Forró nyár északon: a jóléti állam nincs bukásra ítélve

Publikálás dátuma
2018.09.09. 10:00
Csapatépítés a szociáldemokratáknál. A pólókon a felirat: „Eros társadalom, biztonságosabb Svédország”
Fotó: MARTIN HÖRNER KLOO
Svédországba idén a szokásosnál korábban jött meg az ősz. Nem egy-két héttel hamarabb, ahogyan gyakran megtörténik, hanem már júliusban. Aki nyár közepén érkezett az országba repülővel, a leszálláshoz készülődve maga is láthatta föntről a zöld erdőket tarkító vörösesbarna foltokat. Én augusztus elején mentem autóval, és már délen, Malmö fölött szembesültem a kiszáradt, elbarnult lombú fák látványával. Aztán később, Göteborg közelében, ahol vékonyabb és sziklásabb a talaj, már alig találtam egybefüggő zöldet: halott – vagy legalábbis a fotoszintézist erre az évre föladó – facsoportokat láttam mindenfelé.

Klímasokk

A máskor nyáron is csapadékban fürdő skandináv országban ezúttal május végén elapadtak az égi csatornák, és augusztus első hetéig nem is indult meg az eső. Országszerte erdőtüzek pusztítottak – volt olyan nyári nap, amikor 52 helyen égtek az erdők –, és a szalmaszínű, tikkadt rétekről a vadludak már a nyár utolsó hónapjában elindultak dél felé. A helyiek szerint utoljára 1997-ben fordult elő hasonló, de akkor csak három hétig tartott a szárazság – most közel három hónapig. A svédeket láthatóan megviselte a szokatlan aszály: nincsenek hozzászokva, hiszen a legutóbbi jégkorszak óta a táj, a vegetáció és a klíma is alig változott; a sziklák tetején a jellemzően vékony, gránitmorzsákkal kevert humuszréteg csak azért képes buja vegetációt éltetni, mert bőségesen öntözik az esők, és ha elfogy az utánpótlás, a talaj hetek alatt csontszárazzá válik. A fák a köves talajban nem tudják mélyre fúrni a gyökereiket: ha nincs csapadék, megáll az élet.
A sokkot a messziről jött idegen is érzékelte – ha máskor nem, hát akkor, amikor türelmesen elmagyarázták neki, hogy miért nem szabad még a folyóparti, körbekerített és fedett tűzrakóhelyen sem tüzet gyújtani -; a beszélgetésekben rendre előkerült a globális fölmelegedés (meg az esélylatolgatás, hogy mostantól erre a száraz kontinentális klímára kell fölkészülni, vagy pedig a gyors tempóban elolvadó sarki jég miatt leáll a Golf-áramlat, és szibériai hideg lesz), a hónapok óta zajló választási kampányban viszont úgyszólván a nyoma sem látszott: megelőzték az olyan elvontabb ügyek, mint a migráció, a közbiztonság, vagy éppen az orosz fenyegetés.
A svédeket amúgy meglehetősen nehéz kibillenteni a nyugalmukból – a bevándorlással fél évszázada birkóznak, és az orosz veszélyhez is volt pár száz évük hozzászokni; abból, hogy egy olyan, az ottani infrastruktúra ismeretében marginális jelentőségű kezdeményezés is befért a kampánytémák közé, mint a "Fibernät för framtiden" (optikai hálózat a jövőért – 2020-ra állami eszközökkel a svéd háztartások 95 százalékába elviszik a széles sávú, villámgyors internetet, és a piaci szolgáltatók az állami hálózaton versengenek a fogyasztókért kedvezményes, azaz nagyjából a magyar áraknak megfelelő, számunkra elképzelhetetlen sebességű csomagjaikkal), talán a magyar olvasó is érzékeli, mennyire izgathatja a lakosságot a hét végi választás, illetve annak (a Fidesz-média szerint) "sorskérdése", a menekültpolitika.

Működő integráció

1990 óta, vagyis közel 30 éve járok visszatérően Svédországba, mióta hozzáférhető az interneten, követem az ottani sajtót – nem vagyok szakértő, de van összehasonlítási alapom, és kíváncsian figyelem a változásokat; ebből a pozícióból mondom, hogy garantáltan lesre fut, aki a magyar "köztévé", a Kossuth rádió vagy a Magyar Idők úgynevezett híreiből próbál következtetni: mi történik arrafelé. Először is, semmi köze a valósághoz annak a magyar pártsajtóban visszatérően felbukkanó toposznak, hogy a svéd média elhallgatja a bűncselekmények, illetve a társadalmi problémák migrációs hátterét. Svédország magyar szemmel, vagy akár a magyar bűnügyi statisztikákkal összevetve is kiemelkedően biztonságos ország, ahol sokfelé nem zárják az autókat, északon a házakat sem nagyon. Bűnözés ettől még van: ottjártamkor történt éppen, hogy szélsőséges fiatalok Göteborg külvárosaiban kocsikat gyújtottak föl – mindent megírtak róla az újságok, azt is, hogy a gyanúsítottak némelyikét napokkal később Törökországban kapcsolták le (arra viszont nem tértek ki, hogy az apropó és előzmények nélküli akció a kampányfinisben kizárólag a svéd szélsőjobbnak jött jól).
Másodszor, az sem igaz, hogy a menekültek (eddig közel 2 millió ember a 9 és fél millió lakosú országban) befogadása kudarctörténet lenne, és az integráció nem működik. Én Brackä-ban, Göteborg Hűvösvölgyében laktam, egy viszonylag jól szituált kertvárosban, a közvetlen szomszéd egy második generációs bevándorló volt: az ajtóra írt neve alapján afgán, és minden bizonnyal orvos. Ő már Svédországban született, egy őzbarna, legújabb típusú Volvo XC60-as városi terepjáróval járt, és svéd – szőke, fehér bőrű, kék szemű – felesége volt. Amíg ott voltam, minden reggel munkába indult, esténként bevásárlószatyrokat pakolt ki a kocsijából, sőt egyszer a függöny nélküli ablakon keresztül főzni is láttam, és mindig integetve köszönt, amikor szembe jött. Tudom, hogy egyetlen esetből semmilyen következtetést nem lehet levonni, de ha a beilleszkedés fogalmilag kizárt lenne, akkor ez az ember nem létezhetne – és abban a tehetősek lakta negyedben, amit többször is bejártam keresztül-kasul, nem a szóban forgó férfi volt az egyetlen, aki máshonnan származott.
És láttam mást is, ami amellett szól, hogy létezik integráció: tízen-huszonéves vegyes párokat igen nagy számban, a legváltozatosabb felállásban, kézen fogva és ölelkezve mindenhol – a vidámparkban, a belvárosban, a bevásárlóközpontokban. Az az igazság, hogy az arab fiúk, fekete lányok (stb.) között rengeteg a jó kiállású, csinos teremtés, a többit pedig a biológia megoldja. A svéd iskola integrált – gyakorlatilag csak állami oktatás van, az alkotmány mindenfajta megkülönböztetést tilt, a diszkrimináció kiszűrésére és szankcionálására külön ombudsman ügyel –, és most már a második-harmadik generációban nőnek fel együtt a svéd illetve a nem annyira svéd gyerekek, ugyanott és ugyanazt tanulva, ugyanazokat a zenéket hallgatva, ugyanazoknak a csapatoknak drukkolva.
Úgy van, mint nálunk: a szabad és szekuláris társadalom elképesztő vonzerővel szívja magához azokat, akik a vallás és a hagyományok által erősen szabályozott környezetből jönnek. Mint amikor egy magyar család felköltözik Szabolcsból a fővárosba: a szülők még tartják a vallási és öltözködési szokásokat, a gyerekek már kevésbé, aztán az unokákat már senki nem tudja megkülönböztetni az ős-budapestiektől. Ennek a konstrukciónak a svéd megfelelője a fejkendős anyuka a hajadonfőtt szaladgáló lánygyerekekkel, és a legutolsó divat szerint öltöztetett-sminkelt-tetovált (!) nagylánnyal. A Lisebergben (a göteborgi vidámparkban) egy egész napom volt rá, hogy számtalan hasonló famíliát lássak, és tényleg csak elvétve bukkant föl egy-egy kendőbe burkolózó lányfej – gyanítom, hogy azok közül, akik az utóbbi években érkeztek. A magyarázat alighanem az, hogy aki mindenáron ragaszkodik a mohamedán külsőségekhez, az nem feltétlenül Svédországot veszi célba, ha pedig mégis, akkor rendkívül kitartónak és elkötelezettnek kell lennie, ha nemzedékeken át meg akarja őrizni az őt a többségi társadalomtól látványosan elválasztó regulákat. Az 1990 óta eltelt idő legfontosabb tapasztalata számomra, hogy kevés ilyen eltökélt ember van.

A szolidaritás erősebb

Kétségtelen persze, hogy léteznek szignifikánsan migráns-hátterű bűnelkövetési formák (mint ahogy jellemzően orosz hátterűek is – amiről a jobboldali magyar sajtó következetesen hallgat –, például a lányfuttatás meg a drogkereskedelem), és azzal az állítással is nehéz lenne vitatkozni, hogy az átlag svédnek sok mindenből elege van. Amikor egy napközbeni villamosjárattal a belváros felé tartottam, és a szerelvényen – fényes munkaidőben – szinte kizárólag munkaképes korú, színes bőrű új-svédek utaztak, telefonos játékokkal, chateléssel és evés-ivással múlatva az időt, az én fejemben is megfordult, hogy ezeket az embereket valakinek el kell tartania – leginkább azoknak, akik a napjukat a villamos helyett inkább a munkahelyükön töltik.
Ám a svéd földön töltött két hét nagyobbik részében (sok év után először) mégis inkább az volt a benyomásom, hogy a társadalmi kísérlet – amibe, meglehet, a svédek megkérdezése nélkül, a fejük fölött fogott bele a politikai osztály –, nincs bukásra ítélve. Annak pedig kevés nyomát láttam, hogy a választópolgár erről a kísérletről, illetve az elindítóiról készülne a szavazáson ítéletet mondani. Az ország prosperál, az ingatlanárak emelkednek – a gyümölcsárak is, tekintettel a szárazságra: lengyeltől szlovákig mindenféle almát láttunk a boltokban, átszámítva átlagosan ezerforintos kilónkénti áron azokban a napokban, amikor itthonról elért minket a hír, hogy 13 forintért veszik át a gazdáktól a léalma kilóját, pedig sem a lengyeleknek, sem a szlovákoknak sincs olyan remek és drága kereskedőház-hálózatuk, mint nekünk –, munkaerőhiány van, a fizetések is megindultak fölfelé, és a svéd labdarúgó-válogatott is elfogadhatóan szerepelt a vébén. Ettől persze még borítékolható a Svéd Demokraták (az ottani szélsőjobb) előretörése, de bármennyi százalékot szerezzenek is, az ország nem fog kifordulni a sarkaiból – mint ahogyan Amerika sem fordult ki Trump miatt -; annál ez a modell, ez a szolidáris és befogadó társadalmi struktúra sokkal erősebb.
Frissítve: 2018.09.09. 11:29

Marad a skandináv modell, vagy a bevándorlásról szavaznak a svédek?

Publikálás dátuma
2018.09.09. 07:00
LÖFVEN MINISZTERELNÖK PLAKÁTJAI
Fotó: Jonathan NACKSTRAND / AFP
A vasárnapi svédországi választásokon a tét alapvetően a rendkívül sikeres svéd modell fennmaradása. Eddig a piaci liberalizmus támadta, most pedig az első számú veszély a menekülthullám miatti bezárkózás.
Stefan Löfven svéd szocdem kormányfő négy éve a zöldekkel kisebbségi koalícióban kormányoz, és néha még a radikális baloldal – amúgy ellenzékben lévő pártjának – szavazataira is számíthat. A svéd szocdem hagyomány történelmileg antikommunista, ezért a radikális baloldalra még mindig gyanúval tekint, habár a Baloldali Párt (V) a berlini fal leomlása óta már feladta a kommunizmust mint célt és kívülről támogatja a szocdem-zöld kormányt.
A proszociális-polgári a svéd politika hagyományos felosztása. A szocdemek, a zöldek és a radikális baloldal a proszociális pártok, a másik oldalon találhatók a „polgáriak”, azaz a liberálisok és a konzervatívok. Ez sokkal gyakorlatiasabb felosztás, mint a magyarországi, hiszen húsba vágó gazdasági kérdésekről, a források elosztásáról és az esélyegyenlőségről szól, ahol is a liberálisok természetes szövetségesei a konzervatívoknak a piaci liberális platformon, és nem szorulnak be az értelmetlen, „ballib” oximoronba kényszerűen, mint nálunk, ahol a jobboldal folyamatos demokrácia-szűkítése egy platformra tereli a gazdasági vegetáriánusokat a gazdasági húsimádókkal. Ezen kívül Svédországban a zöldek is teljesen egyértelműen a baloldalhoz tartoznak, eszükbe nem jutna átcsúszkálni a jobboldalra, mint ahogy teszi azt az LMP Magyarországon: a jobboldali zöld párt értelmetlenség. Érdemes még kiemelni, hogy a svéd szocdemek hagyományosan azt a mérsékelt szociális agendát képviselik, amit az Új Egyenlőség is: valódi esélyt teremtő újraelosztás, erős szakszervezetek, aktív minimálbér-szabályozás. Mivel ott létezik a radikális baloldal mint ütőképes párt, ezért senkinek eszébe nem jut radikálisnak vagy szélsőségesnek nevezni a szocdemeket, ahogy azt nálunk a piaci fundamentalisták rendszeresen megteszik. (A proszociális oldalhoz tartozik Svédországban ezen felül a feminista párt is, ők azonban kicsivel alatta maradtak a bejutáshoz szükséges 4 százaléknak.)
Mára azonban megjelent egy harmadik erő is a politikai térképen, a radikális jobboldali Svéd Demokraták, akikkel náci gyökereik miatt eddig senki nem volt hajlandó összefogni, bár mostanában már a polgári oldal egyes politikusai kacsingatnak feléjük.

A szocdem XX. század

A svéd szociáldemokraták elképesztően sikeresek voltak a XX. században. 1932-től 1976-ig, azaz negyvennégy éven át folyamatosan kormányoztak, minden választást megnyerve 45 százalék feletti szavazati arányokkal. Ezek voltak azok az évtizedek, amikor a svéd szocdemek megvalósították a Folkhemmet, azaz a „nép otthona” gondolatát, ami tulajdonképpen a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmenetet jelentő Északi Modellt romantikus elnevezése. A nyolcvanas évekre ez 40 százalék feletti arányra csökkent, aztán már csak 30 felettire. Azaz a csökkenés folyamatos volt, ám a mostani közvélemény-kutatások már csupán 24 százalékot mértek nekik, szemben a 2014-es 31 százalékos eredménnyel.
A svéd szocdemek népszerűségének csökkenése beleilleszkedik abba a nemzetközi trendbe, melyről már többször írtunk (például Németország, Franciaország, Csehország, Görögország, Magyarország, Olaszország esetében), és melyet a nemzetközi irodalom paszokifikációnak nevez, a görög szocdem párt, a Paszok után, amely a legmesszebb jutott ebben a folyamatban, gyakorlatilag megsemmisült. A jóléti államot neoliberális megfontolásokból feladó szocdemek kiüresednek, és elvesztik választóikat. A 24 százalék körüli eredménnyel a svéd szocdemek még így is messze jobban állnak, mint kontinentális társaik. Ennek oka, hogy az Északi Modell, ha meg is roggyant, de lényegi logikáját tekintve még mindig működik, míg más országokban a szocdemek alapvetően a jóléti állam teljes leépítésében segédkeztek, és a választóik olyan mértékben fordultak el tőlük, hogy kispártokká zsugorodtak. Sajnos a svéd szocdemek is megosztottak: egy fiskálisan konzervatív neolib szárny vetekszik a hagyományos jóléti állam kitartó híveivel. Az előbbiek a kitűnő gazdasági helyzet ellenére sem akarnak költeni, a kisebb újraelosztás és a költségvetési fegyelem elkötelezettjei. A jóléti szárny szerint viszont a rendkívül alacsony kamatszint miatt az adósság nem jelent problémát, bőven lenne miből költeni. Az államadósság szintje történelmi mélyponton van.
Vezetik ugyan a pártok népszeruségi listáját (a DN/Ipsos májusi adatai szerint – zárójelben a márciusi számok) a szocdemek, de s
A szocdemek történelmi mélypontja alapján azt gondolhatnánk, hogy az ellenzék eddigi vezető ereje, a konzervatívok állnak győzelemre. Ez azonban nem így van, a hagyományos jobboldal pártjai is népszerűtlenek a felmérések szerint. A középpártok helyett inkább két radikális oldal látszik népszerűbbé válni. Míg a radikális baloldal 6 százalék körüliről 11 százalékra erősödött, addig a radikális jobboldal 13-ról 19 százalékra. Az utóbbi tehát behozta a zuhanó nagy pártokat, és akár második erő is lehet.

Veszélyben az Északi Modell

A kisebbségi kormányoknak nagy hagyománya van Svédországban, az együttműködő politikai kultúra miatt nem jelentenek instabilitást. Stefan Löfven kormánya azonban így ambiciózus szociáldemokrata programot nem hajthatott végre. Pedig a gazdasági helyzet erre lehetőséget adna. A gazdasági növekedés meghaladja a fejlett gazdaságok többségét, a bérek jelentősen nőttek, Svédország hamarabb kilábalt a válságból, mint mások, és eleve nem is volt mélyen érintett. A szocdemek nagyon szerették volna például visszafordítani a magánszolgáltatók térnyerését az oktatásban és az egészségügyben, amit még akkor vezettek be, amikor nem a proszociális koalíció volt hatalmon. Ennek az eredménye kutatók szerint katasztrofális volt mind a minőségromlás, mind az egyenlőtlen hozzáférés tekintetében. A szocdemek inkább az állami, szövetkezeti vagy civil szervezeteket preferálják hagyományosan, ám a magánszolgáltatók visszaszorításához a bizonyítottan tragikus hatás ellenére nem volt meg a kellő számú szavazata a kormánynak a parlamentben az elmúlt ciklusban.
A szocdemek bázisa hagyományosan a szakszervezeti mozgalom volt, melynek tagjai automatikusan tagjaivá váltak a szocdem pártnak is, kampányoltak neki, és anyagilag is támogatták a működését. Az automatikus párhuzamos tagság intézményét aztán megszüntették, és bár ma is a szocdemek lábait jelentik helyi szinten, a kapcsolat gyengülését sajnos a párt is megszenvedte. Míg a hősidőkben 1,2 millió tagja volt a szocdem pártnak, mára ez 89 ezerre csökkent. Hasonlítsuk ezt össze Magyarországgal, ahol a magyar szocialisták annyiszor szegték meg a szakszervezetek felé tett ígéreteiket, annyi antiszociális intézkedést fogadtak el, hogy nehéz lenne a szakszervezeti tagságot felszólítani, szavazzanak a szocialistákra vagy utódpártjaikra. És hát persze Magyarországon 89 ezer tagja sincs egyetlen egy pártnak sem, nem hogy 1,2 millió, a valós számok sokkal inkább a pár ezerhez vannak közel. A svéd szakszervezetek továbbra is arra szólítanak fel, hogy a választók a szocdemekre szavazzanak. A szakszervezeti vezetők intézményesített képviselettel rendelkeznek a szocdem párt elnökségében. Sőt, Löfven miniszterelnök maga is a vasas szakszervezet vezetője volt korábban.
Az Északi Modell rendszerében nincs országos minimálbér, a szakszervezetek a munkaadókkal kétéves iparági bérmegállapodásokat fogadnak el. Ez egyszerre szabályozza az iparági bérminimumot és a bérmaximumot is! Ennek eredményeképpen ha nő a gazdaság, akkor mindenkinek a bére emelkedik, nem csak a magas jövedelműeké, mint az angolszász országokban, vagy Magyarországon. Sajnálatos módon az EU kiküldött munkavállalókkal kapcsolatos szabályozása nem kedvez a bérmegállapodásoknak, mivel azokra nem kötelező a helyi bérmegállapodás, ezzel pedig aláássák a hagyományos skandináv modellt.
A valóságban az ingatlanárak, a részvényárfolyamok gyorsabb emelkedése miatt a vagyonosabbak Svédországban is eltávolodtak a szegényektől, ami problémát okoz a svéd társadalomban is, de ez egy másik folyamat. Az állam a kilencvenes évek válságára adott neoliberális válasz formájában kivonult a lakhatás támogatásából. A piaci alapú lakásépítés nem volt képes lépést tartani az igénnyel, a lakásárak az egekbe szöktek, ami emeli a már gazdagabbak vagyonát, de ellehetetleníti a kispénzűek lakáshoz jutását. Ha az állam visszaszállna a lakhatás támogatásába, nem csupán ezt a helyzetet javítaná, de az építkezések terjedése miatt a 6,5 százalék körüli munkanélküliséget is tovább csökkentené. A hagyományos szociáldemokrata intézkedések nem csak igazságosak, de hatékonyak is.

Bevándorlásellenesség vs. jóléti állam

Nem vitás, hogy a jelenlegi időszakban a menekültkérdés felülírja még a jóléti állammal kapcsolatos vitákat is. A szocdem-zöld kormány eleve nyitott és befogadó menekültpolitikát örökölt, és ezt kezdetben folytatta is. A teljes Unióban Svédország fogadott be egy főre jutóan a legtöbb menekültet. Ez azonban túl gyors iramnak bizonyult, és az idegenellenes jobboldali radikálisok előretöréséhez vezetett. A Löfven-kormány kénytelen volt némileg szigorítani a bevándorlást. A bevándorlást a szavazók egy része a bűnözéshez köti. Ezt a statisztikák nem igazolják vissza, sem drámai emelkedést, sem nemzetközileg kirívó trendeket nem látni. Ennek ellenére a bűnözés médiareprezentációja olyan mértékben erősíti a két jelenség összekapcsolódását a választók fejében, hogy az különösen a radikális jobboldal és valamelyest a radikális baloldali V erősödéséhez vezetett. Elszaporodtak a bandaháborúk, maszkos fiatalok nyolcvan autót gyújtottak fel Göteborgban és más városokban, Stockholmban pedig kézigránátos támadások voltak, illetve lövöldözések, tavaly 129 csak a fővárosban. 2017-ben 45 ember halt meg lövöldözés áldozataként Svédországban. Míg az országban született népesség körében 4 százalék a munkanélküliségi ráta, addig a külföldön születettek körében 16. Még a szocdemek is a „biztonság” jelszavával kampányolnak, amely egyszerre jelenti a bűnözés visszaszorítását és a jóléti állam megerősítését. Ez a stratégia a közvélemény-kutatási adatok alapján egyelőre sikertelen.
A tét nem kicsi. A jóléti modell fennmaradásáról szavaz vasárnap Svédország. A választók eldöntik, hogy folytathatja-e a svéd szociáldemokrata-zöld koalíció a baloldali radikálisok támogatásával a jóléti állam megerősítését, vagy a konzervatív-liberális koalíció jut kormányzati pozícióba a jobboldali radikális párt támogatásával.
Frissítve: 2018.09.09. 11:27

„Mert silány embernek tartalak!” – Egy kézfogás elutasítása

Publikálás dátuma
2018.09.08. 20:00

Fotó: MARABU RAJZA
Amikor még az előző parlament kivételes eljárásban döntött a felsőoktatási törvény módosításáról, akkor döntöttem el, hogy többé nem fogok kezet ennek egyik támogatójával. Városom, Gyula fideszes országgyűlési képviselőjével, az országosan kevéssé ismert Kovács Józseffel, aki 2010 óta törvényhozó, s ezt a tisztét 2018 áprilisában megtartotta. Nekem a lex CEU, azaz a budapesti Közép-európai Egyetem ellehetetlenítését célzó törvényjavaslat volt 2017 áprilisában az utolsó csepp a pohárban, hogy erre az elhatározásra jutottam. Nem tudnám pontosan megmagyarázni, hogy miért éppen itt telt be a pohár. A nem teljes körű magyarázat az, hogy ez annyira értelem-, ész- és tudományellenes, az intellektust megtámadó döntés volt, amivel Budapesttől 220 kilométerre sem lehet mit kezdeni. Ráadásul teszi ezt egy egyetemet végzett, volt kórházi főigazgató-főorvos. A NER rendszeréből adódóan önként és dalolva, meggyőződésből. Vagy vakhitből. Melyik a rosszabb?
Nem kerestem az alkalmat, hogy ne fogjak kezet a térség kormánypárti képviselőjével. Noha az elhatározás megszületésekor aktív közéleti szereplő voltam, az Együtt választókerületi elnöke, aki a maga eszközeivel megpróbált birokra kelni a maffiaállam ellen helyben és országosan. Egyben a békési fürdőváros egyetlen ellenzéki képviselőjeként tevékenykedtem a gyulai testületben. Azóta megszűnt a mögöttem lévő párt, és helyi önkormányzati képviselőségem sem tart a ciklus végéig.
Közéleti pályám lezárulóban van. Még éppen tart, de ettől teljesen függetlenül, a legalapvetőbb emberi gesztusként vettem és veszek részt minden év június utolsó hétvégéjén az Auschwitzba hurcolt és ott döntő többségében elpusztított egykori gyulai zsidók emléknapján, a helyi izraelita temetőben. Az idei évtől már a gyulai önkormányzat is az emlékünnepség rendezői között van, ami helyes. Legfeljebb az a kérdés, miért nem volt ott eddig is? A résztvevők számán nem látszott, hogy immár a város is az emlékezés mögött áll, néhány kivételtől eltekintve nagyjából azok voltak itt, akik évről évre ellátogatnak ide.
Amikor beléptem a kapun, akkor láttam, hogy új emlékezőként ott van a fideszes parlamenti képviselő, ezért kikerülve őt, piciny kört leírva, hátrébb húzódtam. Nem tervezhettem meg, hogy hol és mikor nem fogok majd kezet vele, de a holokausztra figyelmeztető emléknap nem tűnt a legjobb alkalomnak.
A gyulai fideszes polgármester és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) egy képviselője tűrhető beszédeket mondtak, a kántor szépen énekelt, a helyi zeneiskola alkalmi vonósnégyese is kitett magáért. Sok mindenről szó volt, ami felidézte az egykori végzetes tragédiát. Talán hangsúlyosabb lett volna, ha mindehhez hozzáteszik, hogy ez a nagy múltú és történelmére oly büszke város, Gyula, mindenkori történelmének egy napra eső legnagyobb veszteségét 1944. június végén szenvedte el, amikor a helyieket is szállító szerelvény beért az auschwitzi megsemmisítőtáborba – s egyből legyilkolták a gyerekeket és az időseket. Kétszázötven ártatlan életet oltottak ki. S ez független attól, hogy a tragédia a város határától sok száz kilométerre történt.
A hivatalos megemlékezés utolsó aktusaként a zsidó áldozatok nevét feltüntető emlékművön helyeztek el apró köveket a megjelentek. Majd a két vagy talán három tucatnyi ember oszlani kezdett, de néhányan maradtak. Így tettem én is, aki egykori kiváló történelemtanárommal és a gyulai zsidóság történetét feldolgozó levéltáros feleségével kezdtem beszélgetni. Éppen azt mondtam nekik, hogy van egy fogadalmam, amely szerint a fentebb említett indok miatt nem fogok kezet a kormánypolitikussal, de hozzátettem, ez még nem történt meg. Mikor itt tartottam, láttam kissé meghökkent tekintetüket, ahogy mögém néztek. Hátrafordultam.
Jött, széles mosollyal az arcán, ahogy szokott, mindig mézes-mázosan a fideszes képviselő, joviális hangján köszönt, majd mint hozzá legközelebb állónak, elsőnek nekem nyújtotta a kezét.
– Én veled nem fogok kezet, Jóska! – mondtam neki határozottan, és láthatóan számára teljesen váratlanul. Ha nem is hősies, de nem is olyan egyszerű ilyet mondani. Feszültség volt bennem is, miközben a légkör a szó szoros értelmében megfagyott. Kis szünet után, némi hökkenettel a hangjában, meglepetten azt kérdezte Kovács, miért nem fogok vele kezet. – Azért, mert silány embernek tartalak! – mondtam kisvártatva úgy, hogy ennek addigi beszélgetőpartnereim is szem- és fültanúi voltak. E pillanatban még fagyosabb lett a hangulat, majd hosszúnak tűnő zavart csend és kényszeredett nevetés után azt kérdezte a képviselő, hogy miért tartom őt silány embernek?
Könnyebb helyzetben voltam, mint ő. Mert ha eddig nem is kerestem az alkalmat a kézfogás visszautasítására, tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a pillanat. Ahogy nagyjából azt is elhatároztam, mit fogok mondani. Ezért így folytattam: – Azért, amit személy szerint te és a pártod művel a parlamentben és tesz a jogállamiság ellen.
Kimerevített pillanat ez nekem, annak minden belső és külső feszültségével. Átfutott rajtam, hogy ez a politikai és emberi mameluk 2010-től mindent megszavazott, ami lerombolta az addig sem tökéletes köztársaságot. Felidéződött, hogy 2013-ban, amikor egy sajtótájékoztatón kiálltam a trafikmutyinak becézett, valójában a legaljasabb módszerekkel végrehajtott tulajdonkisajátítás Békés megyei történései ellen, akkor ez az ember a baloldali maffiakormány képviselőjének nevezett. Emlékszem, hogy kampányfőnöke és aktivistái 2014 tavaszán – amikor a volt miniszterelnök Gyulára jött kampányolni – olyan installációt szerkesztettek, amin Gyurcsány Ferenc és én csókolózunk. A nyílt színi buzizásra aligha az ő tudta és jóváhagyása nélkül került sor.
Na, és ha homoszexuális volnék? Az bármire vagy bármivel szemben érv lehetne? Hol van a politikai és tartalmi argumentáció? - ötlik fel azóta is sokszor. Nem hoztam szóba, hogy a magát mélyen vallásosnak mutató fideszes képviselő, a gyulai katolikus egyházkerület volt világi vezetője olyan magánéleti csúszdaparadicsomban volt évtizedeken keresztül, amire az isten, haza, család szent hármasát aligha lehetne felfűzni. És pontosan tudtam – de ez nem érdem, csak tény –, hogy kézfogását eddig senki nem utasította el, és senki nem tett egyértelművé, miért teszi ezt. E kimerevített, lefagyott és hosszúnak tűnő pillanatban mindez benne volt.
Zavart csend, majd alkalmi szem- és fültanúinkhoz intézett kényszeredett bocsánatkérés és lassú hátrálás következett. Aztán a fideszes parlamenti képviselő megfordult, már csak a hátát láttuk, felgyorsította lépteit, és elhagyta a sok évtizede nem működő gyulai zsidó temetőt. Halkan sóhajtottam egyet. Majd én is elnézést kértem a két kiváló embertől, volt tanáromtól és feleségétől, akik akaratlanul részesei voltak ennek az előre elhatározott, de pontosan meg nem tervezett cselekedetnek, amit ők alighanem közjátékként éltek meg. Az Élet nagy rendező, gondoltam hazafelé menet az autóban. Nem baj, hogy volt szem- és fültanúja a történteknek, s végképp nem baj, hogy ők.
Négy nappal később a gyulai képviselő-testület ülése végén búcsúztatta a jegyzőt, aki 20 évig töltötte be ezt a posztot. Az eseményre a város és Békés megye szinte minden vezetőjét meghívták, így nem hiányozhatott a sorból a gyulai fideszes országgyűlési képviselő, Kovács József sem. A rövid ünnepséget fogadás követte, ahol valahogy mindig úgy alakult, hogy már nem kerültünk kézfogásnyi távolságba egymáshoz. Noha a képviselő mindenki mással, lapogatva a vállát, kezet fogott.
Szerző