Mintegy 800 köztisztviselő érezheti napjainkban bizonytalannak a helyzetét Franciaországban. Minthogy ugyanis elkerülhetetlenek a leépítések, közülük sokan fölmondó levet kaphatnak a közeljövőben. Az igazi nagy kérdés mégsem ez. Több megfigyelő úgy véli, hogy a tervezett újítások inkább formaiak lesznek, mintsem stratégiai jellegűek. Emmanuel Macron államfőnek ugyanis változatlanul az a meggyőződése, hogy a lényeggel nincs különösebb gond. Bízik benne, hogy a nyár elején kirobbant válságot az év végére mindenki elfelejti. Egyelőre hiú remény, hogy nem lesz semmilyen következménye az elnök egyik testőre május elsejei akciójának. Alexandre Benalla az akkori tüntetésen civil ruhában, de rendőrségi rohamsisakot viselve több embert bántalmazott. Az ügy rossz fényt vetett az elnökre és környezetére, amely megpróbálta az egészet titokban tartani, amíg lehetett. Macron most azt reméli, rövidesen helyrebillenhet a tettre kész fiatal államfő imázsa.
A tények viszont nem teljesen látszanak igazolni a derűlátást. Az európai fővárosokba akkreditált francia nagykövetek két héttel ezelőtti párizsi tanácskozásán az volt a tét, milyen eséllyel kecsegtet Macron igyekezete az Európai Unió megszilárdítására, az ellendrukkerek inváziójának a semlegesítésére. A diplomaták nem biztattak semmi jóval, ők a negatívumokat vélték túlsúlyban látni. Igaz, hozzátették, ez nem annyira az elnök hibája, inkább a nemzetközi körülmények kedvezőtlen alakulásának következménye. Párizs ugyanis - Merkel Németországával együtt - a multilaterális európai megoldások híve, de ennek rengeteg az ellenzője. A lista első helyén Trump Amerikája áll, de veszélyeztetik Putyin törekvései is az orosz hegemónia kiszélesítésére. Az Irán és Szíria körüli helyzet miatt szintén kevés a remény arra, hogy rövidesen győzhet a franciák és a németek Európa-politikája.
Macron törekvéseinek egyik fokmérője lehet a jövő év közepére tervezett uniós parlamenti választás. Célja egyértelmű: fékezni akarja a Közép-Európát jellemző nacionalista indulatokat, a néppárti többség térhódítását. Nem véletlenül nevezte magát Orbán Viktor és az egyik olasz kormánypártot, a Ligát vezető Matteo Salvini alakuló szövetsége egyik legfőbb ellenfelének. A magyar miniszterelnök eredeti elképzelése az lehetett, hogy a Visegrádi Négyek együttese hatossá gyarapodjék. Róma és Bécs azonban nem túlzottan lelkesedik a bővítéséért. Ráadásul a visegrádi tömb a látszatok ellenére soha nem volt az, amit Orbán elhitetni próbált róla. Bár csakugyan erős és hagyományos is a Budapest-Varsó barátkozás, nehezen hihető, hogy a lengyelek Kaczynski elnök szerényebb személyes ambíciói ellenére is belenyugodnának Budapest erőszakos hegemóniájába. Már csak azért sem, miután a magyarok túlságosan megerősítették orosz kapcsolataikat, ami ellentétes a lengyelek ugyancsak tradicionális orosz-fóbiáival. A kormányzó lengyel Jog és Igazságosság (PiS) nem tagja az Európai Néppártnak, így nem is érdeke, hogy az a frakció erősödjön. Mindez erősítheti a francia elnök törekvéseit, vagy legalábbis azzal kecsegtethet, hogy próbálkozásai sikerrel járhatnak.
Macron arculatváltó igyekezete tehát nem éppen a legideálisabb viszonyok között indult el hódítónak szánt útjára. Még kuszább a kép, ha ehhez hozzávesszük az egyelőre még tartós belpolitikai válságot, valamint azt, hogy hirtelen pótolni kellett a kormányban az államfővel régóta viaskodó Hulot környezetvédő minisztert is. Az új elnöki palota jelenleg inkább csak vágyálom Párizsban.
