Forró nyár északon: a jóléti állam nincs bukásra ítélve

Publikálás dátuma
2018.09.09 10:00
Csapatépítés a szociáldemokratáknál. A pólókon a felirat: „Eros társadalom, biztonságosabb Svédország”
Fotó: / MARTIN HÖRNER KLOO
Svédországba idén a szokásosnál korábban jött meg az ősz. Nem egy-két héttel hamarabb, ahogyan gyakran megtörténik, hanem már júliusban. Aki nyár közepén érkezett az országba repülővel, a leszálláshoz készülődve maga is láthatta föntről a zöld erdőket tarkító vörösesbarna foltokat. Én augusztus elején mentem autóval, és már délen, Malmö fölött szembesültem a kiszáradt, elbarnult lombú fák látványával. Aztán később, Göteborg közelében, ahol vékonyabb és sziklásabb a talaj, már alig találtam egybefüggő zöldet: halott – vagy legalábbis a fotoszintézist erre az évre föladó – facsoportokat láttam mindenfelé.

Klímasokk

A máskor nyáron is csapadékban fürdő skandináv országban ezúttal május végén elapadtak az égi csatornák, és augusztus első hetéig nem is indult meg az eső. Országszerte erdőtüzek pusztítottak – volt olyan nyári nap, amikor 52 helyen égtek az erdők –, és a szalmaszínű, tikkadt rétekről a vadludak már a nyár utolsó hónapjában elindultak dél felé. A helyiek szerint utoljára 1997-ben fordult elő hasonló, de akkor csak három hétig tartott a szárazság – most közel három hónapig. A svédeket láthatóan megviselte a szokatlan aszály: nincsenek hozzászokva, hiszen a legutóbbi jégkorszak óta a táj, a vegetáció és a klíma is alig változott; a sziklák tetején a jellemzően vékony, gránitmorzsákkal kevert humuszréteg csak azért képes buja vegetációt éltetni, mert bőségesen öntözik az esők, és ha elfogy az utánpótlás, a talaj hetek alatt csontszárazzá válik. A fák a köves talajban nem tudják mélyre fúrni a gyökereiket: ha nincs csapadék, megáll az élet.
A sokkot a messziről jött idegen is érzékelte – ha máskor nem, hát akkor, amikor türelmesen elmagyarázták neki, hogy miért nem szabad még a folyóparti, körbekerített és fedett tűzrakóhelyen sem tüzet gyújtani -; a beszélgetésekben rendre előkerült a globális fölmelegedés (meg az esélylatolgatás, hogy mostantól erre a száraz kontinentális klímára kell fölkészülni, vagy pedig a gyors tempóban elolvadó sarki jég miatt leáll a Golf-áramlat, és szibériai hideg lesz), a hónapok óta zajló választási kampányban viszont úgyszólván a nyoma sem látszott: megelőzték az olyan elvontabb ügyek, mint a migráció, a közbiztonság, vagy éppen az orosz fenyegetés.
A svédeket amúgy meglehetősen nehéz kibillenteni a nyugalmukból – a bevándorlással fél évszázada birkóznak, és az orosz veszélyhez is volt pár száz évük hozzászokni; abból, hogy egy olyan, az ottani infrastruktúra ismeretében marginális jelentőségű kezdeményezés is befért a kampánytémák közé, mint a "Fibernät för framtiden" (optikai hálózat a jövőért – 2020-ra állami eszközökkel a svéd háztartások 95 százalékába elviszik a széles sávú, villámgyors internetet, és a piaci szolgáltatók az állami hálózaton versengenek a fogyasztókért kedvezményes, azaz nagyjából a magyar áraknak megfelelő, számunkra elképzelhetetlen sebességű csomagjaikkal), talán a magyar olvasó is érzékeli, mennyire izgathatja a lakosságot a hét végi választás, illetve annak (a Fidesz-média szerint) "sorskérdése", a menekültpolitika.

Működő integráció

1990 óta, vagyis közel 30 éve járok visszatérően Svédországba, mióta hozzáférhető az interneten, követem az ottani sajtót – nem vagyok szakértő, de van összehasonlítási alapom, és kíváncsian figyelem a változásokat; ebből a pozícióból mondom, hogy garantáltan lesre fut, aki a magyar "köztévé", a Kossuth rádió vagy a Magyar Idők úgynevezett híreiből próbál következtetni: mi történik arrafelé. Először is, semmi köze a valósághoz annak a magyar pártsajtóban visszatérően felbukkanó toposznak, hogy a svéd média elhallgatja a bűncselekmények, illetve a társadalmi problémák migrációs hátterét. Svédország magyar szemmel, vagy akár a magyar bűnügyi statisztikákkal összevetve is kiemelkedően biztonságos ország, ahol sokfelé nem zárják az autókat, északon a házakat sem nagyon. Bűnözés ettől még van: ottjártamkor történt éppen, hogy szélsőséges fiatalok Göteborg külvárosaiban kocsikat gyújtottak föl – mindent megírtak róla az újságok, azt is, hogy a gyanúsítottak némelyikét napokkal később Törökországban kapcsolták le (arra viszont nem tértek ki, hogy az apropó és előzmények nélküli akció a kampányfinisben kizárólag a svéd szélsőjobbnak jött jól).
Másodszor, az sem igaz, hogy a menekültek (eddig közel 2 millió ember a 9 és fél millió lakosú országban) befogadása kudarctörténet lenne, és az integráció nem működik. Én Brackä-ban, Göteborg Hűvösvölgyében laktam, egy viszonylag jól szituált kertvárosban, a közvetlen szomszéd egy második generációs bevándorló volt: az ajtóra írt neve alapján afgán, és minden bizonnyal orvos. Ő már Svédországban született, egy őzbarna, legújabb típusú Volvo XC60-as városi terepjáróval járt, és svéd – szőke, fehér bőrű, kék szemű – felesége volt. Amíg ott voltam, minden reggel munkába indult, esténként bevásárlószatyrokat pakolt ki a kocsijából, sőt egyszer a függöny nélküli ablakon keresztül főzni is láttam, és mindig integetve köszönt, amikor szembe jött. Tudom, hogy egyetlen esetből semmilyen következtetést nem lehet levonni, de ha a beilleszkedés fogalmilag kizárt lenne, akkor ez az ember nem létezhetne – és abban a tehetősek lakta negyedben, amit többször is bejártam keresztül-kasul, nem a szóban forgó férfi volt az egyetlen, aki máshonnan származott.
És láttam mást is, ami amellett szól, hogy létezik integráció: tízen-huszonéves vegyes párokat igen nagy számban, a legváltozatosabb felállásban, kézen fogva és ölelkezve mindenhol – a vidámparkban, a belvárosban, a bevásárlóközpontokban. Az az igazság, hogy az arab fiúk, fekete lányok (stb.) között rengeteg a jó kiállású, csinos teremtés, a többit pedig a biológia megoldja. A svéd iskola integrált – gyakorlatilag csak állami oktatás van, az alkotmány mindenfajta megkülönböztetést tilt, a diszkrimináció kiszűrésére és szankcionálására külön ombudsman ügyel –, és most már a második-harmadik generációban nőnek fel együtt a svéd illetve a nem annyira svéd gyerekek, ugyanott és ugyanazt tanulva, ugyanazokat a zenéket hallgatva, ugyanazoknak a csapatoknak drukkolva.
Úgy van, mint nálunk: a szabad és szekuláris társadalom elképesztő vonzerővel szívja magához azokat, akik a vallás és a hagyományok által erősen szabályozott környezetből jönnek. Mint amikor egy magyar család felköltözik Szabolcsból a fővárosba: a szülők még tartják a vallási és öltözködési szokásokat, a gyerekek már kevésbé, aztán az unokákat már senki nem tudja megkülönböztetni az ős-budapestiektől. Ennek a konstrukciónak a svéd megfelelője a fejkendős anyuka a hajadonfőtt szaladgáló lánygyerekekkel, és a legutolsó divat szerint öltöztetett-sminkelt-tetovált (!) nagylánnyal. A Lisebergben (a göteborgi vidámparkban) egy egész napom volt rá, hogy számtalan hasonló famíliát lássak, és tényleg csak elvétve bukkant föl egy-egy kendőbe burkolózó lányfej – gyanítom, hogy azok közül, akik az utóbbi években érkeztek. A magyarázat alighanem az, hogy aki mindenáron ragaszkodik a mohamedán külsőségekhez, az nem feltétlenül Svédországot veszi célba, ha pedig mégis, akkor rendkívül kitartónak és elkötelezettnek kell lennie, ha nemzedékeken át meg akarja őrizni az őt a többségi társadalomtól látványosan elválasztó regulákat. Az 1990 óta eltelt idő legfontosabb tapasztalata számomra, hogy kevés ilyen eltökélt ember van.

A szolidaritás erősebb

Kétségtelen persze, hogy léteznek szignifikánsan migráns-hátterű bűnelkövetési formák (mint ahogy jellemzően orosz hátterűek is – amiről a jobboldali magyar sajtó következetesen hallgat –, például a lányfuttatás meg a drogkereskedelem), és azzal az állítással is nehéz lenne vitatkozni, hogy az átlag svédnek sok mindenből elege van. Amikor egy napközbeni villamosjárattal a belváros felé tartottam, és a szerelvényen – fényes munkaidőben – szinte kizárólag munkaképes korú, színes bőrű új-svédek utaztak, telefonos játékokkal, chateléssel és evés-ivással múlatva az időt, az én fejemben is megfordult, hogy ezeket az embereket valakinek el kell tartania – leginkább azoknak, akik a napjukat a villamos helyett inkább a munkahelyükön töltik.
Ám a svéd földön töltött két hét nagyobbik részében (sok év után először) mégis inkább az volt a benyomásom, hogy a társadalmi kísérlet – amibe, meglehet, a svédek megkérdezése nélkül, a fejük fölött fogott bele a politikai osztály –, nincs bukásra ítélve. Annak pedig kevés nyomát láttam, hogy a választópolgár erről a kísérletről, illetve az elindítóiról készülne a szavazáson ítéletet mondani. Az ország prosperál, az ingatlanárak emelkednek – a gyümölcsárak is, tekintettel a szárazságra: lengyeltől szlovákig mindenféle almát láttunk a boltokban, átszámítva átlagosan ezerforintos kilónkénti áron azokban a napokban, amikor itthonról elért minket a hír, hogy 13 forintért veszik át a gazdáktól a léalma kilóját, pedig sem a lengyeleknek, sem a szlovákoknak sincs olyan remek és drága kereskedőház-hálózatuk, mint nekünk –, munkaerőhiány van, a fizetések is megindultak fölfelé, és a svéd labdarúgó-válogatott is elfogadhatóan szerepelt a vébén. Ettől persze még borítékolható a Svéd Demokraták (az ottani szélsőjobb) előretörése, de bármennyi százalékot szerezzenek is, az ország nem fog kifordulni a sarkaiból – mint ahogyan Amerika sem fordult ki Trump miatt -; annál ez a modell, ez a szolidáris és befogadó társadalmi struktúra sokkal erősebb.
2018.09.09 10:00
Frissítve: 2018.09.09 11:29

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00