Forró nyár északon: a jóléti állam nincs bukásra ítélve

Publikálás dátuma
2018.09.09 10:00
Csapatépítés a szociáldemokratáknál. A pólókon a felirat: „Eros társadalom, biztonságosabb Svédország”
MARTIN HÖRNER KLOO
Svédországba idén a szokásosnál korábban jött meg az ősz. Nem egy-két héttel hamarabb, ahogyan gyakran megtörténik, hanem már júliusban. Aki nyár közepén érkezett az országba repülővel, a leszálláshoz készülődve maga is láthatta föntről a zöld erdőket tarkító vörösesbarna foltokat. Én augusztus elején mentem autóval, és már délen, Malmö fölött szembesültem a kiszáradt, elbarnult lombú fák látványával. Aztán később, Göteborg közelében, ahol vékonyabb és sziklásabb a talaj, már alig találtam egybefüggő zöldet: halott – vagy legalábbis a fotoszintézist erre az évre föladó – facsoportokat láttam mindenfelé.

Klímasokk

A máskor nyáron is csapadékban fürdő skandináv országban ezúttal május végén elapadtak az égi csatornák, és augusztus első hetéig nem is indult meg az eső. Országszerte erdőtüzek pusztítottak – volt olyan nyári nap, amikor 52 helyen égtek az erdők –, és a szalmaszínű, tikkadt rétekről a vadludak már a nyár utolsó hónapjában elindultak dél felé. A helyiek szerint utoljára 1997-ben fordult elő hasonló, de akkor csak három hétig tartott a szárazság – most közel három hónapig. A svédeket láthatóan megviselte a szokatlan aszály: nincsenek hozzászokva, hiszen a legutóbbi jégkorszak óta a táj, a vegetáció és a klíma is alig változott; a sziklák tetején a jellemzően vékony, gránitmorzsákkal kevert humuszréteg csak azért képes buja vegetációt éltetni, mert bőségesen öntözik az esők, és ha elfogy az utánpótlás, a talaj hetek alatt csontszárazzá válik. A fák a köves talajban nem tudják mélyre fúrni a gyökereiket: ha nincs csapadék, megáll az élet.
A sokkot a messziről jött idegen is érzékelte – ha máskor nem, hát akkor, amikor türelmesen elmagyarázták neki, hogy miért nem szabad még a folyóparti, körbekerített és fedett tűzrakóhelyen sem tüzet gyújtani -; a beszélgetésekben rendre előkerült a globális fölmelegedés (meg az esélylatolgatás, hogy mostantól erre a száraz kontinentális klímára kell fölkészülni, vagy pedig a gyors tempóban elolvadó sarki jég miatt leáll a Golf-áramlat, és szibériai hideg lesz), a hónapok óta zajló választási kampányban viszont úgyszólván a nyoma sem látszott: megelőzték az olyan elvontabb ügyek, mint a migráció, a közbiztonság, vagy éppen az orosz fenyegetés.
A svédeket amúgy meglehetősen nehéz kibillenteni a nyugalmukból – a bevándorlással fél évszázada birkóznak, és az orosz veszélyhez is volt pár száz évük hozzászokni; abból, hogy egy olyan, az ottani infrastruktúra ismeretében marginális jelentőségű kezdeményezés is befért a kampánytémák közé, mint a "Fibernät för framtiden" (optikai hálózat a jövőért – 2020-ra állami eszközökkel a svéd háztartások 95 százalékába elviszik a széles sávú, villámgyors internetet, és a piaci szolgáltatók az állami hálózaton versengenek a fogyasztókért kedvezményes, azaz nagyjából a magyar áraknak megfelelő, számunkra elképzelhetetlen sebességű csomagjaikkal), talán a magyar olvasó is érzékeli, mennyire izgathatja a lakosságot a hét végi választás, illetve annak (a Fidesz-média szerint) "sorskérdése", a menekültpolitika.

Működő integráció

1990 óta, vagyis közel 30 éve járok visszatérően Svédországba, mióta hozzáférhető az interneten, követem az ottani sajtót – nem vagyok szakértő, de van összehasonlítási alapom, és kíváncsian figyelem a változásokat; ebből a pozícióból mondom, hogy garantáltan lesre fut, aki a magyar "köztévé", a Kossuth rádió vagy a Magyar Idők úgynevezett híreiből próbál következtetni: mi történik arrafelé. Először is, semmi köze a valósághoz annak a magyar pártsajtóban visszatérően felbukkanó toposznak, hogy a svéd média elhallgatja a bűncselekmények, illetve a társadalmi problémák migrációs hátterét. Svédország magyar szemmel, vagy akár a magyar bűnügyi statisztikákkal összevetve is kiemelkedően biztonságos ország, ahol sokfelé nem zárják az autókat, északon a házakat sem nagyon. Bűnözés ettől még van: ottjártamkor történt éppen, hogy szélsőséges fiatalok Göteborg külvárosaiban kocsikat gyújtottak föl – mindent megírtak róla az újságok, azt is, hogy a gyanúsítottak némelyikét napokkal később Törökországban kapcsolták le (arra viszont nem tértek ki, hogy az apropó és előzmények nélküli akció a kampányfinisben kizárólag a svéd szélsőjobbnak jött jól).
Másodszor, az sem igaz, hogy a menekültek (eddig közel 2 millió ember a 9 és fél millió lakosú országban) befogadása kudarctörténet lenne, és az integráció nem működik. Én Brackä-ban, Göteborg Hűvösvölgyében laktam, egy viszonylag jól szituált kertvárosban, a közvetlen szomszéd egy második generációs bevándorló volt: az ajtóra írt neve alapján afgán, és minden bizonnyal orvos. Ő már Svédországban született, egy őzbarna, legújabb típusú Volvo XC60-as városi terepjáróval járt, és svéd – szőke, fehér bőrű, kék szemű – felesége volt. Amíg ott voltam, minden reggel munkába indult, esténként bevásárlószatyrokat pakolt ki a kocsijából, sőt egyszer a függöny nélküli ablakon keresztül főzni is láttam, és mindig integetve köszönt, amikor szembe jött. Tudom, hogy egyetlen esetből semmilyen következtetést nem lehet levonni, de ha a beilleszkedés fogalmilag kizárt lenne, akkor ez az ember nem létezhetne – és abban a tehetősek lakta negyedben, amit többször is bejártam keresztül-kasul, nem a szóban forgó férfi volt az egyetlen, aki máshonnan származott.
És láttam mást is, ami amellett szól, hogy létezik integráció: tízen-huszonéves vegyes párokat igen nagy számban, a legváltozatosabb felállásban, kézen fogva és ölelkezve mindenhol – a vidámparkban, a belvárosban, a bevásárlóközpontokban. Az az igazság, hogy az arab fiúk, fekete lányok (stb.) között rengeteg a jó kiállású, csinos teremtés, a többit pedig a biológia megoldja. A svéd iskola integrált – gyakorlatilag csak állami oktatás van, az alkotmány mindenfajta megkülönböztetést tilt, a diszkrimináció kiszűrésére és szankcionálására külön ombudsman ügyel –, és most már a második-harmadik generációban nőnek fel együtt a svéd illetve a nem annyira svéd gyerekek, ugyanott és ugyanazt tanulva, ugyanazokat a zenéket hallgatva, ugyanazoknak a csapatoknak drukkolva.
Úgy van, mint nálunk: a szabad és szekuláris társadalom elképesztő vonzerővel szívja magához azokat, akik a vallás és a hagyományok által erősen szabályozott környezetből jönnek. Mint amikor egy magyar család felköltözik Szabolcsból a fővárosba: a szülők még tartják a vallási és öltözködési szokásokat, a gyerekek már kevésbé, aztán az unokákat már senki nem tudja megkülönböztetni az ős-budapestiektől. Ennek a konstrukciónak a svéd megfelelője a fejkendős anyuka a hajadonfőtt szaladgáló lánygyerekekkel, és a legutolsó divat szerint öltöztetett-sminkelt-tetovált (!) nagylánnyal. A Lisebergben (a göteborgi vidámparkban) egy egész napom volt rá, hogy számtalan hasonló famíliát lássak, és tényleg csak elvétve bukkant föl egy-egy kendőbe burkolózó lányfej – gyanítom, hogy azok közül, akik az utóbbi években érkeztek. A magyarázat alighanem az, hogy aki mindenáron ragaszkodik a mohamedán külsőségekhez, az nem feltétlenül Svédországot veszi célba, ha pedig mégis, akkor rendkívül kitartónak és elkötelezettnek kell lennie, ha nemzedékeken át meg akarja őrizni az őt a többségi társadalomtól látványosan elválasztó regulákat. Az 1990 óta eltelt idő legfontosabb tapasztalata számomra, hogy kevés ilyen eltökélt ember van.

A szolidaritás erősebb

Kétségtelen persze, hogy léteznek szignifikánsan migráns-hátterű bűnelkövetési formák (mint ahogy jellemzően orosz hátterűek is – amiről a jobboldali magyar sajtó következetesen hallgat –, például a lányfuttatás meg a drogkereskedelem), és azzal az állítással is nehéz lenne vitatkozni, hogy az átlag svédnek sok mindenből elege van. Amikor egy napközbeni villamosjárattal a belváros felé tartottam, és a szerelvényen – fényes munkaidőben – szinte kizárólag munkaképes korú, színes bőrű új-svédek utaztak, telefonos játékokkal, chateléssel és evés-ivással múlatva az időt, az én fejemben is megfordult, hogy ezeket az embereket valakinek el kell tartania – leginkább azoknak, akik a napjukat a villamos helyett inkább a munkahelyükön töltik.
Ám a svéd földön töltött két hét nagyobbik részében (sok év után először) mégis inkább az volt a benyomásom, hogy a társadalmi kísérlet – amibe, meglehet, a svédek megkérdezése nélkül, a fejük fölött fogott bele a politikai osztály –, nincs bukásra ítélve. Annak pedig kevés nyomát láttam, hogy a választópolgár erről a kísérletről, illetve az elindítóiról készülne a szavazáson ítéletet mondani. Az ország prosperál, az ingatlanárak emelkednek – a gyümölcsárak is, tekintettel a szárazságra: lengyeltől szlovákig mindenféle almát láttunk a boltokban, átszámítva átlagosan ezerforintos kilónkénti áron azokban a napokban, amikor itthonról elért minket a hír, hogy 13 forintért veszik át a gazdáktól a léalma kilóját, pedig sem a lengyeleknek, sem a szlovákoknak sincs olyan remek és drága kereskedőház-hálózatuk, mint nekünk –, munkaerőhiány van, a fizetések is megindultak fölfelé, és a svéd labdarúgó-válogatott is elfogadhatóan szerepelt a vébén. Ettől persze még borítékolható a Svéd Demokraták (az ottani szélsőjobb) előretörése, de bármennyi százalékot szerezzenek is, az ország nem fog kifordulni a sarkaiból – mint ahogyan Amerika sem fordult ki Trump miatt -; annál ez a modell, ez a szolidáris és befogadó társadalmi struktúra sokkal erősebb.
Frissítve: 2018.09.09 11:29

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
SHUTTERSTOCK
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.