Bankunió

Emberemlékezet óta nem volt arra példa, hogy az Orbán-kormány ne Brüsszel megállítására fente volna a fogát, s ne zengedezett volna örömódát akkor, ha valamilyen uniós döntést sikerrel megfúrt. Az európai közösség pénzügyminisztereinek bécsi tanácskozásán mintha valamicskét olvadt volna a jég. Varga Mihály hitet tett - az eddig általa mindig válságok között hányódónak titulált - euróövezet kiegyensúlyozott és stabil működése mellett, sőt azt is kijelentette, hogy Magyarország kezdettől fogva támogatta a bankunió kialakításának befejezését, beleértve a kapcsolódó védőhálókat is. A tárcavezetőt feltehetően megcsalta az emlékezete, ugyanis az egykori pénzügyi felügyelet elnöke - feltehetően a Fidesz-kormánnyal történő egyeztetést követően - bizony fenntartásait hangoztatta a bankunióval szemben.  Varga Mihály támogató szavai kapcsán remélhetjük, hogy lassacskán oldódni fog a magyar kormánynak az a merev elutasító magatartása is, amely amennyi ideig csak lehetséges távol tartaná hazánkat a közös európai pénz bevezetésétől, valamint a tervezett bankunió filozófiáját elfogadva nem arra helyezné a fő hangsúlyt, hogy minálunk a nemzeti tulajdonban lévő pénzintézeteknek mindenáron többségük legyen.  A bankunió ugyanis éppen arról szól, hogy amíg a bankcsoportok határokon át terjeszkednek, addig a pénzügyi felügyeletek s a válságkezelés nemzetállami szinten történt. Így csődhelyzet esetén nem volt más, mint a bankpánik és az állami pénzből való bankmentés alternatívái között választani. A hosszú tárgyalássorozat eredményeként várható, hogy az Európai Központi Bank lesz felelős mintegy 6000 bank alapításának engedélyezéséért, és az engedély visszavonásáért, az egyedi szintű felügyeletéért. Feladatát a helyi felügyeletekkel együttműködve munkamegosztással látják majd el. A magyar kormány ezúttal önvédelmi ösztöneinek engedelmeskedik. Felismerte, hogy a közösségi védelem hasznosabb, mint az egyénieskedés. Az első lépést a bankunió támogatása révén már megtették.
Szerző
Bonta Miklós

Marseille-től Salzburgig

A dél-franciaországi kikötővárostól Mozart szülőhelyéig politikai értelemben – ezekben a hetekben legalábbis – Strasbourgon át vezet az út.  Péntek este Marseille-ben munkavacsorán egyeztetett az Európai Unió két legnagyobb tagországának – és egyben a további európai integráció motorjaként emlegetett Franciaországnak és Németországnak - az első számú vezetője. Kedden Strasbourgban – a történelem során véres harcokban oly sokszor gazdát cserélt Elzász szívében, amely ma már a német-francia megbékélés jelképe - az Európai Parlament megvitatja a Magyarországról szóló jelentést, szerdán pedig szavaz róla. A következő hét csütörtökön aztán az EU soros elnökségét adó Ausztria festői szépségű városában úgymond informális találkozót tartanak az uniós országok csúcsvezetői. Az informális azt jelenti ugyan, hogy ott hivatalos határozatok nem születnek, de ez semmit nem von le az esemény súlyából, mert az elhangzó szavak értékét – legyenek azok akár „hivatalosak”, akár nem – úgyis a cselekedetek adják meg utólag.  Emmanuel Macron és Angela Merkel marseille-i megbeszélése a salzburgi EU-csúcs előkészítését szolgálta. A strasbourgi magyar vita és szavazás abban az értelemben tekintendő köztes állomásnak Marseille és Salzburg között, hogy a kontinens jövőjét illetően most már elég jól körvonalazódik két, egymással versengő forgatókönyv, és ezek közül az egyiket Emmanuel Macron, a másikat pedig – sírjunk vagy nevessünk? – Orbán Viktor írja. Az első az együttműködő, közös sorsot megélő Európa forgatókönyve, a másik a nemzetállamok durcás széthúzásáé. E tekintetben a menekültek elosztásának csökönyös elutasítása csak a csúcsa az európai szolidaritást és integrációt tudatosan romboló jéghegynek.   A forgatókönyves szóképnél maradva, a producer azonban - akinél a pénz van - Angela Merkel, aki a nézetei alapján egyértelműen Macronhoz húz, ám különböző hatalomtechnikai megfontolások lavírozásra késztetik. Macron a minap felszólította az Európai Néppártot, hogy válasszon Merkel és Orbán között. A Néppárt európai parlamenti frakcióvezetője az a bajor Manfred Weber, aki most Merkel támogatásával pályázik az Európai Bizottság elnöki posztjára. Az pedig, hogy meglesz-e az Európai Parlamentben a kétharmados többség a magyar kormányt elmarasztaló, az EU-alapszerződés hetes cikkelye szerinti eljárást kezdeményező Sargentini-jelentés elfogadásához, azért kérdéses, mert a Néppártban nincs erről egységes álláspont. Tekintettel arra, hogy Merkel támogatja a Fideszt a végsőkig, sőt talán azon túl is a Néppárton belül tartani próbáló Weber uniós ambícióit, Macron felszólítása burkoltan Merkelnek is szól: válasszon önmaga és Orbán között, még akkor is, ha önmagát választva, kitagadva a Fideszt a Néppártból, elenyészhet a Néppárt vezető szerepe a jövő májusi európai parlamenti választások nyomán. A pénteki marseille-i vacsora előtt sok szóvirág elhangzott, utána viszont semmilyen érdemi információ nem szivárgott ki. Csak annyit tudunk, hogy a kancellár autókonvoja elhajtott a kikötőben veszteglő Aquarius mentőhajó mellett is, amely sikertelenül próbált Itáliában partra tenni a hullámsírból kimentett menedékkérőket.  

Ház a Józsefvárosban

A kormány egyet lépett előre, úgy tett, mintha átvágta volna a maga kötötte gordiuszi csomót, aztán kettőt lépett hátra. Pénteken bejelentette, hogy a Köves Slomó rabbi nevével fémjelzett Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) tulajdonába és működtetésébe kerül az évek óta kész, de üresen álló Sorsok Háza a Józsefvárosi pályaudvaron. A kiállítás koncepcióját - és társüzemeltetését - a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványra bízták, amelynek vezetője a Terror Háza Múzeum főigazgatója, Schmidt Mária.  Az elvágatlan csomó abban a mondatban van, amit a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (MAZSIHISZ) kormánybejelentésre tett közleménye ír: „sehol a világon nem a kormányok döntik el, ki képviseljen egy vallási közösséget”. Kétségeink vannak, kell-e egy újabb holokauszt-emlékhely a fővárosban, főként úgy, hogy azzal csak a kormány akarja bizonyítani az antiszemitizmus elleni zéró toleranciáját. Ehhez kellett egy végrehajtó (Schmidt Mária), aki a hatalom emlékezetpolitikájához - miszerint a magyarországi zsidók üldözése nem a Horthy-rendszerben gyökerezik, hanem a német megszállás után kezdődött, és felelősei kizárólag a nácik és magyar kiszolgálói voltak – igazgatja majd a Házat. A Mazsihisz ezért is tiltakozott a múzeum tervei ellen, amire tekintettel Lázár János volt kancelláriaminiszter, a jövőbe tolta az átadást. Lázár azonban távozott, s Orbán Viktor tel-avivi útja után úgy tűnhetett: az Izraellel megteremtett jó viszony szakítószilárdsága elbírja, hogy a kormányhoz lojálisabb EMIH kapja meg a múzeumot, s vele Schmidt Máriát, akit Izraelben is bírálnak. A Sorsok Házát jövőre megnyitják. A Mazsihisz kétségei maradtak: „az EMIH bevonása a legkevésbé sem garantálja, hogy a Sorsok Háza hitelesen, őszintén és felelősen szóljon majd zsidó honfitársaink százezreinek jogfosztásáról és kiirtásáról.” Ettől tartunk mi is. 
Szerző
Friss Róbert