Itt repült a kismadár

Publikálás dátuma
2018.09.09. 19:45

A Nashville Teens együttes már a beat fénykorában, 1967-ben megjelent Magyarországon. Legelőször a debreceni Arany Bika Szállóban, ahol május 16-án délután fél hattól és este fél kilenctől is koncertet adott. Öt nappal később az Erkel Színházban lépett fel, majd május 28-án – Szeged, Baja, Tatabánya, Pécs és az Ikarus Művelődési Ház után – a Kisstadionban muzsikált a banda.
A zenekart ismerték már Magyarországon a rádióból és a moziból. A csapat sikerre vitte az amerikai John D. Loudermilk szerzeményét, a Tobacco Roadot, amely ugyanúgy a brit slágerlista hatodik helyére került, akár a tengerentúli komponista másik dala, a Mariann Faithfull által előadott This Little Bird. Az utóbbit feldolgozták a Nashville-i Tinédzserek, akik nem a country fővárosából származtak, csak az elnevezésüket vették onnan. Noha angolok voltak, Loudermilk kapcsolatba került és maradt velük, az együttes újabb top 10-es számát, a Google Eye-t is ő jegyezte. Ezt és a Tobacco Roadot a hazai filmszínházakban is láthatták-hallhatták a rajongók, mert az 1965-ben készült Slágerrevüt már 1966-ban bemutatták minálunk. Ebben brit sztárok sokasága énekelt és játszott megannyi híres számot: az Animals a The House of the Rising Sunt, a Beatles a She Loves You-t és a Twist and Shoutot, Peter és Gordon az A World Without Love-ot, a Herman's Hermits az I'm into Something Goodot, Billy J. Kramer a Little Childrent.
Még jó, hogy a zuglói Nashville-koncert közben fokozódott az őrület, és akadt némi gond a buli után is, mert – a korabeli beszámoló szerint – "a Rákóczi úton néhány rendbontó botrányt provokált". Igaz, akadt, aki megvédte a hangulatba jött ifjakat: "Ha egy harmincnyolc éves szobafestő és mázoló megátalkodottan végigüvölti az FTC–MTK mérkőzést a Népstadionban, legföljebb azt mondják rá, istenem, buzdítja a csapatát. Ha az említett mester tizennyolc éves ipari tanulója a szomszédos Kisstadionban, a Nashville Teens együttes koncertjén dobog a lábával, és időnként mámorosan felordít, a rendező súlyosan rátekint, majd némi töprengés után ki is vezeti."
A megítélés felemás volt, ezt az is igazolta, hogy Ray Phillipset, a Nashville Teens frontemberét meghívták az 1967-es Táncdalfesztivál gálaestjére, amelyen a konszolidált This Little Birdöt énekelte. Persze a Rövid az élethez vagy a Bocsánat, hogyha kérdem-hez képest kevésbé volt konvencionális a nóta, ám a fellépés alighanem elősegítette, hogy a Nashville Teenst 1968-ban is meghívják Magyarországra.
Tardos Péter így harangozta be az újabb turnét: "Csak ketten maradtak a Tobacco Road legendás hírű tolmácsolói közül, Arthur Sharp és Ray Phillips. Különösen Phillips népszerű, higanymozgású színpadi énekes, a nézők hamar megkedvelték. Meg is beszélték vele, ha egyszer huzamosabb időre jön hozzánk vendégszereplésre, akkor a keresztségben a Rév Fülöp nevet nyeri el." A második körutazás fénypontja megint a Kisstadion volt – délelőtt fél tizenegytől, majd délután fél négytől, hogy ne a májusi éjszakába torkolljon a zenebona –, ám a bandát üdvözölhették Szombathelyen, Tatabányán, Szegeden, Salgótarjánban, Pécsett, valamint a Gyömrői úti EVIG-kultúrházban is. A kritika szerint "a műsor nagy részét az újra divatba jött rock and roll-számok, a többi közt Chuck Berry, Jerry Lee Lewis, Little Richard szerzeményei töltötték ki, sőt hallhattuk Elvis Presley híres lassú balladáját, a One Nightot is". E klasszikusokat a Nashville Teens Hamburgban tűzte repertoárjára, mert a hatvanas évek elején ugyanúgy a nyugatnémet kikötőváros mulatóiban szolgáltatta a muzsikát, mint a Beatles.
Aztán 1968-ban a Beatleshez hasonlóan bekerült a Sztárparádé című hazai kiadványba, amely az Atlantis, a Bee Gees, Gigliola Cinquetti, az Expressz, France Gall, a Hungária, az Illés, Tom Jones, Koncz Zsuzsa, Brenda Lee, a Monkees, Rita Pavone, az Omega, Elvis Presley, Cliff Richard, Sandie Shaw, Nancy Sinatra, Bobby Solo, a Rolling Stones és a Traffic fényképes életrajzát is közölte nyolc forintért. Kevesebbet kellett pengetni, mint a színpadon.
Szerző

Történelmi lecke nem csak a szigetlakóknak

Publikálás dátuma
2018.09.09. 17:10

Az Európai Unió legkisebb, legdélibb tagállama, Málata éppúgy a kontinens perifériája, mint mi a keleti végeken. Nekünk is jót tenne az olyan történelmi szembenézés, mint ami ott elindult.
A máltai nép históriáját gyakran ábrázolják a történészek drámainak, viharosnak és eseménydúsnak, de a valóságban sötét, nyomasztó, nyomorúságos és sivár is volt – a provokatív felütés egy fiatal máltai történész, Mark Camilleri könyvéből való. A máltai történelem materialista revíziója című vékony kötet megállapításai szinte szentségtörésnek számítanak a hagyományosan katolikus országban, amely kereszténységét Pál apostoltól eredezteti, és büszke rá, hogy évszázadokon át Európa utolsó bástyája volt muszlim hódítókkal szemben. Ám a szerző kíméletlenül szembesíti a mítoszokat a tényekkel.

A hajótörött apostol

Itt van mindjárt Szent Pál legendája, a máltai identitástudat meghatározó eleme. Oly népszerű, hogy a külföldi turistáknak szánt útikönyvek is kiemelik, amikor pár mondatban foglalják össze ötezer év eseményeit. A hagyomány szerint a Rómába tartó apostol hajótörést szenvedett Málta partjainál, Kr. u. 60-ban. A Biblia tudósít arról, hogy a Saulusból Paulusszá vált hittérítő három hónapot töltött a szigeten, és meggyógyította a "barbárok" elöljáróját. Térítésről ugyan nincs szó az újszövetségi szövegben (Apostolok Cselekedetei 28, 1-11.), de a néphit makacsul ragaszkodik hozzá, hogy személyesen ő terjesztette el a kereszténységet Máltán, és a hit azóta rendíthetetlen a Földközi-tengeri szigeten.
Csakhogy a legenda történeti hitele erősen kétséges. Semmi sem bizonyítja, hogy ahol Pál apostol partot ért, az valóban a mai Málta volt-e, vagy egy másik "malet" – a föníciai eredetű kifejezés ugyanis kikötőt, menedéket jelent, és még a középkorban is számos különböző földrajzi helyet jelölt a Mediterráneumban. De ne ragadjunk le a részleteknél. A két évezredes keresztény múlt eszméjén nagyobb hézag is tátong. A kereszténység gyökeret eresztett a római uralom vége felé, de korántsem vált kizárólagossá. 870-ban az arab invázió kipusztította Máltát, lakosait megölték vagy elhurcolták rabszolgának. Sokáig néptelen maradt a sziget, csak egy bő évszázad múltán – a magyar államalapítás idejében – népesült be újra. Méghozzá szaracén (szicíliai muszlim) telepesekkel. Az ő leszármazottaik tértek később a katolikus hitre, nem lelkesedésből, hanem az újabb hódítók (normannok, Anjouk, aragóniaiak) elvárására. A túlélésük múlt azon, hogy felvegyék a kereszténységet.
A Pál-kultusz nem spontán alakult ki: a Jeruzsálemi Szent János Lovagrendnek tudatosan terjesztette el a 16. században, miután birtokba kapta a szigetet V. Károly német-római császártól. A korszak legerősebb, államként működő katonai szerzetesrendje a "keresztény folytonossággal" legitimálta csaknem három évszázados máltai uralmát (1530–1798), az iszlám nyomait módszeresen igyekezett megsemmisíteni. Ami a tárgyi emlékeket illeti, ez jóformán sikerült is, a régészek csupán néhány gyönyörűen megmunkált arab betűs sírkövet ástak elő. Máig eleven viszont az arab szellemi örökség, a teraszos földműveléstől a jellegzetes édességekig. És a csodával határos módon fennmaradt a nyelv, amely – az erős latin hatás dacára – az arab közeli rokona. A régi főváros, Mdina nevében nem nehéz felismerni az arab medina, "város" szót.

Régi dicsőségünk

A máltai lovagok uralma sem mentes az ellentmondásoktól. Visszaverték a szultán hajóhadát, erődöket és templomokat emeltek, új fővárost építettek, a korszak legmodernebb kórházait és közigazgatását tartották fenn; mindez közismert. Az viszont a ritkán említett tények közé tartozik, hogy a rend fő bevételi forrása a rabszolga-kereskedelem és a kalózkodás volt. Kezdetben a török gályarabságban senyvedő keresztények kiváltására ejtettek foglyokat – cserealapnak, pápai áldással –, ám idővel már üzleti alapon űzték a jövedelmező tengeri iparágat. A lovagok közül sokan korzárok, állami kalózok lettek. Vallettai rabszolgapiacuk vetekedett az afrikai partvidék hírhedt központjaival, Algírral, Tunisszal, Tripolival. Ez nem része a dicső múlt mítoszának, de a teljes képhez tartozik.
Mark Camilleri
Fotó: AFP
Térjünk vissza az idézett könyvhöz, hiszen Camillerit nem a messziről érkezett lovagok, a hódítók érdeklik elsősorban, hanem a meghódítottak, a helyiek. Olyan társadalmat ábrázol, amelyben nincs sok dicsőséges. A nép szegénységben él, írástudatlan, kiszolgáltatott. Az egyháznak korlátlan a hatalma a lélek fölött, a nyomor engedelmessé teszi az embert mindenkori kizsákmányolóival szemben (uralkodók, papok, földesurak, később brit gyarmatosítók). A helyi elitnek sem érdeke a tömegek életkörülményeinek javítása. A szakadatlan robot mellett egyetlen feladata van a szolganépnek: szaporodni, hogy leszármazottaik tovább cipeljék a hátukon a fennálló rendet. Szégyenletes a nők jogfosztottsága és elnyomása. Az urak alattvalóik kiszolgáltatottságára és tudatlanságára alapozzák hatalmukat. Ismeretlen fogalom az egyén önálló akaratából fakadó szabadság.
Nehéz volna nem észrevenni, hogy ez a történelmi lecke nemcsak máltaiakról, nemcsak máltaiaknak szól. Az Európai Unió legkisebb, legdélibb tagállama éppúgy a kontinens perifériája, mint mi, a keleti végeken. Nekünk is jót tenne az ilyesfajta történelmi szembenézés, hiszen szépítés nélkül csak felnőtt nemzet képes gondolkodni, beszélni évszázadok olykor keserves tanulságairól. Félreértés ne essék, nincs baj a romantikus legendákkal – mindaddig, amíg nem válnak kötelezővé hatalmi szóra, hatalmi érdekből. Mert az Elbától keletre éppen ez a helyzet manapság. "Sérelmi emlékezetpolitika" dúl Oroszországban, Lengyelországban, Magyarországon, Romániában, Szlovákiában, Horvátországban, Ukrajnában, mutatott rá a lengyel Adam Michnik Domány András kiváló interjújában (Magyar Narancs, 2018/2.): "A történelmet eszközként használják a jelenlegi hatalom legitimálására. A lényeg az, hogy mi mindig ártatlanok voltunk, és az egész világ összeesküdött, hogy minket seggbe rúgjon. Teljesen egyforma mechanizmus."

A vadállat elűzése

Ez pedig vészesen rossz irány. Ahol a tisztázás elmarad, a kényelmetlen igazságok helyett jönnek az államilag szentesített féligazságok, babonák, hazugságok. A sohasem létezett, utólag kreált "hőskor" előírásos dicsőítése minden fundamentalizmus ideológiai alapja. A felülről vezérelt gátlástalan történelemhamisításra megannyi kortárs példa akad a Szabadság téri emlékműtől a bizarr lengyel holokauszt-törvényig. Láttuk, hová vezetett mindez Jugoszlávia széthullása után, amikor a szerbség évszázados üldöztetését Milosevics rendszere igazolásul használta boszniai rémtetteihez. Vagy vegyük a legutóbbi chemnitzi pogromot: aligha véletlen, hogy a volt NDK-ban zajlott, ahol szőnyeg alá söpörték a nácizmus örökségét. (Az 1933–45 közötti német történelmet bemutató kiállításnak Honecker idején azt a frappáns címet adták: Der Kampf gegen den Faschismus, Harc a fasizmus ellen.)
Pusztító kilátások. Pedig tisztázandó történelmi mítosz és trauma volna bőven nálunk is, a honfoglalástól a hitleri népirtásban való közreműködésen át 1956-ig. Remek alkalmat kínálna az őszinte diskurzusra a közelítő Trianon-centenárium. De hát a hatalom nem csak a középkorban alapozott a sötétségre, a módszer ma is él és virul, az orwelli világban "a tudatlanság: erő". A periférikus társadalmak izolációja nem pusztán földrajzi természetű. Szigetlakók vagyunk mindahányan.
A máltai történész könyvének bevezetőjében Giordano Brunóra, a nagy reneszánsz provokátorra hivatkozik. A Spaccio de la bestia trionfante (A győzedelmes vadállat elűzése, 1584) erkölcsi dialógus a bestiáról, akit nem érdekel az igazság, babonák rabja, önző és ravaszkodó. Vele szemben az az igazságra áhítozó ember áll. Az igazság összetett, bonyolult, néha fájdalmas, súlya alatt az ember parányinak érzi magát – a tudástól mégis megerősödik. Van, ahol ez eretnek nézetnek számít még manapság is, pedig azzal régen megbékéltünk, hogy a Föld kering a Nap körül. Mark Camilleri tabudöntögető "materialista revíziója" szenvedélyes, de tárgyilagos és kulturált vitát indított el Máltán. Éppen ez a provokáció értelme. A szembenézés igénye és esélye irigylésre méltó.

Tilla két élete

Publikálás dátuma
2018.09.09. 15:12

Fotó: TV2
Vele aztán biztosan nem fordulhatna elő, ami az RTL Klub valóságshow-nak nevezett - bár felvételről látható - műsorában, a Nyerő párosban történt. Az első adásban még csak ismerkedtek egymással a résztvevők (mert a "híres" versenyzők és párjaik között voltak, akik addig még nem találkoztak). És akkor a Barátok közt egyik alapszereplője, Solti Ádám és barátnője odaült egy pároshoz, hogy kedvesen érdeklődjenek, ők mivel is foglalkoznak. Nos, a fiú, László Pál eddig valóban nem sokat szerepelt a képernyőn - bár dolgozott tévéműsorokban is -, riporter volt a Magyar Rádióban, most pedig egy hírportál munkatársa. Ám nejének, Veiszer Alindának önálló műsora volt előbb a Magyar Televízióban, majd a Hír TV-ben - utóbbi címe az ő neve volt -, s könyve is megjelent. Ám egy másik "híresség" a jelek szerint még sosem hallott róla.
Hősünket azonban - feltehetően - mindenki ismeri. Az RTL Klub produkciójában viszont nem tűnhetne fel, hiszen már majdnem két évtizede a konkurencia, a TV2 egyik arca. Műsorokat vezet, de emellett remek riportokat is készít. Bemutatták már két nagyjátékfimjét is, s mindkettő siker volt. Emellett azonban valódi celeb. Élete szinte nyitott könyv a közönség előtt. Tudhatjuk róla, hogy van egy szép felesége (Korpás Kriszta, aki nem mellesleg kitűnő adásrendező volt többek között a "királyi" tévében is), valamint három fia. Utóbbiak közül a legkisebb - Félix - már szerepelt a tévében is, amikor felköszöntötte a születésnapját éppen munkával ünneplő, mert műsort vezető édesapját. Szó szerint habnak tekinthető a tortán, hogy a kedves papa a héten főzőcskézett. Több hasonló celeb társaságában ugyanis résztvevője a TV2 új főzőműsorának, amit hiába raktak a kezdeti 9 óráról most már 7-re, csak nem képes nézettségben megverni az RTL-t (véletlenül pont a Nyerő párost).
Ha az eddigiekből nem lenne egyértelmű, ezúttal Till Attiláról írunk. Vagyis a több műfajban is igazán tehetséges emberről, akinek - egyéni, művészi és tévés - élete ezek szerint már hosszú évek óta a szemünk előtt zajlik, ám mégsem tudjuk megfejteni a vele kapcsolatos rejtélyt. Azt tudniillik, hogy aki valóban letett már komoly értékeket az asztalra, annak miért van szüksége arra, hogy közben folyamatosan bohóckodjon (is) a képernyőn és még hozzá celebkedjen. A pénz ugyanis nem lehet az egyetlen magyarázat arra, hogy valakinek - rossz hasonlattal - mitől kell hol Dr. Jekyllnek lennie, hol pedig Mr. Hydenak, vagyis annyira eltérően viselkednie.
Addig rendben van, hogy valahonnan el kellett indulni. S bár az MTV-ben, majd a TV3-ban már készített valódi kulturális műsorokat, s ugyanilyennel indult a TV2-nél is, az áttörést nyilvánvalóan az első Big Brother műsorvezetése jelentette számára. Liptai Claudiával együtt lényegében akkor ismerte meg az ország. S miután sikere volt, ő vezette a Megasztárt is, pontosan úgy, ahogy egy ilyen műsort vezetni kell. Még az is érthető, hogy ezek után megkapta a Nagy duettet (amelynek első szériájában még versenyző volt), meg a Sztárban sztárt, ezek neki való feladatok, azt is mondhatjuk, rutinmunkák. Bár az öltözete néha már egy kanári és egy zsúrpubi elegyét idézte. Egyúttal jelezte, hogy elszaladt vele a ló, bár az is lehet, hogy csak képtelen nemet mondani bármire (még ha nyilván szigorú szerződés szabályozza is fellépéseit). Az Ezek megőrültek, valamint a Bezár a bazár című műsorok vezetésével ugyanis már túllépte azt a határt, ami egy komoly tévésnek még megengedhető. Ezek a programok Majkának valók, ahogy benne is van mindegyikben. S hiába jó barátok Tillával, az utóbbinak ezekből már ki kellett volna maradnia (még akkor is, ha mindben megállja a helyét).
Ám a mérleg másik serpenyőjében komoly teljesítmények vannak és azok színvonalától, a maga számára felállított és megkövetelt minőségtől nem szabadna oly gyakran eltávolodnia.
Till Attila rendezőként két sikeres és jó filmet jegyez. Az első a 2008-ban bemutatott Pánik, amelyben megmutathatta, mennyire érzékeny a társadalmi témákra és milyen jól vezeti a színészeket. Ha többet nem tett volna vele, mint hogy a magyar film számára felfedezi Gubík Ágit - aki alakításáért az akkori filmszemlén megkapta a legjobb női főszereplőnek járó díjat -, már azzal is beírta volna nevét a hazai filmtörténetbe. A 2015-ös Tiszta szívvel című második filmjével is bizonyította, mennyire biztos kézzel válogatja ki szereplőit. Alkotása nem véletlenül aratott nemzetközi sikert.
És ez még nem minden. Volt – és van is – egy olyan tévéműsora Till Attilának, amely műfajt teremtett. Ez a Propaganda, amelyben ismert embereket mutat be egészen új módon. Úgy beszélget velük, mintha nem tévéfelvétel készülne és így valóban plasztikus, egyben nagyon is emberi képet nyújt róluk. Utóbb azt mesélte egy interjúban, hogy ez "egy kísérleti labor volt, egy vizuális műhely, ami azt bizonyította, hogy lehetsz szabálytalan, lehet másként is műsort csinálni". A beszélgetéseknél nagyon laza, sok szabálytalanságot megenged magának és ez bejön. Ettől újszerű a műsor.
Egy másik interjúban megkérdezték tőle, nem „ciki”-e, hogy ő az egyik arca Andy Vajna – kormányközeli – tévéjének. Nos, annyi biztos, hogy Till Attiláról – vagy Liptai Claudiáról – senkinek nem ez jut eszébe. Értékeivel és hibáival ugyanis valódi tévés egyéniség, ami esetében független attól, hogy éppen hol látható. Viszont „kettős énje” megfejtéséhez sem visz közelebb.
Frissítve: 2018.09.09. 15:13