Előfizetés

A megsemmisített gyermekkor megrendítő regénye

Bod Péter
Publikálás dátuma
2018.09.09. 14:02
Szvetlana Alekszijevics
Fotó: Arno Burgi / DPA
Aligha olvastam sokkolóbbat Szvetlana Alekszijevics Utolsó tanúk című könyvénél. A kijelentés annak fényében még inkább értelmet nyerhet, hogy a 2015-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett fehérorosz írónő minden könyve felkavaró olvasmány. A teljesség igénye nélkül: az afganisztáni háború poklát megjárt orosz katonák élményeiről és leginkább traumáiról szóló Fiúk cinkkoporsóban című regénye éppen úgy idetartozik, mint a Szovjetunió felbomlásának mentális feldolgozásáról vagy éppen feldolgozhatatlanságáról szóló Elhordott múltjaink című nagyprózája. Vagy éppen a címével is beszédes Csernobili ima, amely minden idő legsúlyosabb nukleáris balesetének hátborzongató utóéletével foglalkozik - a szemtanúk hitelességével.

A valóság szintézise

A kivétel nélkül dokumentarista jellegű kötetek – ebbe a sorba illeszthetjük a Nők a tűzvonalban című munkáját is – az alkotói módszertan oldaláról nézve nem számítanak meglepetésnek, mert Szvetlana Alekszijevics előbb volt újságíró, mint író. Az életmű végigolvasása éppen arról győzhet meg, mennyire nem felejtette el az íróvá vált alkotó újságírói énjét. Témaválasztásai és -feldolgozásai kivétel nélkül a közelmúlt történelmére, a valóságra, a historikum mikroszkopikusságára fókuszálnak, a tényeket és a mögöttük megbújó emberi sorsokat állítják középpontba. Dokumentumregényeiben írmagja sincs a fikciónak. Életműve egésze leginkább arra tett grandiózus kísérlet, hogy az interjúiban megszólaltatottak mondandóját miképpen lehet regényszöveggé formálni. Hogyan alakítható a valóság szintézisévé a megannyi személyes visszaemlékezés? Az ilyen típusú irodalmi kísérlettel nem rokonszenvezők leginkább azzal a kifogással támadják Alekszijevicset, hogy kötetei a magas színvonalú újságírás követelményrendszerének tesznek eleget, de semmi többnek. Más megfogalmazásban – így a kritikusok egy csoportja –: ez nem irodalom. Nem mindent tromfoló érv, de megkerülhetetlen e vita szempontjából, hogy a Svéd Királyi Akadémia irodalmi Nobel-díj bizottsága ezt alapvetően másként gondolta és látta, amikor 2015-ben a belarusz írónak ítélte a legrangosabb, írónak adható díjat. A magyar olvasók kitüntetett helyzetét jelzi (hála az Európa Könyvkiadónak), hogy az életmű egésze hozzáférhető, köszönhetően leginkább a 2015 óta felgyorsuló hazai kiadásnak. A kötetek külalakja, szedése és tördelése elsőrangú, nagyban segítve ezzel az olvasást és a befogadást.

Száz történet, száz túlélő

"Először a mi csodálatos édesanyánk ment el, aztán az édesapánk. Rögtön tudtuk, megéreztük, hogy mi vagyunk az utolsók. Onnan… abból a világból… Mi vagyunk az utolsó tanúk. Lejár az időnk. Beszélnünk kell. A mi szavaink lesznek az utolsók…" – ezekkel a műfajához méltó mondatokkal zárul a dokumentumregény. A kötet címét magában rejti a zárlat, és ennek kapcsán két megjegyzést nem lehet megtakarítani. A kötet elsőként 1985-ben jelent meg a Szovjetunióban, de az akkori kiadás szövege nem (teljesen) azonos azzal, amely 2017-ben magyarul megjelent. A Nagy Honvédő Háború 1985-ben még bőven érvényben lévő szovjet narratívájának szűrőjén nem ment át minden, amit Alekszijevics leírt. A tabuk, az elhallgatások, a történelmi tények körüli maszatolások a XXI. század elején mind érvényüket vesztették, így egy mindenfajta értelemben teljesebb (nem csonkított tartalmú) kötetet kaptunk kézbe.
A második megjegyzés az alcímmel kapcsolatos – Gyermekként a második világháborúban –, amely csak némi megszorítással válik igazzá. Az Utolsó tanúk nem általában és általánosságban a második világégés gyermeki látószögére fókuszál. Ennél kevesebbet markol, de többet fog. A regény döntő részben az 1941. június 22-ét követő napok eseményeit boncolgatja, vagyis a Szovjetuniót ért német támadást követő napok és hetek eseménykrónikáját igyekszik egybefoglalni. Szvetlana Alekszijevics magnóval a hóna alatt, negyven évvel a történtek után száz akkori gyermek-túlélőt szólaltatott meg, akik felnőtt fejjel mesélték el, mi történt velük. Még pontosabban: mire emlékeznek mindabból, ami velük történt.

Az írói némaság

A kötet teljes szövegét a náci támadás idején - négy és tizennégy év közötti - gyerekek elbeszélése teszi ki. Az író nem szól hozzá a hallottakhoz, nem egészíti ki azokat, nem tesz hozzá, nem véleményez, nem kommentál. Az alkotói hallgatás csöndjében még dermesztőbbek és felfoghatatlanabbak a valaha volt gyerekek történetei, amelyek korántsem véletlenül az élőbeszéd esetlegességével, de nem esetlenségével fogalmazódtak meg. Tényleg, mintha az író itt és most nem volna más, mint a néma hangszalag, akinek egyetlen dolga, hogy az "oral history" e részét megőrizze az utókor számára. (Feltűnő az alkotói módszer hasonlósága a szerző korábbi műveiben alkalmazotthoz.) Minderről a leletmentés fogalma jut először eszembe.
Személyesebb, alanyibb nem is lehetne egy könyv, mint az Utolsó tanúk. Szó sem esik benne a Barbarossa-tervről, a Szovjetunió megtámadásának német forgatókönyvéről. De ennél kézenfekvőbb hadászati és harcászati tudnivalókról sem. A visszaemlékező gyerekek vallomásaiból egyértelmű, hogy a keleti birodalmat teljesen váratlanul érte azon a június vasárnapi hajnalon a német támadás. A felfoghatatlan káosz képei rajzolódnak ki az elbeszélésekből: bombázzák Minszket, a falvakat felégetik, lakóikat kiterelik a házaikból és halomra lövik. Máskor a házakba zárják az apró települések lakóit és rájuk gyújtják az ingatlanaikat. A kórházakban kezeltekkel helyben végeznek, a legvédtelenebbeknek sincs fikarcnyi kegyelem. A kétségbeesett helyzetben nagyvárosokat és országrészeket igyekeznek a hátországba menekíteni (evakuálni), ám a síkvidéken haladó szerelvények zavartalan célpontjai a német vadászgépeknek. Szinte esélytelenül menekül, aki így próbál beljebb jutni a kontinensnyi méretű országba. A vagonokban olyan szorosan állnak egymás mellett a gyerekek és a felnőttek, hogy a halálos lövést kapott testek összepréselve állnak órákon át az élőkkel. Elfogynak a szavaim.

Hol a Vörös Hadsereg?

A gyerekek figyelmesen hallgatják szüleik beszélgetéseit, akik nem értik, hol késik a Vörös Hadsereg. Egyszerűen, rejtély, hol vannak a mieink – fogalmazzák meg többen és többször a kötetben. Alekszijevics regényének jelentős része Fehéroroszország földjén játszódik. A miértre magától értetődő a válasz, amely nem kizárólag ahhoz kötődik, hogy a szerző maga belorusz. Elég rápillantani a térképre, és rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy a Szovjetuniónak ez a része vált elsőként (igaz, nem egyedüliként) az agresszió áldozatává.
Sztálin vakon bízott Hitlerben és abban, hogy érvényes a Molotov-Ribbentrop-paktum, amely német-szovjet megnemtámadási szerződésként vonult be a történelembe. Ami 1939 augusztusában még igaz volt (talán már akkor sem), az végképp hatályát vesztette 1941 júniusára. A katonai hírszerzés hiába figyelmeztette a szovjet diktátort már 1940 decemberében, hogy totális német támadás készül a Szovjetunió ellen, Sztálin ezt figyelmen kívül hagyta, és nem egy alkalommal felesleges pánikkeltésnek nevezte a híreket. Bár a felderítés technikai feltételei össze sem mérhetőek a maiakkal, mégis kérdés maradt, hogy Moszkva szerint mit keresett csaknem négymillió német katona és 160 hadosztály ugrásra készen a keleti fronton. Az előkészületeket nem lehetett félreérteni. A német élettér (Lebensraum) Hitler által meghirdetett programját akarták megvalósítani katonai erővel. "Tekergettük a rádió gombját. Vártuk Sztálin beszédét. Szükség volt Sztálin szavaira. De Sztálin hallgatott" – emlékezik vissza Gena Juskevics, a kritikus napokban tizenkét éves kislány.
Ez a tapasztalat általános volt a megtámadott és leigázott területeken, mégis sokkal fontosabb, hogy ne veszítsük szem elől a könyv kínálta látószöget. A négy évtized távlatából a háború első napjainak borzalmát felidézők úgy vonták meg életük mérlegét, hogy számukra elveszett, és nem létező kategóriává vált a gyerekkor. Mesélők tucatjainak szemük láttára gyilkolták meg szüleiket és testvéreiket. A háború mindig a legrosszabbat hozza ki az emberből. Egyfelől arról kapunk folytonos beszámolót, hogy a német csapatok szisztematikusan gyilkolják a polgári lakosságot, másfelől az iparszerű és hidegvérű gyilkosságok vadállati kegyetlenségbe csapnak át. Nem szeretnék párhuzamot vonni, mert kivételes értékeik mellett Zoltán Gábor Orgia című regénye és az Utolsó tanúk között inkább a különbségeket érzem, mindenekelőtt a megírás módjában, mégis e két könyv volt az elmúlt években, amelyek olvasása fizikai (a lelkiről nem is beszélve) rosszulléttel járt – legalábbis nálam. Hogy valamelyes fogalmat alkothassunk minderről, egyetlen példa. Egy német vonat felgyújtása után a helybeli vasutasokat a sínre fektették a Wehrmacht katonái és mozdonnyal keresztülmentek rajtuk.

"Milyen szép és gyilkol"

A gyerekeknek feltűnt, hogy a robotok módjára gyilkoló német katonák is emberek. Ez volt a legfurcsább felismerésük. Erősek, magasak, jól tápláltak, sokszor jóképűek. A rettenetes tettek ellenére úgy néztek ki – és a visszaemlékező számára ez a leginkább felfoghatatlan –, mint az emberek. "Milyen szép és gyilkol" – álmélkodott el a hétéves Zina, aki mivel is mással, "egy kislány szemével nézett rájuk". A felfoghatatlanság az erőszak nélküli állóképekben is ott bujkál, és ez legalább annyit elmond a háború borzalmáról, mint a legvéresebb jelenetek. Az elfoglalt területekről kimenekített gyerekeket egy táborba vitték, ahol úgy ültették be az apróságokat az étkezdébe ebédre, hogy szó szerint semmi ennivaló nem volt. A gyerekek néztek és várták az ételt, ám csak tanáraik síró szemeit látták. Egy másik jelenetben – immár a háború után – egy kollégiumi diák arról mesélt, hogy szobájuk mind a nyolc növendéke elvesztette apját és anyját a háborúban. Nem így válogatták őket össze, és nem is ez volt az egyetlen szoba, ahol ugyanez volt a helyzet. A következő történetben egy kislány arról számolt be, hogy a háború után a falujukban nem volt kivel játszania, mert egyetlen gyerekként ő maradt életben. Mindez nem statisztika, sőt talán semmi nem áll távolabb az emberveszteség kvantitatív mérlegelésénél a fenti történetforgácsokban, mégis a rideg számoknál jobban érzékelteti, mi történt a második világháború éveiben Szovjetunió lakosságával.
Nem kizárólag Leningrád blokádjához kapcsolódik az emberek tömeges éhezése. A menekülők mindent ettek: füvet, fát, bokrot és még földet is. Akadt olyan, aki évtizedekig nem tudott úgy az erdőben sétálni, hogy ne az "ennivalót" látta volna benne. És mindenütt halál, amit a könyvben megszólaló gyerekek közvetlen közelről láttak. Látták, amit nem lett volna szabad. Az értelem pedig sokszor képtelen megbirkózni a halál gondolatával. Az egyik történetben a gyerekek napokig ültek lelőtt anyjuk mellett az út mentén, mert olyan kicsik voltak, hogy nem ismerték a halál fogalmát. Úgy gondolták, anyjuk csak elaludt. Egy másikban a fronton odaveszett apát várta vissza egész életében gyereke, mert az nem lehet, hogy az apja meghalt, hogy az apja nincs. (A szó magasabb rendű értelmében ilyen tényleg nincs.)
A megsemmisített gyerekkor könyve az Utolsó tanúk. Megrendítő olvasmány, hatása alól nehéz szabadulni. Irodalom.

Zsdanov titka: a szocreál

Kulcsár István
Publikálás dátuma
2018.09.09. 13:16
Felekiné Gáspár Anni: Füttyös kalauz
Nem holmi művészeti stílus, mint a kritikai realizmus, a naturalizmus, vagy mondjuk, a dadaizmus, hanem módszer.
Tudják-e vajon a Szép Szó ötven évesnél fiatalabb olvasói, hogy mi fán terem, helyesebben: mi fán termett a szocreál? Többnyire nem a hívei, hanem inkább a tőle távolságot tartók nevezték így – a kor szocialista rövidítéseinek szellemében – a szocialista realizmust. Na jó, de mi volt az a szocialista realizmus, kérdezheti az ifjú és a középkorú olvasó.
Egy hajdani csúfondáros megállapítás szerint kizárólag egyetlen ember létezett, aki tudta, mi az a szocialista realizmus, mégpedig Zsdanov, de ő meghalt és a sírba vitte a titkát. (Megint csak a fiatalabb olvasók kedvéért: az 1948-ban elhunyt Andrej Zsdanov a Központi Bizottság titkára, Sztálin ideológiai bal keze volt.) Mindamellett a korabeli források elmagyarázzák, hogy a "szocialista realizmus a marxizmus-leninizmus világnézetén alapuló művészi alkotómódszer és irányzat..." (Új Magyar Lexikon, 1962). Tehát nem holmi művészeti stílus, mint a kritikai realizmus, a naturalizmus, vagy mondjuk, a dadaizmus, hanem módszer!
E sorok szerzőjének meggyőződése szerint a szocialista realizmus azt követelte meg az alkotóktól, hogy ne úgy tükrözzék a valóságot, ahogyan az van, vagy volt, hanem úgy, ahogyan lennie kellene, illetve lennie kellett volna. Leszámítva Mihail Solohovnak a polgárháborúról szóló remekművét, a Csendes Dont, meg talán még egy-két valóban nagyszerű szovjet-orosz regényt, amelyeket a kor irodalomtudósai odacsaptak a szocialista realizmushoz. Erre a legjobb példa Alekszandr Fagyejevtől Az ifjú gárda. Ez egy eredetileg történelmi tényeken alapuló, közepeske regény volt, amely arról szólt, hogy a második világháború idején egy németek megszállta szovjet városban, Krasznodonban a komszomolisták ellenálló csoportot szerveznek. Kell-e ennél több a szocrealistáknak? Hát kellett! A regényt a legmagasabb helyről az a bírálat érte, hogy nincs benne ábrázolva a párt vezető szerepe, vagyis az, hogy a nácik ellen harcoló komszomolistákat idősebb elvtársak, az illegálisan működő Párt irányította. Noha ennek az égvilágon semmi történelmi alapja sem volt, a párthű Fagyejev a fentiek figyelembevételével átírta a regényt. Vagyis olyannak ábrázolta a valóságot, amilyennek – az elvárások szerint – lennie kellett volna.
De akad ilyesmire magyar példa is. Amikor a nagy Tito marsallból a szocialista táborban "láncos kutya" lett, egyesek mifelénk sem győztek csodálkozni azon, hogy a hős jugoszláv nép miért tűri ezt a zsarnokot. Nos, akadt egy irodalmi alkotás, amelyben a nép nem tűrte. 1953-ban egy F. P. nevű hazai tollforgató közreadott egy Kanyargós Dráva című regényt. Ebben arról regélt, hogy a korábban a náci megszállók ellen harcolt jugoszláv partizánok egy bátor hajadon vezérletével hogyan fognak fegyvert az áruló Tito rendszere ellen. Még a tábortűz mellett is azt éneklik: "Itt az idő, kést a kézbe, / rajta, Zóra Szubotin! / Mártsuk meg az ellenségbe, – csontjainkba mar a kín! / – Rajta, Zóra Szubotin!" Ugye, mondanom sem kell, hogy egy ilyen Tito-ellenes felkelés a valóságban még nyomokban sem létezett, ám bizonyára léteznie kellett volna.
Még évekkel a Kanyargós Dráva előtt jelent meg Aczél Tamás A szabadság árnyékában című regénye, amelyre a szocreál lehető legautentikusabb pecsétjét nyomták rá: 1952-ben Sztálin-díjat kapott egy azóta még elfeledettebb magyar író, Nagy Sándor téesz-regényével egyetemben. Moszkvában azt beszélték, hogy a Sztálin-díj bizottság már jóváhagyta a friss díjazottak listáját – külföldi szerző műve, mint korábban, akkor sem volt rajta –, amikor a közzététel előtti este a Sztálin-titkárságról odatelefonáltak a TASZSZ hírügynökség szerkesztőségébe azzal az ukázzal, hogy a két magyart, valamint egy francia és egy kínai szerzőt írják be a díjazottak közé. Állítólag a díjat odaítélő bizottság tagjai voltak másnap a legjobban meglepve, amikor a Pravdát kinyitották. Mondom: állítólag. Az viszont már biztosan csak legenda, amit akkoriban rossz nyelvek terjesztettek Pesten, miszerint Aczél Tamás regényének orosz fordítását némi átsimításra odaadták Solohovnak, aki viszont elveszítette a kéziratot, majd a helyzetet mentendő, emlékezetből újra megírta. És erre a "változatra" adatta Sztálin a róla elnevezett díjat.
Az ’50-as évek elején a párt fölöttébb ambicionálta, hogy a magyar írók alkossanak a ma hőseiről szóló műveket. És abból a célból, hogy a hazai tollforgatók megismerjék a munkásosztály mindennapi életét, az önként jelentkező íróknak lehetővé tették, hogy lejárjanak a nép közé. Enczi Endre például, aki 1956 után a nyugati emigrációban megjelenő Irodalmi Újság szerkesztője lett (Aczél Tamáshoz hasonlóan - a szerk.), egy nógrádi bányásztelepülésen töltött el három napot. Ott szedte fel a "jöveszteni" igét, amely aztán hamarosan megjelenő regénye jóformán minden oldalán szerepelt. A bányászok egyre csak jövesztették a szenet. Enczi becsületére legyen mondva, hogy ezt a regényét – nem minden cinizmus nélkül, és szigorúan csak szűk körben – nem a szocialista realizmus, hanem a szocialista szürrealizmus szellemében született műnek nevezte.
A magyar szocreál költészet gyöngyszemeként emlegették az ’50-es évek elején a következő nagyipari, mondhatni proletár töltetű költeményt: "Csoda esett a nap alatt, / ki hitte volna eztet? / A gyárkémény, a gyárkémény / hahó, dalolni kezdett." Hol azt mesélték, hogy ezt Devecseri Gábor írta, hol azt, hogy Kónya Lajos, hol pedig, hogy Zelk Zoltán. Ilyet azonban még ők sem írtak; a négysoros szerzője talán Karinthy Ferenc, Jékely Zoltán vagy valamelyik más rosszmájú tréfacsináló lehetett, aki kifejezetten azzal a szándékkal ötlötte ki az "eztet"-et, hogy befeketítse azt a költőtársát, akinek a szájába adta. Megjegyzem, a pártos költészet akkori prófétáját, Zelk Zoltánt (aki – hangsúlyozni kívánom: e korszakát leszámítva, előtte és utána egyaránt – jó költő volt) sem kellett félteni! Ő írta például e lánglelkű sorokat: "Légy pártos, költő, pártján / ki lángot köt csokorba..."
Aligha a nép ajkán született, de tény, hogy a Hét évszázad magyar versei (Szépirodalmi, 1951) antológiában népköltészetként szerepelt a következő: "Gyertek, lányok, öltözzetek fehérbe, / Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe! / Pusztuljon a reakcó egyszálig!, / Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig!" Egy bizonyos költőnek (isten bizony nem emlékszem, hogy kinek) tulajdonították a magához Rákosi Mátyáshoz intézett halhatatlan sorokat, amelyek szerint "Körülölelünk téged, / mint apját a gyermek..."
Megvan viszont a szerzője a szocreál költészet eme korabeli remekének: "Nézem a nép masírozó seregét, / Számba veszem a legények elejét." Egy költőnő volt az, aki a szájába vette, a maga idejében viszonylag sokat publikáló Cs. G. Ha ugyan... Amikor ugyanis e sorokat idézve megpróbáltam az eredeti forrást visszakeresni, Komlós János nevére bukkantam. Ő idézte valahol. Megint csak: ha ugyan... Erre ugyanis Kormos István emlékezett vissza. Őt pedig Bodor Béla idézi.
De ártatlanul odasorolt, vagy karrierizmusból született művekben és más művészeti ágakban is dühöngött a szocreál. Ekkor lett a hivatalos álláspont szerint példaértékű mű Felekiné Gáspár Anni Füttyös kalauza, egy már-már giccsbe hajló, színes képeslapra emlékeztető festmény, amilyenhez hasonló tizenkettő egy tucat. Ez egy induló villamosra felugró, vastag bokájú jegyvizsgálót – bár nem traktoristát, de mindenképpen egy szocializmust építő dolgozó nőt – ábrázolt. Tagadhatatlanul jeles avantgarde mester volt viszont a müncheni iskolából indult, később a Nyolcakhoz csatlakozott Pór Bertalan, aki – politikai tevékenységén túlmenően – a Rákosi házaspár vászonra álmodásával ("Rákosi elvtárs és felesége parasztküldöttekkel") vágódott be a kincstári ítészeknél. A szocreál építőművészet jellegzetes darabjai között olyan meglehetősen különböző épületeket tartottak számon, mint például a MOM Művelődési Háza, a Dunai Vasmű bejárata vagy a ma Képviselői Irodaházként funkcionáló akkori pártközpont unalmas, egysíkú tömbje a pesti Duna-parton.
Ez volt a szocreál, béke poraira!

Bihari Tamás: A játékos

Bihari Tamás
Publikálás dátuma
2018.09.09. 12:12

Fotó: a szerző felvétele
Béla bekerült abba a mókuskerékbe, amibe a legtöbb szerencsejáték-függő: vissza akarta nyerni a befektetett pénzt.
- Szia! Gyere már le, itt vagyok a pénzzel, de ki kellene fizetni a taxit! – hallotta Géza a mobilban régi kollégája hangját a ’90-es évek végének egy csöndes nyári délutánján.
Először nem akart hinni a fülének és néhány pillanatig döbbenten hallgatott. Béláról ugyanis köztudott volt, hogy gyakran kér kölcsön, de nagyon ritkán, mondhatni szinte soha sem rendezte az adósságát. Géza végül belátta, csodák mégis vannak:
- OK, Béla, de ha van nálad 100 ezer forint, miért én fizessem ki a taxidat?
-Jaj, Gézám! Olyan szép csomagban van összepakolva a pénz, nincs szívem néhány forint miatt kibontani – hallotta a telefonban Géza és be kellett látnia, Béla érvelésében van logika.
Komótosan leballagott hát a kert aljába a kapuhoz. Kifizette a borsos taxiszámlát. Béla a belvárosból vitette ki magát a külső budai kerületbe. Géza egy szép nagy kertben terpeszkedő emeletes villában lakott a családjával. A ház mellett egy kis medencében hűs víz adott enyhet a kánikulai forróságban.
A két negyvenes éveiben járó férfi valaha, az átkosban egy szerkesztőségben dolgozott. Azóta a sors, a történelem és a politika messzire sodorta őket egymástól, de a régi kollegiális kapcsolat, haverság megmaradt.
A dombra épült villához lépcső vezetett föl. Géza és Béla letelepedett a medence szélén. A házigazda néhány perc múlva beslattyogott a házba egy demizson jóféle szekszárdi bikavérért. Gyakran mondogatta a kollégáinak, az igaz bikavér nem Egerben, hanem Szekszárdon született, akárcsak Babits Mihály.
Miközben a tágas kamrában a vesszőfonattal védett 5 literes edény után kutatott a házi füstölésű kolbászok, oldalszalonnák között, maradt némi ideje felidéznie magában Béla kacskaringós pályafutását. Amíg kollégák voltak, Géza és Béla sokat beszélgettek kocsmák mélyén és Géza szinte többet tudott Béláról, mint ő maga.
Béla tehetséges újságíró volt, afféle polihisztor: írt riportot, tárcát, interjút, tudósítást, bármit, amit rábízott a szerkesztője. Mielőtt belépett volna az egyik legnagyobb példányszámú napilap szerkesztőségébe, sok mindennel foglalkozott. Egy ideig taxizott a kockás taxinál, majd amint lehetett, magántaxizásra adta a fejét.
Béla elismerte, ott siklott ki az élete. Először csak utasra várva sménezett a kollégákkal. Ez egy színtiszta szerencsejáték volt. Elővettek egy-egy Adyt, vagyis az akkori legnagyobb értékű papírpénzt és középen összehúzták a pénzt. Amikor széthúzták, az nyert, akinek az 500-asa magasabb sorszámú volt. Viszonylag sokat nyert és rákapott a félkarú rablókra, amelyek alaposan ki is fosztották, s Béla bekerült abba a mókuskerékbe, amibe a legtöbb szerencsejáték-függő: vissza akarta nyerni a befektetett pénzt, ami persze eleve reménytelen volt.
Felhagyott a taxizással és szinte minden idejét játéktermekben töltötte. Végül eljátszotta a lakását is. Egy gyermekkori barátja Ausztráliában sikeres vállalkozásba kezdett, s Béla a rendszerváltás környékén meglátogatta, de egy idő után nyughatatlan vére továbbhajtotta, s nekivágott a földrésznyi országnak, hogy opálbányászatból szedje meg magát. Utóbb be kellett látnia, már az is szép eredmény volt, hogy élve megúszta. Egyszer magára robbantotta a vájatot. Máskor dingófalka támadt rá a sivatagban, ahol magányosan táborozott. Kénytelen volt az alfahímet a késével megölni, hogy ne legyen belőle vacsora. Hazatértekor az opál vagyonkáját eladva ismét játéktermekbe hordta az érte kapott pénzt.
Egy barátja beajánlotta egy napilaphoz, ahol szerkesztője hamar felismerte tehetségét. A munka és a rendszeres jövedelem azonban mindössze annyi változást hozott, hogy csak a hónap vége felé kényszerült rá, hogy kölcsönkérjen boldog-boldogtalantól. Sajnálatos módon azonban a jackpot továbbra is elkerülte, így gyorsan elterjedt, hogy aki Bélának ad kölcsön, az nyomban keresztet is vethet rá. Ő pedig a lelkiismeret-furdalását szeszbe fojtotta.
Ültek hát a medence szélén és elrévedezve, az elfogyasztott vörösbor mennyiségével arányosan egyre nosztalgikusabban emlegették a régi szép időket. Géza egy idő után mégis csak rátért a lényegre, hogy hát akkor "Bélám, hoci a pénzt!"
Béla ekkor világfájdalmas szomorúsággal, szemében könnyekkel bizonygatta, hogy íme, visszahozta a kölcsönt, mert komolyan gondolta a dolgot, de az az igazság, hogy ha valamikor, hát most van a legnagyobb szüksége rá. Géza később sem tudta megmagyarázni magának, hogy az elfogyasztott alkohol mennyisége, vagy Béla meggyőző érvelése miatt, de csak egy futó pillantást vethetett a pénzére, amely végül nem cserélt gazdát. Béla még hivatott egy taxit is Gézával, kifizettette vele a visszautat, majd elrobogott.
Néhány nap múlva Géza reggeli kávéja mellé, kezébe vette kedvenc napilapját. Hamarosan megakadt a szeme régi cimborája publicisztikáján.
A jegyzet szerzője arról értekezett, hogy miközben sokaknak a mindennapi kenyér megvásárlása is gondot okoz, addig vannak olyan lelkiismeretlen újgazdagok, akik az úszómedencés – ez erős túlzás volt – villájukban a drága minőségi borukat szopogatva, az éhezőkkel mit sem törődve élik világukat.
Géza soha többé nem látta Bélát és persze a pénzét sem.