Ablakot nyitott a világra a cigány lakásétterem

Publikálás dátuma
2018.09.09 15:29

Fotó: / Draskovics Ádám
Nem lehet a cigány kultúra része, hogy a roma nő csak arra való, hogy kiszolgálja a férjet és gyereket szüljön. Mert ha a nő nincs rendben, akkor a család sem lesz rendben – állítja Várnai Anna, az első vidéki cigány étterem megálmodója. A pécsi Kóstoldába ma már miniszterek, nagykövetek is járnak, és Annát tavaly az Év Emberének választották Baranyában.
Pontban kilenckor gördülünk be a pécsi Meszesre, de már csak a főzés végét csípjük el. A szomorúszürke panelépület alsó szintjén lévő kicsi vendéglő konyhájában hatalmas fazékban párolog az aranyló zöldségleves, egy óriási lábosban pedig főtt tészta gőzölög. A bolognai spagettihez már kész a ragu is, a sűrű, paradicsomos-húsos massza fölött bazsalikom és oregánó illata terjeng. Az oldalsó pultnál az ifjabbik Margit sajtot reszel, a normál háztartásokban szokásos kézi reszelővel. Türelemjáték ez, a keze mellett tornyosuló sajtkupac méretéből ítélve legalább fél kilót lereszelhetett már, és egy jókora darab még hátravan. 

Egy csipetnyi empátia

A széles ablakpárkányon cserepes fűszerkert virít, a falon bekeretezve az étterem „receptje” olvasható: „Végy egy jó érett társadalmi problémát, hámozd le a héját, kockázd apróra, dobd bele a közösségi térbe, adj hozzá egy csipet empátiát, egy marék kitartást és sok-sok munkát – a végeredmény önmagáért beszél”. Pici a konyha, afféle lakótelepi. A hatvan-nyolcvan literes edények csak a konyha közepére húzott gázzsámolyon férnek el, a tűzhelyen nem. Ahogy a nyár minden napján, ma is a Cserdiben élő gyerekeknek főztek. A romák lakta Cserdit a média egy része kezdte csodafaluként emlegetni, elsősorban karizmatikus polgármestere, Bogdán László miatt. A maguk termelte biozöldséget ők szállítják a főzéshez, és nem csak a maihoz, általában is ők látják el minőségi alapanyagokkal a Kóstoldát. A kérdésre, hogy a gyerekeknek való főzés barterben megy-e, a konyhában tüsténkedő asszonyok azt válaszolják: ők csak a fakanállal foglalkoznak, pénzügyekkel nem. Megtudom még, hogy hatan tartoznak a Kóstolda csapatához, heti váltásban dolgoznak, és bár „senki se végzett szakács, de mindenki istenáldotta tehetség”. Ezt a harmincöt éves Orsós Margit böki ki huncutul mosolyogva. Fehér köténye alatt a csíkos pamutruha szépen kirajzolja formás idomait. Szerinte „a roma nőknek a vérében van a főzés”, őt az anyja kilencévesen állította oda a tűzhely elé. 

Az asszonynak otthon a helye

Fél tizenegy körül apró tégelyekbe merik ki a kötelező, ÁNTSZ-es ételmintát, éppen az utolsó pillanatban, mert már előállt a kocsi, amelyik Cserdibe viszi az ebédet. A két Margit gondosan letörli a pultokat, fényesre pucolja a kőpadlót, majd elvonulunk cigiszünetre. A klimatizált helyiségből kilépve arcul csap a kinti meleg, lekuporodunk a lépcsőre, ahová csenevész fa vet némi árnyékot. – A roma férfiak úgy gondolják, hogy az asszonynak otthon van a helye, gyereket nevelni, mosni, főzni, takarítani. A Kóstolda előtt én is ebben a cipőben jártam, mert akkor még együtt voltam a gyerek apjával. Az Ancsát akkor ismertem meg, amikor erre sétáltam, és behívott az anyaklubba, mert a Kóstolda anyaklub és találkozóhely is, nekem meg van egy tizenöt éves lányom – szólal meg az ifjabbik Margit. –Sokat küszködtem, hogy munkába járhassak és azért mentünk szét, mert a roma férfiak nem szeretik, ha egy nő okos, ha pedig még dolgozni is beáll, akkor nem olyan kiszolgáltatott, mer ellentmondani. A Kóstolda az első bejelentett munkahelyem és remélem az utolsó. Amióta itt vagyok, van miért felkelni reggel. Az ifjabbik Margit akkor is bejön, amikor nem ő a soros – nem tudja megállni. Anna arra biztatja, hogy érettségizzen és legyen hivatalos papírral rendelkező szakács. A lánya hamarosan a pécsi Gandhi Gimnáziumba jár majd és az ifjabbik Margit abban bízik, hogy meg se áll az egyetemig. – Ha nincs az Ancsa, nem jutottunk volna idáig. Mert amilyen életet én éltem… – harapja el a mondatot. – Kétéves koromban költöztünk be a cigánytelepről a Meszesre. Valamikor bányászok laktak itt, ma már csak romák, elterjedt a drog, a pia, hangoskodnak, verekednek. Én már nem fogok innen kikerülni, de nem is akarok, mert engem megbecsülnek. Látják, hogy elértem valamit az életben. 

Húsos cigánylecsó Bostán

Szegedi Lászlóné, a másik Margit hatvanegy éves, férje rokkantnyugdíjas, három unokája van. Régen főzőasszonyként dolgozott egy étteremben, aztán hosszú évekre otthon maradt. Ebből rántotta ki a Kóstolda, és azt mondja: kellett a pénz is, de nem ez volt a fő ok.
– Idősebb korban az asszonyt már nem kötik le a gyerekek, és jó, ha elfoglalja magát valamivel. Kell a mindennapi tevékenység, hogy ne zárkózzak be a négy fal közé –mondja. – A férjemnek eleinte nem tetszett, hogy gyakran nem vagyok otthon még hétvégén se, de megszokta, muszáj volt neki. Jó érzés, hogy ismernek minket, ránk köszönnek az utcán, hívnak ide-oda, a múlt szombaton például húsos cigánylecsót főztünk Bostán, a falunapon. Néha nem is tud a csapat mindenhová elmenni, mert két helyen kéne lennünk egyszerre. Minden az anyaklubban kezdődött, meséli. Sok cigányasszony eljárt oda, varrtak, hímeztek, és lassacskán elkezdtek beszélgetni arról, mit szeretnek. Mivel a főzést mindenki említette, „a főnökasszony” kitalálta, hogy legyen egy cigány lakásétterem, ahol bárki megkóstolhatja a roma specialitásokat. Eldicsekszik azzal is, hogy náluk mindent frissen készítenek, nem úgy van, mint a nagy éttermekben, ahol a kétnapos babgulyást teszik a vendég elé. Saját kenyerüket sütik, a punyát – ennek Erzsi, Anna nővére a mestere. A rétest maguk nyújtják, „asztal körül futkosós” rétesnek mondják. A vendégek előre jelezhetik, mit szeretnének enni, bármit megfőznek, akár vegát is, ha ez az igény. Eredetileg úgy számoltak, heti egy alkalommal fogadnak csoportot, de ennyi már nem elég. A Pécsi Orvostudományi Egyetemről először egy szűk körű, kíváncsi delegáció érkezett, azóta rendre idehozzák a külföldi vendégeiket. Megfordult itt Colleen Bell volt amerikai nagykövet is, a titkára előzetesen közölte, hogy negyven perce lesz – két és fél órát maradt. Visszajárnak az emberek, hetente több rendezvényük van, a maximális csoportlétszám tizenhat fő, többen nem férnek el. De remélik, előbb-utóbb lesz egy nagyobb éttermük is, és az talán folyamatosan nyitva tartó, „rendes” vendéglő lehet.

Színes gyöngyök

Délben újra a konyhában sürgölődik a két Margit, hozzájuk csatlakozik Erzsi, aki szintén főzőasszony. Róla azt lehet tudni, hogy a gyerekei szétszaladtak, ő vette szárnyai alá a négy unokát. Az asszonyok a másnapi főzést készítik elő, húst kockáznak, krumplit hámoznak, káposztát reszelnek. Végszóra befut Anna is, első kérdése az, megetettek-e minket? A nemleges válaszra azonnal intézkedik: „Jó, akkor összeütünk egy felturbózott rántottát!” Szolid smink, kevés ékszer, szépen manikűrözött körmök – külsejét tekintve simán beleolvadna egy elegáns budai kávézó törzsközönségébe. Csakhogy Anna nem szokott délutánonként egy kapucsínó mellett úrihölgyekkel traccsolni. – A szüleim velem együtt nyolc gyereket neveltek fel. Mindketten analfabéták voltak, de igyekeztek úgy terelni minket, hogy elsajátítsuk a többségi társadalom normáit és aszerint éljünk – kezdi. – Én kereskedelmi szakközepet végeztem, mindig magyarok közt dolgoztam és korán elkezdtem önkénteskedni civil szervezetekben. Valami azonban hiányzott, nem hagyott nyugodni a kérdés: hol vannak a roma nők? Miért nem kapnak esélyeket ugyanúgy, mint a nem romák? A Színes Gyöngyök Egyesületet azért hoztam létre 2003-ban, hogy a roma asszonyok szerepvállalását erősítse. Önfelszabadító mozgalomnak szántam, hiszen a roma nők sokszor maguk se tudják, mit akarnak, mire képesek. Emellett persze sok, kézzelfogható dolgot csináltunk-csinálunk, ifjúsági és szabadidős programokat, különféle képzéseket és sorolhatnám még. Humanitárius tevékenységet is végzünk, a Kóstolda havi egyszer 150 adag meleg ételt főz, amit megehetnek itt vagy hazavihetik. Ezenkívül naponta osztunk élelmiszert a rászorulóknak, de ez ma elmarad, mert tegnap megrohant minket a tömeg, mindent kipucoltak. 

Egyenes derék, emelt fő

Itt tartunk, amikor megcsörren Anna telefonja. Kiderül, hogy a pécsi Caritas rengeteg nemzetiszín szalagos kenyeret hozott a városi irodájukba, már úton van ide a szállítmány. Sajátos jelzőrendszer működhet a rászorulók közt, mert épp csak kipakolják a többrekesznyi cipót, megjelenik az első fecske. Hórihorgas, ápolt fiatalember áll az ajtóban, hatalmas szatyorral a kezében. Az orra alatt elmormolja, hogy ő nem cigány, nem is hajléktalan. Teli rakják a szatyrát, mellé jó szót kap, s amikor megrakodva távozik, Anna felvázolja a fiú történetét. Dani nagyon szerény, sose tolakszik, dolgozik is. Több hónapja jár hozzájuk, bármit kap, megosztja a társaival, öt-hat emberről gondoskodik. Valamennyien fiatalok, de betegesek, nagy szükségük van az élelmiszerre. Aztán visszakanyarodunk oda, ahol abbahagytuk: – A mi közösségünkben kevés a sikertörténet, a Kóstolda közülük az egyik. Több mint tízévi szívós munka után vágtunk bele 2014-ben. Úgy gondoltuk, egy lakásétterem – ablak a világra. Én gyakran beszállok a felszolgálásba, és mindig beszélgetek a vendégekkel, a lányok is kezdik ezt eltanulni tőlem. Fehér asztal mellett könnyebb kimondani, mi fáj neki, mi fáj nekem, és a beszélgetés lebonthatja a sztereotípiákat, közelebb hozhat egymáshoz magyart és cigányt. A munkatársak kiválasztásánál a főzni tudáson túl egyetlen szempont vezetett: érzik-e a felelősséget? Mert aki ide betér, továbbviszi, amit itt tapasztalt. Ma már látszik, hogy jó úton járunk. Úgy is mondhatnám, divatba jöttünk, és akik nálunk dolgoznak, azoknak megváltozott az élete. Egyenes derékkal, emelt fővel járnak, tudnak és mernek kiállni magukért, és terveik vannak.
2018.09.09 15:29
Frissítve: 2018.09.11 14:13

Elkésett éjféli villamos - interjú Dés Lászlóval

Publikálás dátuma
2018.12.10 12:08

Fotó: / Vajda József
Túlélésre kell játszani, mondja Dés László, akinek december 29-én lesz koncertje az Arénában. A zeneszerző elmesélte, hogy az indulatait bele tudja őrjöngeni egy szaxofonszólóba a színpadon.
Mi hozta dühbe legutóbb? Egy fiammal kapcsolatos történet, kiszúrtak vele, és ez nem először történt meg az elmúlt években. Nem szeretném részletezni, a lényeg, hogy úgy döntött, a családjával együtt emigrál. És sajnálattal azt kell mondanom, jól tette. De azért gyakran jár haza, ha itthon van dolga. Családilag is felvetődött, hogy elmenni, vagy itt maradni? Három gyerekem van, ez mindegyiküknél felvetődött. Ebben az esetben nem lehet mást tenni, mint ki kell alakítani egyfajta életstratégiát. Ugyanúgy, mint a Kádár-rendszer hatvanas-hetvenes éveiben tettük. Valamilyen módon túlélésre kell játszani. Persze ez szomorú, mert az ember nem ilyen módon szeretné leélni az életét. És itt elsősorban a fiatalokról van szó, mert Ő előttük még ott az egész élet. Ők még előre szeretnének menni, haladni, tehetséggel, szorgalommal, munkával. De mivel ez a három fogalom mára teljesen értelmetlenné vált, ezért valaki vagy túlélésre játszik, vagy elmegy innen. Ez ennyire szigorú? Igen, ez nem dramatizálás, hanem tény. Mit tehet ebben az esetben a szülő? Mindenben segíteni kell, de úgy, hogy az elsősorban a gyereknek legyen jó és ne a szülőnek. Mi érzelmileg próbáljuk támogatni őket. A düh, vagy az indulat jelenthet egy művész, történetesen zenész számára inspirációt az alkotásban? Nálam ez nem így működik. És legyen az író, vagy képzőművész, ritka, akinél az indulatok segítik az alkotást. Az írónál azt mondják, segít az ihletben, ha szenved. Más az alanyi lírai érzet, és más, ha valakiben tehetetlen düh alakul ki. Ez utóbbit nagyon nehéz feldolgozni, ezért ez inkább csak hátráltatja az alkotó embert. Ez teljesen nyilvánvaló. Én csendben és nyugalomban tudok komponálni. A koncertezés viszont sokkal életesebb és zajosabb műfaj, ahol az ember le tudja vezetni az indulatait. Én bele tudom őrjöngeni magam egy szaxofonszólóba a színpadon. Viszont az alkotáshoz tényleg fontos a koncentráció és azt nem lehet úgy, ha valakit folyamatosan nyomaszt valami. Ezért beszéltem én az életstratégiáról. Emlékszem Esterházy Péterrel erről sokat beszélgettem a halála előtti években. Ki kell alakítani egyfajta magatartásformát, sőt, tartásformát! A magánéletben és a közéletben, hogy tudjuk csinálni a dolgunkat. A Kádár-rendszerben egyéni stratégiák születtek a túlélésre. Erről a bátyja, Dés Mihály írt is egy regényt. Ő az írta meg, hogy abban az időben tulajdonképpen lébecolt. Ez azt jelentette, hogy sohasem ment állásba, de ezért csóró is maradt. Nem volt munkahelye, végül Spanyolországba költözött. A lébecolás azt jelentette, hogy az egyetem elvégzése után fordítgatott, tanulmányokat írogatott. Erre rá is ment tizenöt éve. Ez valamilyen módon visszatért, egy sokkal szigorúbb világban. A Kádár korszakban létezett legalább valamilyen szociális háló. Ma ez nincs, ezért a lébecolás sokkal veszélyesebb játék. Ma a lébecolók nagyon könnyen homleszekké, nincstelenekké válhatnak. A vadkapitalizmus korszakát éljük, a maga farkastörvényeivel együtt. Ma leginkább attól szorong mindenki, hogy bármikor elvesztheti az egzisztenciális biztonságát. A szabadság vágya már nem olyan fontos az emberek számára, mint amennyire a Kádár-rendszerben áhítoztunk rá. Ezek a jelenségek bizonyos mértékig magyarázatot adnak arra a passzivitásra és tompultságra, amiben a magyar társadalom ma leledzik. Még akkor is így van ez, ha naponta sok mindent belevágnak az arcunkba. Van olyan hely az országban, ahol ön nem kívánatos, mint zenész? Hogyne. Elmesélem a legutóbbi élményemet. Felkért a Nem adom fel Alapítvány, hogy lépjek fel a Nemzeti Színházban a gálaestjükön, melyet a sérült gyerekek javára rendeznek. Természetesen elvállaltam, és természetesen ingyen. Mindent leegyeztettünk. Hogyan és mit adunk majd elő, együtt a gyerekekkel. Egyszer csak jött egy telefon és az alapítvány illetékese zavartan közölte: leszóltak neki a minisztériumból, hogy én ezen az esten nem léphetek fel. Ez azért már nagyon abszurd, hiszen ily módon sérült gyerekeket büntetnek azzal, hogy a jelenlegi rendszer szemében egy nem kívánatos művésszé váltam. Mit lehet ez ellen tenni? Semmit. A Rózsavölgyi Szalonban nemrég mutatták be a Diplomácia című darabot, amely arról szól, hogy a II. világháború végén Párizsban egy svéd konzul verbálisan meggygőzi a náci csapatok parancsnokát, hogy ne robbantsa fel a várost. Ma mondjuk a magyar miniszterelnököt meg lehet győzni verbálisan? Nem hinném. Ebben hinni teljes naivitás. Ennek az egésznek akkor van vége, ha ez a felhalmozódott baj, rombolás, szenny olyan méreteket ölt, hogy kicsap, tehát elsöpri saját magát. A mennyiség átcsap minőségbe. Ennek mi lehet a formája? Nagyon sok minden. Az egyik, hogy a hatalmon lévők felzabálják egymást, mert már nincs kit, hiszen minden narancssárga. A másik, hogy valami történik, amit hívhatunk forradalomnak, lázadásnak. De ettől mentsen meg mindenkit az Úristen, hiszen ez nagyok sok bajjal járhat. A hazai előadóművészeti életet megrázta a tao megszüntetése. Ön mit gondol erről? Ez nagy baj és súlyosan érinti a független és magánszínházakat, valamint elsősorban a vidéki koncerttermek helyzetét. Ezzel az egésszel, újra visszahozzák a tenyérből etetés rendszerét. Újra csak az számít majd, hogy ki a haver és ki nem. Arról nem beszélve, hogy amióta ez a cirkusz megy, senki sem nevezi meg azokat, akik ez ügyben visszaéléseket követtek el. Inkább az egész szakmát büntetik. Az év végi Aréna-koncertjének a programjába beleszól valaki? Nem, mert ez egy független produkció és nem támogatja senki. Volt már olyan, hogy öncenzúrát gyakorolt? Nem, ilyen nem volt. A közönség körében érzett már megkülönböztetésre utaló jelet? Szerencsére nem. Az Arénába most is azok jönnek majd, akik a politikai hovatartozásuktól függetlenül szeretik a dalaimat. Legalábbis én ezt gondolom. Nyár végén ért véget a huszonnyolc helyszínből álló koncertturném és szerencsére mindenhol telt ház előtt zajlott. A koncert címe: Mi vagyunk a grund. Eddig arról beszéltünk, hogy sokszor úgy érezzük, elvették tőlünk a grundot. Van értelme mégis harcolni érte? A grund egy metafora, mégpedig a hazáé. Nemecsek többször el is mondja a regényben, hogy a grund a mi hazánk. És igen a grund fontos ma is, hiszen mindannyiunknak megvan a maga grundja, nekünk is, még akkor is, ha bizonyos emberek az ellenkezőjét híresztelik rólunk. És ma alapállássá vált a gyűlölködés, megvetés, elutasítás. Ráadásul hazugsághalmazok között felépítve. Nálunk szinte teljesen eltűnt a szolidaritás. A Magyar Idők című lapban nemrég Szász Jánosról írták le, hogy „vadliberális, magyar gyűlölő” rendező. Emiatt sem vonult senki sem az utcára. Ez nagyon veszélyes. És számomra is ismerős. Rólam egy államtitkár Máriapócson egy Mindszenty József szoboravatáson azt bírta mondani: „tetteiben gyűlölködő, kereszténységet, magyarságot, nemzetet megvető és gyűlölő” vagyok. Ez már elmebaj és persze nagyon veszélyes, mert felér egy rámutatással, címkézéssel, hergeléssel. Az új lemez címe Éjféli Járat, melynek a dalait szintén eljátsszák majd az Arénában. Gondolom azért a lemezre nem csak borús szerzemények kerültek fel. Nem volt ilyen szempont. A címet egy éjféli villamos ihlette. A dal szövegét Müller Péter Sziámi írta. Persze így hatvannégy évesen a lekésett villamosjárat igazából egy metafora. Szól a restanciáinkról, a nem teljesített ígéreteinkről, kicsit bűntudatos és fájdalmas, de ugyanakkor szenvedélyes dal. De szól az elvesztett barátokról is. Minden dalnak más szerző írta a szövegét, amit én egyfajta játékként, kalandként fogtam fel. Emellett néhány számomra fontos régebbi dal is felkerült a lemezre. Mi az, amit még mindenképp le szeretne tenni az asztalra? Nagy vágyam, hogy Petőfi életéről operát írjak, a könnyűzene nyelvén, de természetesen az én zenei nyelvemen. Geszti Péterrel és Müller Péter Sziámival dolgozom rajta. Nem szeretnék leállni, addig biztos nem, amíg teljesen el nem lehetetlenítenek. 

Névjegy

Dés László - Musicalek, filmzenék, nagy slágerek és dzsessz lemezek sora fűződik a nevéhez. Az utóbbi években leült a zongorához a saját magának írt dalaival és énekelni kezdte az új és a már régóta ismert számokat. Koncertturnéjával nagy sikerrel járta körbe az országot.  

2018.12.10 12:08

A bűn örök árnya végig elkísér

Publikálás dátuma
2018.12.10 12:00

Fotó: / Rákossy Péter
Modern, letisztult, izgalmas rendezéssel indult az Opera idei évada, igaz kissé későn. Az Erkel Színházban egy fiatal orosz rendező vitte színre Puccini ritkábban játszott operáját A Nyugat lányát.
Az orosz rendező Vasily Barkhatov az Erkel Színházba saját tervező csapattal érkezett. Zinovy Margolin markáns díszlete, hatalmas betoncsövek, meghatározó eleme A Nyugat lánya című előadásának. Azonnal kortalanná, maivá teszi a cselekményt. A csövek, vagy gyűrűknek is lehet nevezni egyszerre menedékül szolgálnak az aranyásóknak, másrészt szinte agyonnyomják őket, eltörpülnek benne, mellette. Jól példázzák, hogy aki vándornak, szegénynek születik, a kitörési esélye szinte a nullával egyenlő. Legfeljebb örökre reménykedhet benne, hogy a talált arany majd fordít a sorsán. Vagy talán a szerelem. Puccini nálunk ritkán játszott operája A Nyugat lánya mindkét esélyt fel teszi egy lapra. És egyáltalán nem mellékes a bűn kérdése, Vajon egy életen belül lehet-e újrakezdeni, vagy a bűn örök árnyként örökre ott marad bélyegként rajtunk, még akkor is ha közben elsodor bennünket a szerelem? Minnie az aranyásók oltalmazója épp egy rabló banditába szeret bele. Kibe másba? Hiába az élet egyszerre reménykeltő és kegyetlen. Minnie szerepében Rálik Szilvia egy darabig talán túl visszafogott, aztán a második felvonás közepétől már közelebb engedi magához a szeretetéhes, romantikus nő figuráját. Óvja hirtelen jött szerelmét, ápolja, bevállalja mindenestől. A bűneivel együtt. Magáénak akarja és egy pókerjátszmának köszönhetően meg is nyeri.   A bandita Boncsér Gergely olyan, mint egy nagyra nőtt kamasz. Gyerekként belecsöppent a bűnbe és úgy maradt. A szerelem azonban egy csapásra eltörölte a veszélyérzetét. Mindenen át gázol és már az sem érdeki, hogy ha lebukik. A sheriff, aki szintén szerelmes Minnie-be, Florin Estefan, nem tudja megkapni az asszonyt, hiába áll mellette a törvény. Az érzelmeink más szabályok szerint működnek. Az Opera zenekarát Kocsár Balázs dirigálja. Az együttes jól szól, bár olykor, mintha hangerőben kissé elnyomná az énekeseket. A rendezés a harmadik felvonást rendhagyóan egy álomként vizionálja. A bandita fejében végigpereg minden és a végén nézői értelmezés kérdése, hogy vidám véget látunk, vagy tragédiát. A bűn tehát megváltható, de lehet, hogy csak a túlvilágon.
2018.12.10 12:00
Frissítve: 2018.12.10 12:00