Orbán, az európai politikai törpe

Az elmúlt években pártszimpátiáktól függetlenül elterjedt Magyarországon, hogy Orbán Viktor befolyásos európai politikussá érett. A jobboldal ujjong, a balliberális oldal szorong, de megkérdőjelezni nem akarja. Pedig nem lenne nehéz. Ugyanazt kellene csinálni, mint a migráció kapcsán: megnézni a tényeket. Azonban a migrációval ellentétben itt meg sem próbál ellenállni ennek a hazugságnak a Fideszen kívüli világ. Miért helyezzük Orbánt az európai vezető piedesztáljára, ahol egyébként befolyása, kapcsolatai, tekintélye (pontosabban ezek teljes hiánya) miatt soha nem állt? Miért épülhetett fel ez a hazugság? Befolyásos, mert sokat ír róla a nyugati sajtó? "Ilyen a média: bohócokról mindig szívesen írunk” - mondta nekem erről egy világlap brüsszeli tudósítója. Ha sokat írnak valakiről, az még nem jelenti azt, hogy befolyása lenne. A politikai befolyás ugyanis azt jelenti, hogy egy vezetőnek van ereje ahhoz, hogy programját valósággá formálja. Ez ráadásul - ahogy az Európai Bizottság jelenlegi luxemburgi, vagy korábbi portugál elnökének karrierje mutatja - nem országméret kérdése. Valódi befolyásnak nyomait sem látjuk Orbánnál. A miniszterelnök sikere kizárólag belpolitikai volt, amikor elérte, hogy komolyabb szankció nélkül tehesse itthon azt, amit tesz. Pusztán az, hogy sok európai populista, Le Pentől Salviniig hasonló dolgokat művel, nem jelenti azt, hogy Orbánt utánoznák. Ez csak itthon láttatják így. Mint ahogy az sem igaz, hogy ha egy európai vezető mást képvisel mint Orbán, akkor ő Orbán ellenfele lenne. Mert Európában nem Orbán a viszonyítási alap. Orbánnak sem követői, sem ellenfelei (Macron sem Orbánnak célozta a sokat idézett mondatát, hanem az olasz szélsőjobb vezérének) nincsenek a fontos európai politikusok körében, egyszerűen azért, mert nem ugyanabban a ligában fociznak. Orbánnak csak az EU-n kívüli diktatúrákban vannak kapcsolatai, de ott is alárendelt helyzetben van az első ligás illiberálisokkal (Putyin, Erdogan), vagy véreskezű diktátorokkal szemben. A “Orbán által vezetett Visegrádi négyek” mítosza talán a legjobban felépített imázshazugság. A V4 a valóságban soha nem működött, néhány politikai nyilatkozaton kívül többre sosem futotta. Orbán európai elszigetelődésének ellensúlyozására találták ki itthon a Brüsszellel szemben álló Közép-Európai blokk legendáját. A valóság az, hogy a V4 kormányai kevés dologban értenek egyet és a főbb ügyekben rendszeresen eltérően szavaznak az Európai Tanácsban. Még migrációs ügyben sem volt egyetértés köztük, az eredeti kvótarendeletet a V4-ek fele megszavazta, a csehek és a szlovákok azóta fogadtak is be menekülteket. És persze, ha van is egy kis V4-es együttműködés, azt se Orbán, hanem - méretük, politikai súlyuk okán - a lengyelek vezetik. Orbán a 28 tagú EU-ban egyedül a lengyel miniszterelnököt tekintheti szövetségesének, de ebben a kapcsolatban sem ő befolyásosabb szereplő. Orbán egyetlen ügyben vált valóban viszonylag ismert politikussá Európában: ez a korrupció. Nem európai erős ember lett, hanem egy közepesen ismert korrupt kormányfő. A nyugati vezetők ezt - Istenem, politikusok ők is! - alapvetően belpolitikai célokra használják fel, azt üzenve saját választóiknak, hogy “nem azért dolgozol keményen és fizeted az adódat, hogy azt valami távoli oligarcha ellopja!” Emiatt halljuk mostanában egyre többször, hogy csökkenteni akarják az uniós támogatásunkat. Orbán inkább a politikai folklór része lett, nem pedig első ligás európai szereplő. Persze lehet mondani, hogy ha mindez igaz, akkor Orbán ügyesen építette fel magáról itthon ezt a képet. Ezzel két bajom van. Egyrészt fájó, hogy minden lépést, ami az ország hazugságban tartására irányul, az “ügyes”, vagy “zseniális” jelzővel írnak le az ellenzékben. Mindezt lopással, az állami média revolverként való használatával, a kritikus nyilvánosság elhallgattatásával érték el. Mióta rokonértelmű szó a zseni és a gátlástalan?! Másrészt komoly felelőssége van ebben az ellenzéki nyilvánosságnak, amely az elmúlt években kritika nélkül vette át az erős európai politikus képét. Sokan kérdezik, hogy miért fontos ez: nem mindegy nekünk itthon Orbán európai szerepe? Szerintem nem. Nemcsak azért, mert ez a kép hazugság és nekünk az orbáni rendszer igazi arcának a bemutatása a dolgunk. Hanem mert ártalmas is: letaglózó élmény az Orbán-elleni tábor szavazóinak, hogy az ember, aki hitük szerint lerombolta Magyarországot, az képes lehet megtenni ugyanezt Európával is. Le kell rombolni ezt a hamis mítoszt, különben az amúgy is kedvetlen ellenzéki tábor tovább fog gyengülni. Fel kell szabadítani az ellenzék támogatóit az “Orbán egy európai vezetővé érett politikai zseni” képének nyomása alól, mert ha látják az igazságot Orbán európai kicsinységéről, számkivetettségéről, bohóc szerepéről, akkor talán több kedvvel fognak szembemenni a rendszerrel itthon! Ez a dolgunk. Mindez nem az ellenfél lebecsülése. Itthon Orbán a legbefolyásosabb politikus. De ettől még nem lesz európai erős ember. Azért építik köré ezt a mítoszt, mert belpolitikai hasznot remélnek “az orbáni utat egyre többen követik Európában” képétől. De ez hazugság. A valóságban Magyarországot nem támadja senki, Soros terve nem létezik, a menekültválság pedig véget ért. És Orbán egy európai politikai törpe. A szerző Európai Parlamenti képviselő, a DK ügyvezető alelnöke
Szerző
Molnár Csaba

A nagykövet halála

„Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: / igyekezz úgy érezni, gondolkozni, / cselekedni, hogy mindennek javára legyél. / Egyetlen ismeret van, / a többi csak toldás: Alattad a föld, / fölötted az ég, benned a létra.” – írta Weöres Sándor. Aki kínaira fordíttatta, Juhász Ottó, Kína szakértő, volt pekingi nagykövet, szeptember 2-án halt meg 82 évesen. Voltam vendége Pekingben, volt vendégem Budapesten. Amikor legutóbb egy írását átadta, ezzel búcsúzott: - Tudod, a kínaiakban én nem a kínaiakat tartom nagyra, hanem az embert. Bennük megmutatja az ember, hogyan lehet fölemelkedni újra meg újra. Olyan, mintha az egyiptomiak vagy az inkák jelennének meg, hogy megmutassák: képesek vagyunk a feltámadásra. A diplomácia egy kultúra áthagyományozása. Aki a kínai civilizációval foglalkozik, aki a kínai kultúra elkötelezettje, annak az áthagyományozás művészet. Természetesen politika és gazdaság határozzák meg ennek az áthagyományozásnak az intézményi kereteit és szabályait, de ennek a külvilággal történő kapcsolatteremtésnek mégis önálló a kultúrája. Juhász Ottó a magyar diplomatáknak ahhoz a nemzedékéhez tartozott, akik már kellő kulturális és erkölcsi tőkével rendelkeztek, hogy kényes politikai megbízásukat teljesítsék. A magyar diplomáciát, amelynek gyökerei a Monarchia nagyhatalmi kapcsolati rendszerében gyökereztek, és amely a trianoni Magyarország gyenge, elszigetelt helyzetében keresett kitörési pontokat, ezt a magyar diplomáciát 1948-49-ben porig rombolták. Ettől kezdve a magyar diplomácia a szovjet nagyhatalom egyszerű kiszolgálójává vált. Újra építkezni, önálló arculatot fölvenni, az 1968-as gazdasági reform után majd egy évtizeddel, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején kezdett. Ekkor lehetett feltenni a kérdést: mire jó a magyar diplomácia, mire jók a magyar diplomaták? Az először nagyon óvatos, majd egyre bátrabb nyitás a Kádár-rendszerben a Nyugat és a kiátkozott Kína felé sajátos magyar diplomáciai kultúrát teremtett: egy kis ország diplomáciájának és diplomatájának feladata, hogy közvetítsen és hidat építsen. Helyzetünkből és történeti sorsunkból levont következtetés volt a másik elv: mindig a megoldás légy, soha a probléma. A rendszerváltozás első két évtizede az alapokra fölépítette a nyugati liberális demokráciákhoz és piachoz kapcsolódó intézményi szerkezeteket. A több mint harminc éves diplomáciai civilizálódás, önálló kultúra akarva-akaratlan kialakított azokat a politikai és kulturális szabályokat, amelyeket érdemes volt követni. 1. A külpolitikában vannak állandó szövetségesek, akikkel közös értékeket vallunk, a másik fél egyenrangú partner, és csak utána barát vagy ellenség. 2. Pontosan kell érzékelnünk saját méretünket és súlyunkat; tartós és aktuális nagyságrendünket, erőnket és gyengeségünket partnerünk nagyságrendjével szemben. 3. Meg kell értenünk nemcsak partnerünk érveit és ellenérveit, hanem habitusát, kulturális hátterét. 4. Azt kell keresnünk, hogy mit adhatunk mi neki kapcsolatunkkal, és csak azután, hogy mit adhat ő nekünk. 5. A diplomácia tartós intézményes és személyes kapcsolatépítés, építkezés, építkezés és még egyszer építkezés. Építkezni az tud, aki hiteles, hitelessé az válhat, aki építkezik. Minden autokrácia első lépése a diplomácia, mint belső ellensúly megsemmisítése. A diplomata, akarva-akaratlan értesít a külvilágról, egy vagy több civilizáció, politikai akarat, gazdasági érdek közvetítője. A jó diplomata őszinte közvetítő. Az autokrácia saját akaratát, érdekeit, éppen összetákolt kulturális szokásait próbálja a világra kényszeríteni. Ehhez hűséges szolgák kellenek, nem diplomaták. Magyarországon 2010 után, az autokrácia felé tartó hatalom a diplomáciát számolta fel. A korábbi diplomácia megsemmisítése és a diplomaták eltávolítása egyben a több évtizedes építkezést, diplomáciai kultúrát is kivégezte. Nincs partner, csak alkalmi barát és ellenség. Méretünk az Atlanti óceántól a Csendes óceánig terjed. Csak nekünk vannak mondásaink, érdekeink, sérelmeink, csak a mi habitusunk és kultúránk számít. Mindenkitől kapni akarunk, senkinek se akarunk adni. Mindig és mindenütt a probléma akarunk lenni, nem a megoldás, az akadály, nem az út, a kerítés, nem a híd. Juhász Ottó olyan magyar-kínai viszonyt épített, amely a nyitás, a reformok, az újítás politikai kultúráján és a magyar és kínai kultúrák kölcsönös közvetítésén alapult. A mi hozzáadott értékünk a kínaiak számára, a nyolcvanas évek végétől a kilencvenes évek közepéig, a szovjet összeomlással szemben a békés reformok és újszerű átmenet modellje volt egyfelől, másrészt a kapcsolat Európa nyugati feléhez. A ránk nyíló hatalmas szem, éppen abban a történeti „öt percben” szegeződött ránk, amikor az átmenetben voltunk és volt politikai és erkölcsi hitelünk. Azt tettük, amit gondoltunk. Betartottuk a szavunkat. Tudták, hogy kik vagyunk. Egy kicsiny és gyenge ország ennél többre a hatalmas kínai birodalommal szemben nem számíthatott. Mára hozzáadott értékünk és hitelünk igen kétes: ahol lehetséges, akadályozzuk, hogy Európa egységes hangon szóljon. Mennyi idő, gondolat, kísérlet kell egy önálló diplomáciai kultúra kialakításához! Mennyi a hitelességhez? És milyen gyorsan megsemmisíthető, mind a kultúra bent és a hitelesség kint! Tudom én, hogy barbár diplomáciával is lehet élni, sőt, átmeneti sikereket elérni, egy barbár világban. De ilyenkor csak látszat, hogy a menetet mi vezényeljük. Minket vezérelnek a nagyok ebben a durván lökdösődő, egyre veszélyesebb világban. Elég lesz egyszer a nyílt vízen, ostobán és felelőtlenül vezérelt csónakunknak egyik vagy másik nagyhatalom hatalmas hajója alá kerülnünk, hogy megint országot veszítsünk. A síron nemcsak Juhász Ottó neve fog állni. A képzelet ráírja: itt nyugszik a magyar diplomácia. Élt negyven esztendőt.

Könnyű edzés

Távol álljon tőlünk, hogy túldramatizáljuk a helyzetet, amely - a jelek szerint - azért elég súlyos. Különben mi szükség lenne rá, hogy már megint polgári pikniket tartsanak Kötcsén. A hatalmat megjelenítő és kiszolgáló elit tagjait ugyanis eddig évente egyszer szokták összetrombitálni. Igaz, a piknik hagyományos időpontja az ősz eleje, ám az is érthető, az idén már a nyár kezdetén le akarták aratni a hatalmas választási győzelem babérjait, miközben Orbán Viktornak alkalma volt, hogy megindokolja, miért változtatott jelentősen a kormányon. Az összejövetel hagyományosan zártkörű, így a közelében lebzselő kémekhez és újságírókhoz legfeljebb a bográcsban készülő ételek illata ér el, s mellette még néhány ellenőrizetlen információ. Kötcsén mindig kiválóan működik a sajtóelhárítás, a lényeget tehát csak később - vagyis a megfelelő időben - juttatják el az érdeklődő néptömegekhez. Pedig most (is) bizonyosan lesznek nagyon aktuális témák. A bevallott cél, hogy elindítsák az európai parlamenti választás kampányát. Nem mintha eddig nem kampányoltak volna ebben a kérdésben (is). Hiszen a miniszterelnök már júniusi beszédében megadta az alaphangot. Kifejtette, hogy a jövő májusban esedékes választás az értékek és a kultúrák küzdelme lesz, ahol nagyon sok mindent lehet veszíteni. Figyelmeztetett rá, hogy óriási lehetőségek állnak Magyarország előtt, de komoly veszélyek is leselkednek. Utóbbiak közül - nem meglepő módon - a migrációt említette az első helyen. Ám az utóbbi hetekben még fokozódott a helyzet (nemzetközileg szintén) és egyre inkább kirajzolódott az a kettősség, vagy ha úgy tetszik ellentét, amely már régóta jellemzi pártunk és kormányunk - értsd: Orbán - politikáját. Az egyik oldalon látható a mindent elsöprő magabiztosság. Ennek jellemzője, hogy minden állam példát vehet a mienkről, az állandó harcban - bárki és bármi ellen - az élen állunk, sőt vezetjük. Aki jót akar magának, az velünk szövetkezik, mert a magyaroké a jövő. A másik oldalon viszont a folyamatos védekezés kényszere figyelhető meg. Hiszen állandó támadások érik édes hazánkat, gyakran még szövetségeseink - például a németek, vagy a franciák - is ellenünk fordulnak. De mi persze nem hagyjuk magunkat - tiltakozunk például, ha "gyarmattartó stílusban" próbálnak érintkezni velünk -, s megmutatjuk, hol lakik a magyarok istene. Ha pedig mindez még nem lenne elég, nyakunkon az európai parlament plenáris ülése a Magyarországról készült jelentéssel. És hiába igyekszik a hatalom összes bevethető alkalmazottja bizonygatni, mennyire részrehajló, sőt hazug az, amit a holland zöldpárti képviselő, Judith Sargentini leírt, az uniós képviselők jelentős részét ez nem hatja meg. A jelek szerint a közösség határt szab a különállásnak, megakadályozza, hogy szétfeszítsék kereteit és nem enged az alapvető európai értékekből. Mindebből látszik, hogy a helyzet valóban súlyos. Kötcsén persze nem lesz szükség pávatáncra, ott Orbán csak egyetértéssel találkozhat. A könnyű edzést azonban igazi csaták követik.