A fűzfafonás sosem volt egy aranybánya, manapság végképp nem az. Hisz egy jó fűzkosár kitart 20-30 évig, ritkán kell újat venni belőle, vagyis nem túl pörgős a piaca. Ráadásul a kicsi lakásokban túl sok helyet foglalna el a ruhás-, a krumplis- és a bevásárlókosár, ott az összehajtható cekker praktikus. A fűzvesszőből széket fonó mestereknek meg a műanyagfonással díszített, Távol-keleti bútorok jelentik a leküzdhetetlenül olcsó konkurenciát. A folyamatosan visszaeső kereslet miatt ez a nálunk ősinek számító mesterség kipusztulhat.
Az egyik legsikeresebb hazai kosárfonó, a monoki Barna István 2015 óta többnyire Angliában dolgozik, ott még mindig van igény a fűzből font utazóládára és koporsóra. És hát arrafelé a fizetség is más. Barna Istvántól tudom, hogy ha valaki maga termeli, szedi, osztályozza, főzi, hántolja, szárítja és fonja a vesszőt, akkor egy 3-4 ezer forintért eladható kosárért két és fél, három órát kell dolgozni. Így nettóba legfeljebb havi 150 ezer forintot lehet megkeresni ezzel a szorgos munkával. Épp az alacsony jövedelem az egyik oka annak, hogy a szakmát évtizedek óta többnyire az állást nem találó romák űzik Magyarországon.
A Pécsi Tudományegyetem műszaki karán viszont úgy gondolták, hogy a formatervezők segítségével talán megtermékenyíthető ez a halódó szakma és a benne megtestesülő népi kultúra. Ezért a négy dél-baranyai faluban tartott Bőköz Fesztiválon három napig működtettek egy szabadtéri műhelyt, ahol egy fűzfafonó irányításával, négy építész és dizájner tanár, illetve az ő húsz hallgatójuk megtanulta a mesterség alapfogásait. A fesztiválközönség szeme láttára meg is fontak Szaporca főutcáján egy 170 centi átmérőjű, három méter magas, aszimmetrikus kupolával megkoronázott hengert. A fémvázzal stabilizált, fura tárgynak mindjárt nevet is kerestek a fesztiválozók:
– Részeg csőszkunyhó, merthogy egyik irányba húz a „feje” – mondta egy pécsi férfi.
– Öltözőfülke a nudistastrandon, mivel bele lehet látni – replikázott a barátnője.
– Medvecsapda, nálunk immár medvét menő elejteni – tréfálkoztak az egyetemista fonók.
A formatervezőnek készülő, s főképp a textíliák és a bútorok világa felé orientálódó Varga Réka a henger fenekét fonta nagy igyekezettel, és közben így fogalmazott:
– Szerintem izgalmas folyamat, ahogy megszületik egy fonott tárgy, és érdemes azon gondolkozni, hogy milyen új fajta tárgyakat lehet létrehozni fűzfavesszőből.
Az egyetemen formatervezést tanító Vasváry-Nádor Norbert ekképp magyarázta a projekt céljait:
– A fűzfonó mesterek sok száz éve készítik hagyományos tárgyaikat, de nincs arra felkészültségük, hogy átlássák a folyamatosan változó piac igényeit és a divatot. Egy dizájner ebben segíthet. De ahhoz, hogy segíthessenek, előbb nekik is meg kell kicsit tanulniuk ezt a szakmát, hogy lássák, mi az, ami megvalósítható ezzel a technológiával. Az egyébként jó a szakmának, hogy elegünk van a műanyagokból, és egyre nagyobb az igény a természetes anyagokra.
Az egyetem tanárait és hallgatóit fűzfafonásra tanító Gyurgyevics Krisztián maga is úgy érezte, hogy szakmája végveszélyben van. A három gyereket nevelő, 39 esztendős, alsószentmártoni férfi 1200 lelkes falujában legalább százan értenek a fűzfonáshoz, de csak hárman próbálnak ebből jövedelemhez jutni. Gyurgyevics most arra készül, hogy udvarán élő vesszőből lugast fon, amit befuttat virágokkal: – Reklám céllal csinálom. Hátha kapok lugasra megrendelést.
Amúgy Nyugat-Európa számos országában divatja van már a - gyakran kerttervezők által megálmodott – virágokkal ékes fűzfalugasnak és -kerítésnek. És ott az a kérdés, hogy „drágám, hol fonatsz kerítést?” nem életidegen.
