi hangversenytermek sajátja is, hiányzott, ezért amit halottunk, láttunk, több és kevesebb is volt, mint egy megszokott komolyzenei hangversenyen: voltak hatalmas képernyők, és a hangosítás is hallhatóbbá tett néhány olyan részletet, amely egyébként még az elsős sorban sem hallható. Ilyenek voltak Ninh Duc Hoang Long, a vietnámi tenorista hangképzési fogásai. Öröm őt volt hallani, a Hazám, hazám áriát jóval meggyőzőbben énekelte, mint annak idején a tévéműsorban, valójában egy kész, szép hangú, muzikálisan éneklő tenoristát hallottunk, de éppen a hangosítás tette lehetetlenné, hangjának valódi vivőerejéről meggyőződjünk, miközben így is az est egyik legfigyelemreméltóbb fellépője volt. Az első szám után fogytak a zongoristák, Mozart három, majd két zongorára írt versenyműveinek egy-egy tétele került sorra, és bemutatkozott Kocsis Krisztián is – előbb karmesterként, majd zongoristaként is. A kiváló zongoraművész-karmester fia édesapja zongoráját is elhozta, és úgy tűnik, minden téren igyekszik annak nyomába lépni, mindenesetre az az egy Mozart-tétel, amit vezényelt, ígéretes karmesterjelöltet mutatott, és kiválót nyújtott a második részben, a Brahms zongoraverseny részletben hangszeres játékosként is. Az első részben mondhatni fő műsorszámként, két zongorás átiratban Csajkovszkij Diótörőjéből hallhattunk tételeket, Boros Misi és Bogányi Gerely játszott élményszerűen, bár a hatalmas tér beleszólt zenei kommunikációjukba, valószínűleg nem hallották igazán jól egymást, ezért lehetett, hogy itt-ott nem voltak együtt. Boros Misi szólistaként Liszt La Campanelláját játszotta, ez valóban komoly virtuozitást igénylő mű, és végeredményben komoly hiányosságok nélkül megszólalt. Viszont azt a hangszeres biztonságot, művészi jelenlétet a színpadon, amit egy kis nagy virtuóztól elvárunk, a tízéves pozsonyi hegedűs, Teo Gertler mutatta be. Max Bruch hegedűversenyének harmadik tételét játszotta, egy-két hangot leszámítva lenyűgöző magabiztossággal, érettséggel. És természetesen jók voltak a többiek is, ismerjük őket a tévéműsorból, elnyerték kiválóságuk jutalmát, pályájuk elindult, vagy olyan segítséget kaptak elindításához, hogy innentől kezdve csak rajtuk múlik, végig járják-e az azért még így sem könnyű útjukat. Azt lehetne gondolni, és egy kis igazság van benne, egy ilyen túlméretezett produkció felszínes, de végül is jó volt látni, mennyien jöttek el, és mivel az egész magva a legmagasabb szintű zene volt, a legmagasabb szintű előadásban, valódi zenei élményt kaptak a nézők.

Boros misi, mestere Bogányi Gergely és a Virtuózok

Boros Misi, Bogányi Gergely, Balázs-Piri Soma, Boateng Kármen Stephany, Szüts Apor zongora, Lugosi Dániel Ali klarinét, Kökény Tamás nagybőgő, Teo Gertler, Abouzahra Amira, Abouzahra Mariam hegdű, Beke Márk harsona, Ninh Duc Hoang Long tenor Km.: A Magyar Állami Operaház Zenekara, karmester: Dobszay Péter Papp László Budapest Sportaréna, 2018. szeptember 7.

Szerző
Frissítve: 2018.09.08. 11:53