II. világháború;Szovjetunió;éhező gyerekek;irodalmi Nobel-díj;dokumentum-regény;Szvetlana Alekszijevics;dokumentumregény;

2018-09-09 14:02:48

A megsemmisített gyermekkor megrendítő regénye

Aligha olvastam sokkolóbbat Szvetlana Alekszijevics Utolsó tanúk című könyvénél. A kijelentés annak fényében még inkább értelmet nyerhet, hogy a 2015-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett fehérorosz írónő minden könyve felkavaró olvasmány. A teljesség igénye nélkül: az afganisztáni háború poklát megjárt orosz katonák élményeiről és leginkább traumáiról szóló Fiúk cinkkoporsóban című regénye éppen úgy idetartozik, mint a Szovjetunió felbomlásának mentális feldolgozásáról vagy éppen feldolgozhatatlanságáról szóló Elhordott múltjaink című nagyprózája. Vagy éppen a címével is beszédes Csernobili ima, amely minden idő legsúlyosabb nukleáris balesetének hátborzongató utóéletével foglalkozik - a szemtanúk hitelességével.

A valóság szintézise

A kivétel nélkül dokumentarista jellegű kötetek – ebbe a sorba illeszthetjük a Nők a tűzvonalban című munkáját is – az alkotói módszertan oldaláról nézve nem számítanak meglepetésnek, mert Szvetlana Alekszijevics előbb volt újságíró, mint író. Az életmű végigolvasása éppen arról győzhet meg, mennyire nem felejtette el az íróvá vált alkotó újságírói énjét. Témaválasztásai és -feldolgozásai kivétel nélkül a közelmúlt történelmére, a valóságra, a historikum mikroszkopikusságára fókuszálnak, a tényeket és a mögöttük megbújó emberi sorsokat állítják középpontba. Dokumentumregényeiben írmagja sincs a fikciónak. Életműve egésze leginkább arra tett grandiózus kísérlet, hogy az interjúiban megszólaltatottak mondandóját miképpen lehet regényszöveggé formálni. Hogyan alakítható a valóság szintézisévé a megannyi személyes visszaemlékezés? Az ilyen típusú irodalmi kísérlettel nem rokonszenvezők leginkább azzal a kifogással támadják Alekszijevicset, hogy kötetei a magas színvonalú újságírás követelményrendszerének tesznek eleget, de semmi többnek. Más megfogalmazásban – így a kritikusok egy csoportja –: ez nem irodalom. Nem mindent tromfoló érv, de megkerülhetetlen e vita szempontjából, hogy a Svéd Királyi Akadémia irodalmi Nobel-díj bizottsága ezt alapvetően másként gondolta és látta, amikor 2015-ben a belarusz írónak ítélte a legrangosabb, írónak adható díjat. A magyar olvasók kitüntetett helyzetét jelzi (hála az Európa Könyvkiadónak), hogy az életmű egésze hozzáférhető, köszönhetően leginkább a 2015 óta felgyorsuló hazai kiadásnak. A kötetek külalakja, szedése és tördelése elsőrangú, nagyban segítve ezzel az olvasást és a befogadást.

Száz történet, száz túlélő

"Először a mi csodálatos édesanyánk ment el, aztán az édesapánk. Rögtön tudtuk, megéreztük, hogy mi vagyunk az utolsók. Onnan… abból a világból… Mi vagyunk az utolsó tanúk. Lejár az időnk. Beszélnünk kell. A mi szavaink lesznek az utolsók…" – ezekkel a műfajához méltó mondatokkal zárul a dokumentumregény. A kötet címét magában rejti a zárlat, és ennek kapcsán két megjegyzést nem lehet megtakarítani. A kötet elsőként 1985-ben jelent meg a Szovjetunióban, de az akkori kiadás szövege nem (teljesen) azonos azzal, amely 2017-ben magyarul megjelent. A Nagy Honvédő Háború 1985-ben még bőven érvényben lévő szovjet narratívájának szűrőjén nem ment át minden, amit Alekszijevics leírt. A tabuk, az elhallgatások, a történelmi tények körüli maszatolások a XXI. század elején mind érvényüket vesztették, így egy mindenfajta értelemben teljesebb (nem csonkított tartalmú) kötetet kaptunk kézbe.

A második megjegyzés az alcímmel kapcsolatos – Gyermekként a második világháborúban –, amely csak némi megszorítással válik igazzá. Az Utolsó tanúk nem általában és általánosságban a második világégés gyermeki látószögére fókuszál. Ennél kevesebbet markol, de többet fog. A regény döntő részben az 1941. június 22-ét követő napok eseményeit boncolgatja, vagyis a Szovjetuniót ért német támadást követő napok és hetek eseménykrónikáját igyekszik egybefoglalni. Szvetlana Alekszijevics magnóval a hóna alatt, negyven évvel a történtek után száz akkori gyermek-túlélőt szólaltatott meg, akik felnőtt fejjel mesélték el, mi történt velük. Még pontosabban: mire emlékeznek mindabból, ami velük történt.

Az írói némaság

A kötet teljes szövegét a náci támadás idején - négy és tizennégy év közötti - gyerekek elbeszélése teszi ki. Az író nem szól hozzá a hallottakhoz, nem egészíti ki azokat, nem tesz hozzá, nem véleményez, nem kommentál. Az alkotói hallgatás csöndjében még dermesztőbbek és felfoghatatlanabbak a valaha volt gyerekek történetei, amelyek korántsem véletlenül az élőbeszéd esetlegességével, de nem esetlenségével fogalmazódtak meg. Tényleg, mintha az író itt és most nem volna más, mint a néma hangszalag, akinek egyetlen dolga, hogy az "oral history" e részét megőrizze az utókor számára. (Feltűnő az alkotói módszer hasonlósága a szerző korábbi műveiben alkalmazotthoz.) Minderről a leletmentés fogalma jut először eszembe.

Személyesebb, alanyibb nem is lehetne egy könyv, mint az Utolsó tanúk. Szó sem esik benne a Barbarossa-tervről, a Szovjetunió megtámadásának német forgatókönyvéről. De ennél kézenfekvőbb hadászati és harcászati tudnivalókról sem. A visszaemlékező gyerekek vallomásaiból egyértelmű, hogy a keleti birodalmat teljesen váratlanul érte azon a június vasárnapi hajnalon a német támadás. A felfoghatatlan káosz képei rajzolódnak ki az elbeszélésekből: bombázzák Minszket, a falvakat felégetik, lakóikat kiterelik a házaikból és halomra lövik. Máskor a házakba zárják az apró települések lakóit és rájuk gyújtják az ingatlanaikat. A kórházakban kezeltekkel helyben végeznek, a legvédtelenebbeknek sincs fikarcnyi kegyelem. A kétségbeesett helyzetben nagyvárosokat és országrészeket igyekeznek a hátországba menekíteni (evakuálni), ám a síkvidéken haladó szerelvények zavartalan célpontjai a német vadászgépeknek. Szinte esélytelenül menekül, aki így próbál beljebb jutni a kontinensnyi méretű országba. A vagonokban olyan szorosan állnak egymás mellett a gyerekek és a felnőttek, hogy a halálos lövést kapott testek összepréselve állnak órákon át az élőkkel. Elfogynak a szavaim.

Hol a Vörös Hadsereg?

A gyerekek figyelmesen hallgatják szüleik beszélgetéseit, akik nem értik, hol késik a Vörös Hadsereg. Egyszerűen, rejtély, hol vannak a mieink – fogalmazzák meg többen és többször a kötetben. Alekszijevics regényének jelentős része Fehéroroszország földjén játszódik. A miértre magától értetődő a válasz, amely nem kizárólag ahhoz kötődik, hogy a szerző maga belorusz. Elég rápillantani a térképre, és rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy a Szovjetuniónak ez a része vált elsőként (igaz, nem egyedüliként) az agresszió áldozatává.

Sztálin vakon bízott Hitlerben és abban, hogy érvényes a Molotov-Ribbentrop-paktum, amely német-szovjet megnemtámadási szerződésként vonult be a történelembe. Ami 1939 augusztusában még igaz volt (talán már akkor sem), az végképp hatályát vesztette 1941 júniusára. A katonai hírszerzés hiába figyelmeztette a szovjet diktátort már 1940 decemberében, hogy totális német támadás készül a Szovjetunió ellen, Sztálin ezt figyelmen kívül hagyta, és nem egy alkalommal felesleges pánikkeltésnek nevezte a híreket. Bár a felderítés technikai feltételei össze sem mérhetőek a maiakkal, mégis kérdés maradt, hogy Moszkva szerint mit keresett csaknem négymillió német katona és 160 hadosztály ugrásra készen a keleti fronton. Az előkészületeket nem lehetett félreérteni. A német élettér (Lebensraum) Hitler által meghirdetett programját akarták megvalósítani katonai erővel. "Tekergettük a rádió gombját. Vártuk Sztálin beszédét. Szükség volt Sztálin szavaira. De Sztálin hallgatott" – emlékezik vissza Gena Juskevics, a kritikus napokban tizenkét éves kislány.

Ez a tapasztalat általános volt a megtámadott és leigázott területeken, mégis sokkal fontosabb, hogy ne veszítsük szem elől a könyv kínálta látószöget. A négy évtized távlatából a háború első napjainak borzalmát felidézők úgy vonták meg életük mérlegét, hogy számukra elveszett, és nem létező kategóriává vált a gyerekkor. Mesélők tucatjainak szemük láttára gyilkolták meg szüleiket és testvéreiket. A háború mindig a legrosszabbat hozza ki az emberből. Egyfelől arról kapunk folytonos beszámolót, hogy a német csapatok szisztematikusan gyilkolják a polgári lakosságot, másfelől az iparszerű és hidegvérű gyilkosságok vadállati kegyetlenségbe csapnak át. Nem szeretnék párhuzamot vonni, mert kivételes értékeik mellett Zoltán Gábor Orgia című regénye és az Utolsó tanúk között inkább a különbségeket érzem, mindenekelőtt a megírás módjában, mégis e két könyv volt az elmúlt években, amelyek olvasása fizikai (a lelkiről nem is beszélve) rosszulléttel járt – legalábbis nálam. Hogy valamelyes fogalmat alkothassunk minderről, egyetlen példa. Egy német vonat felgyújtása után a helybeli vasutasokat a sínre fektették a Wehrmacht katonái és mozdonnyal keresztülmentek rajtuk.

"Milyen szép és gyilkol"

A gyerekeknek feltűnt, hogy a robotok módjára gyilkoló német katonák is emberek. Ez volt a legfurcsább felismerésük. Erősek, magasak, jól tápláltak, sokszor jóképűek. A rettenetes tettek ellenére úgy néztek ki – és a visszaemlékező számára ez a leginkább felfoghatatlan –, mint az emberek. "Milyen szép és gyilkol" – álmélkodott el a hétéves Zina, aki mivel is mással, "egy kislány szemével nézett rájuk". A felfoghatatlanság az erőszak nélküli állóképekben is ott bujkál, és ez legalább annyit elmond a háború borzalmáról, mint a legvéresebb jelenetek. Az elfoglalt területekről kimenekített gyerekeket egy táborba vitték, ahol úgy ültették be az apróságokat az étkezdébe ebédre, hogy szó szerint semmi ennivaló nem volt. A gyerekek néztek és várták az ételt, ám csak tanáraik síró szemeit látták. Egy másik jelenetben – immár a háború után – egy kollégiumi diák arról mesélt, hogy szobájuk mind a nyolc növendéke elvesztette apját és anyját a háborúban. Nem így válogatták őket össze, és nem is ez volt az egyetlen szoba, ahol ugyanez volt a helyzet. A következő történetben egy kislány arról számolt be, hogy a háború után a falujukban nem volt kivel játszania, mert egyetlen gyerekként ő maradt életben. Mindez nem statisztika, sőt talán semmi nem áll távolabb az emberveszteség kvantitatív mérlegelésénél a fenti történetforgácsokban, mégis a rideg számoknál jobban érzékelteti, mi történt a második világháború éveiben Szovjetunió lakosságával.

Nem kizárólag Leningrád blokádjához kapcsolódik az emberek tömeges éhezése. A menekülők mindent ettek: füvet, fát, bokrot és még földet is. Akadt olyan, aki évtizedekig nem tudott úgy az erdőben sétálni, hogy ne az "ennivalót" látta volna benne. És mindenütt halál, amit a könyvben megszólaló gyerekek közvetlen közelről láttak. Látták, amit nem lett volna szabad. Az értelem pedig sokszor képtelen megbirkózni a halál gondolatával. Az egyik történetben a gyerekek napokig ültek lelőtt anyjuk mellett az út mentén, mert olyan kicsik voltak, hogy nem ismerték a halál fogalmát. Úgy gondolták, anyjuk csak elaludt. Egy másikban a fronton odaveszett apát várta vissza egész életében gyereke, mert az nem lehet, hogy az apja meghalt, hogy az apja nincs. (A szó magasabb rendű értelmében ilyen tényleg nincs.)

A megsemmisített gyerekkor könyve az Utolsó tanúk. Megrendítő olvasmány, hatása alól nehéz szabadulni. Irodalom.