Jaj, cica

Mérkőzéseket eldöntő beszólásaim vannak! – óbégatja a pálya mellől a lila pólós férfi. A padsor tetején áll, hatalmas sörhasa előremered a gyep felé, ő meg olyan arrogánsan szórja a szidalmakat a játékosaink felé, hogy igen gyorsan idegesek leszünk tőle.

Idegenben persze nem emberkedünk, ismerjük az etikettet, eleve a vendégoldalra ültünk le érkezéskor, de hát ott olyan hideg volt az árnyékban, hogy nem lehetett megmaradni, úgyhogy átköltöztünk a hazai területre. Hárman vagyunk nők, összesen két gyerekkel, igaz, hogy ez a megyei harmadosztály, de hát mégiscsak vannak íratlan szabályok, ugyan, ki kötne belénk, ugye.

Na, például a sörhasú. Egy csúnya szabálytalanságnál egyszerre kiáltunk mindhárman a játékvezető felé, hogy „semmi?”, mire a lila pólóból, gyomortájékról valami olyasmi érkezik, hogy miért, mi lenne, lépéshiba?

Hárman összesen vagy nyolcvan évet töltöttünk a futballpálya mellett, így fészkelődni kezdünk a nyilvánvalóan hímsoviniszta kiszólás miatt. Öt–nullra megy a hazai csapat, semmi szükség nincs a mi alázásunkra még a pályán kívül is, úgyhogy amikor a tízesünket kezdi ócsárolni a sörhasú, odaszólok, hogy nem mindegy-e neki, mi miatt reklamál (egyébként jogosan, de ezt nem mondom) az általa Détárinak csúfolt tízes, ha úgyis ők vezetnek.

Ez egy másik kávéház, cica, üvölt vissza a lila pólós lekezelőn, és hát valóban, igaza is van: ebben a kávéházban egy rossz Opel csomagtartójából árulják a szotyit meg a sört a kapu mögött, ami azért még mifelénk is elég pórias megoldás, de nem óhajtanám felbosszantani a házigazdákat, úgyhogy hallgatok. Rudika ellenben, akiben máris ott szunnyad a megyei meccsek minden tudása és a futballszurkolók lovagiassága, a vele érkező nők védelmében önérzetesen – és szerencsére halkan –, tíz éve minden bölcsességével megjegyzi:

• Nem látok itt egy cicát se. Javaslom az OFOTÉRT-et.

A második félidőben elindulok, hogy lefotózzam a pályát a töltés tetejéről. Ehhez a lila pólós mögött kell elhaladnom, aki olyan arrogáns hangon, mintha a titkárnője lennék, azt mondja: fényképezzem le. Nem mondom ki, nem mondom ki, nem mondom ki, ismételgetem magamban, de persze jól tudom, hogy már a cicánál elpattant a húr, és nagyon is ki fogom mondani, úgyhogy megállok, és mindenki számára jól hallhatóan megkérdezem:

– És mit írjak a kép alá? Hogy lila majom?

A sörhasú ugrik egyet a pad tetején, és eltorzuló arccal, reflexből felel:

– A fradista kurva anyádat, teee!

– Nem vagyok fradista. Semmi bajom az Újpesttel – mondom neki higgadtan, amivel láthatóan összezavarom.

– Akkor meg mi a…

– Az előbb te cicának neveztél, hát akkor én is mondhatok egy állatot, nem?

A körülötte állók összesúgnak, van, aki felém hadonászik, mások meg mintha egy-egy félmosolyt próbálnának eltüntetni a képükről. A sörhasú a meccs további részében értelmetlenül vagdalkozik, mintha semmi súlya nem maradt volna az óbégatásának. A csapatunk egyre idegesebb. Öt gólt rúgunk a semmiből, egyet a tízesünk, aki foghegyről odaveti a sörhasúnak, hogy na, most csúfolja csak Détárinak. Hát ennyit a mérkőzéseket megfordító beszólásokról.