A türelem határai

Orbán Viktor tegnap megtapasztalhatta, hogy Európában nem mindenütt várnak rá a végtelenségig. Némi késéssel kezdődött Strasbourgban az Európai Parlament délutáni vitája. Amikor végre Antonio Tajani elnök elfoglalta helyét, a terem elcsendesedett, és megkapta a szót Judith Sargentini, a Magyarországról szóló jelentés előterjesztője. Már néhány mondatot elmondott, amikor feltűnt a magyar küldöttség, amelynek a vezetője szemmel láthatóan ahhoz szokott, hogy a kezdéssel meg szokták várni az ő bevonulását. Sargentini ekkor félbeszakította önmagát, majd miután Orbánék elhelyezkedtek, és ő újra megkapta a szót, előbb sajnálatát fejezte, ki, hogy előzőleg nem volt módja kezet rázni a kormányfővel (Orbán arcán gúnyos fintor), majd elölről újrakezdte a beszédét. A plenáris ülés után tartották az Európai Néppárt – a Fidesz pártcsaládja – frakcióülését, amelyen az volt a kérdés, meddig várjanak Orbán Viktorra, hogy visszatérjen a demokrácia tiszteletben tartásához, a jogállamisághoz. Ami az értékvitát illeti: a plenáris ülésen a jobbközép, kereszténydemokrata irányzat frakcióvezetője, Manfred Weber hangsúlyozta, hogy az emberi jogok mellett állnak ki, nem valamiféle keresztény jogok mellett. Jószerével a néppárt volt az egyetlen számottevő tényező, amelynek a képviselőiről tegnap még nem lehetett nagy valószínűséggel tudni, miként foglalnak ma állást. Tőlük balra lényegében mindenki a hetes cikkely elindítása mellett, tőlük jobbra pedig az ellen érvelt. Az európai szélsőjobb ugyanis ma korántsem csupán bevándorlásellenességet jelent, hanem az európai egymásra utaltság tagadását, a nemzetek közötti széthúzást is. Orbán strasbourgi szavai arról tanúskodtak, hogy a retorika szintjén ő lélekben már távozott a néppártból, és hogy a francia „nemzeti gyűléses” Marine Le Pen, az olasz „ligás” Matteo Salvini és az osztrák szabadságpárti Heinz-Christian Strache oldalán a helye. A néppártiak mellett identitásbeli zavar mutatkozott – jóval kisebb súllyal – az olasz Öt Csillag Mozgalomban is, amely a szélsőjobbos Ligával együtt kormányozza Itáliát, de jelezte, hogy hajlik a Sargentini-jelentés megszavazására. A néppártiaknak arról kellett tegnap este döntést hozniuk, hogy mit tartanak fontosabbnak a jövőben, tekintettel a 2019 májusi választások utáni időszakra is – a fideszes EP-képviselők támogató szavazatainak a biztosítását pártvonalak mentén zajló viták esetén, vagy pedig a hagyományos európai pártcsaládok közös értékminimumának az érvényesítését. A kérdés úgy is megfogalmazható, milyen viszonyra készülnek a néppártiak az Európa előtt álló kihívások kezelése érdekében a szociáldemokratákkal, a liberálisokkal és – mert most már ők is a hagyományosnak mondható nagy nézetrendszerek egyikét jelenítik meg - a zöldekkel. Készülhetnek konfrontációra, de akár konszenzusra is. A szélsőjobbos populizmus ma már olyan mértékben jelent valós veszélyt az európai integráció eddigi vívmányaira, hogy sok néppárti EP-képviselő úgy érezheti, az utóbbi, Európa-párti irányzat mellé kell állnia.
2018.09.12 09:00
Frissítve: 2018.09.12 09:36

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04