Nincs, de igény lenne rá

A méltán elfeledett – kormányzati összehasonlításban páratlan munkabírású, ám kevés rokonszenv-pontot gyűjtő, és a februári hódmezővásárhelyi választás tanúsága szerint a saját szűkebb hazájában sem különösebben népszerű – Lázár János egyik legcsúfabb tette volt a lakossági energiahatékonysági támogatások kisiklatása. Persze, nem a saját preferenciáit, hanem Orbán Viktor energiapolitikáját, érvényesítette, de akkor is: még a mi kormányunk is ritkán rúg akkorát a magyar emberekbe, amekkorát a fenti ügyben sikerült. Boldogabb helyeken (és volt idő, amikor Magyarország is ilyen helynek számított) az EU-támogatások allokálása úgy történik, hogy először fölmérik az igényeket, majd megnézik mire lehet pénzt kérni Brüsszeltől. Így esett, hogy az Orbán-kabinet 100 milliárdos nagyságrendű egyezséget kötött az Európai Bizottsággal arról, hogy a magyar háztartások vissza nem térítendő forrást kapnak az otthonaik energiahatékonysági korszerűsítésére, azaz nyílászáró-cserére, hőszigetelésére és a fűtés modernizációjára. Ha azt vesszük, hogy a hazai családok 30-40 százaléka energiaszegénységben él – azaz nincs pénze a kellő szintű téli fűtésre, vagy pedig a jövedelme irracionálisan nagy hányadát kénytelen rá költeni, netán egészségtelen hidegben fagyoskodik odahaza –, és egy átlagos magyar otthon energiaköltsége (nem fajlagosan, hanem forintban számolva) a másfélszerese egy osztrákénak, kimondhatjuk, hogy a deal hasznos és indokolt volt. De aztán a mi kormányunk gondolt egyet, és elkezdte fúrni a saját megállapodását a Bizottságnál. Lázárék nem válogattak az eszközökben: mialatt itthon azt hazudták, hogy az EU nem is adhat egyéneknek vissza nem térítendő támogatást (a valóságban adhat, adott is, például fideszes pereputtyoknak olyan vadász- és vendégházakra, amelyek a kinézetük és a tényleges funkciójuk alapján is családi házak lettek), titkos alkut kezdett a brüsszeli bürokráciával arról, hogy a más célra kapott pénzt inkább intézménykorszerűsítésre használná föl. Időközben például a TEK szákházát három hullámban modernizálták európai pénzből, ma is egymillióan élnek hazánkban a fűtési körülményeiket tekintve középkori nívón, és hárommillió lakás energetikai mutatói nem felelnek meg még a 80-as évek magyar szabványinak sem. A kormány azt állítja, hogy ingyenpénz helyett kedvezményes hitelekkel segít azoknak, akik melegebb otthont szeretnének. Csakhogy a szektor nonprofit szervezeteinek felmérései szerint a háztartások 80 százaléka – az indokolt, milliós pénzigényt tekintve – nincs hitelfelvevő pozícióban, és értelemszerűen pont azok vannak a legreménytelenebb helyzetben, akinél a legnagyobb szükség lenne a több hőre és az olcsóbb energiaszámlára. Mindezt azért idéztük fel ilyen hosszan, hogy érthetőbb legyen, miként rohanhatta körbe az országot a 2,5 milliós energetikai támogatásról szóló, minden valóságalapot nélkülöző kamuhír. Ilyen juttatás ugyanis nincs, bár igény láthatóan lenne rá: a „rezsicsökkentés kormánya” továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy a legkiszolgáltatottabbak naponta érezzék a nyakukon a kormányzati kézben végződő energiapórázt.
2018.09.12 09:00
Frissítve: 2018.09.12 09:38

A harmadik temetés

Kevés az olyan politikus, mint Nagy Imre, aki a halálával meg tudta váltani magát attól, hogy kommunista volt. Hogy tettének mekkora a jelentősége, azt bizonyítja, hogy immáron harmadszor kell eltemetni. Először, 1958-ban bolsevista gyilkosok lökték meggyötört testét jeltelen sírba. Másodszor, 1989-ben a magyar demokraták temették újra el, hitet téve, hogy maguk közé fogadták. Most, harmadszor, az Orbán-hű fasiszta-barát gazemberek próbálják szobrának eltávolításával a semmibe lökni. Az erkölcsi példáját akarják megsemmisíteni. Ez a harmadik temetés az elsőre hajaz. Akkor, 1958-ban, az 56-os forradalom után két évvel tudta már mindenki, hogy egész Magyarország fölött évtizedekre beborult az ég. Ma, 2018-ban viszont még mindig nem akarja mindenki tudni, hogy nyolc év óta megint ez a helyzet. Nem kerülhetjük meg, hogy szembe ne nézzünk azzal: ma is teljesen tehetetlenek vagyunk. A demokraták jelentős részét megtéveszti, hogy az euro-atlanti demokrácia elleni újabb, szélsőjobboldali lázadás orbáni rendszere nem az eredeti, klasszikus, nemzetiszocialista vagy latin formájában valósult meg, hanem a demokrácia álarcában. Ettől azonban nemhogy semmi sem változik, hanem még rosszabb is lett, és hosszú ideig kivédhetetlenebb lesz minden, ami még következik. És azt se nagyon akarják tudni, ezt az Európai Unió nagyon sokáig tűrni fogja. Ne áltassa magát senki. Ma 1949-et éljük újra. Akkor a háború utáni első magyar demokráciát semmisítették meg – és következtek az ötvenes évek. Ma ugyanez a helyzet, csak éppen fasisztoid változatban. És ha ez igaz, akkor mit lehet tenni? És mit lehetett tenni az olasz fasizmus, majd később a német nemzetiszocializmus hatalomátvételét követő években? A nyugati demokráciák malmai mindig lassan őrölnek. A harmincas években teljesen új fenyegetéssel néztek szembe, nem voltak képesek fegyveresen válaszolni. Azzal az egyetlen eszközzel, amely e lázadással szemben használható. A klasszikus fasiszta rendszerek végül kirobbantották a második világháborút, és alkalmat adtak megsemmisítésükre. Az euro-atlanti világ politikusainak történelmi érdeme, hogy hosszú hezitálás után képesek voltak arra, hogy az egyébként rájuk nézve is halálos veszélyt jelentő Szovjettel időlegesen szövetkezzenek. Ma még nem ismerik igazán fel a rájuk leselkedő új, halálos veszélyt. Ha majd ugyancsak hosszas bizonytalankodás után felismerik egyszer, akkor majd szintén csak összefogással fognak majd eredményesen védekezni az újabb támadással szemben. Magyarországon is, és az Európai Unióban is. A baloldaliaknak és liberálisoknak kell összefogniuk a jobboldaliakkal és konzervatívokkal. Bármennyire is pocsék érzés ez sokaknak mindkét oldalon. Nem a részletkérdésekről van szó, nem a hogyanról. Azok még odébb vannak. Arról van szó, hogy gondolkodásban, érzelmekben van szükség alapvető, belső, lelki-politikai változásra minden demokratában. Mert bal- és jobboldalinak, liberálisnak és konzervatívnak lenni alapvetően demokrata dolog. Minden más megközelítés az ördögtől van. A magyar baloldaliakban, liberálisokban erre ma inkább van már némi készség. Az orbáni rendszer kibontakozása megpuhította őket. De a bolsevista magyar uralom a jobboldaliaknak és konzervatívoknak még túl közel van, és soraikban egyelőre kevesen vannak, akik túl tudták tenni magukat azon, hogy minden baloldaliban és liberálisban kommunistát vagy kommunistabarátot orrontsanak. És közöttük vannak, akik zsidóellenes beidegződéseikkel se néztek szembe, noha képesek lennének már erre. Ahogy a nyugat-német társadalom egykor Hitler-barát részének jelentős része 1945 után képes lett rá. Ehhez nemzedékváltások kellenek. Ezért a mi kényszerű mai, jelképes újratemetésünk Nagy Imre szobránál, melyet el fognak távolítani, csak a kezdet kezdete. És noha tisztában vagyunk saját, egyéni halandóságunkkal, nem mondhatunk le a vágyainkról: hogy utódainknak előbb-utóbb sikerül a mai, a demokrácia báránybőrébe rejtőző orbáni fasisztoid rendszert megsemmisíteni. Ennek a reménynek is éltetőnek kell lennie ahhoz, hogy a jelenben megtegyük mindazt, amit reménytelennek látszó helyzetben mégis megkövetelhet tőlünk a haza. Mi, baloldaliak és jobboldaliak, liberálisok és konzervatívok, vallásosak és vallástalanok, keresztények és zsidók abban a reményben temetünk újra, hogy feltámadunk. Nagy Imre, testvérem a halálodban! Akkor a kommunisták, ma a fasiszták utódai gyilkolnak meg. Jobboldaliként térdet hajtok előtted.  (Elhangzott a Nagy Imre-szobornál tegnap megtartott ünnepségen.)  
2018.09.24 09:06
Frissítve: 2018.09.24 09:10

Igazi egyiptomi sofőr

Egy tengerparti nyaralás a Sínai-félszigeten olyasmi, mint egy teljesült gyerekkori álom, de Egyiptom elképzelhetetlen Kairó nélkül. Mondtam is a lányaimnak, fontos a búvárkodás, de a piramisokat látni kell. A távolság országúton négyszáz kilométer, ha kora reggel indulunk, egy nap alatt megoldható. 
- Arra ne is gondoljon, hogy maga vezessen – mondta a szálloda francia igazgatója, és Marira meg a lányokra pillantott -, különösen három hölggyel az ilyesmi errefelé meglehetősen kiszámíthatatlan.
- Már vezettem Indiában és Kínában is.
- Ugyan, uram, Kína és India vidámpark ehhez képest – legyintett a francia. – Kairóban pedig biztosan elveszne. Ott bármi megtörténhet.
Így aztán felkerestünk egy autókölcsönzőt, ahol szebbnél szebb autókat láttunk fényképeken. Másnap megjelent a szálloda előtt egy kopott öreg zöld Ford, se ablaktörlő, se visszapillantó tükör. Az autó mellett mosolygós fiatalember állt, ő volt a sofőr.
- Abdullah vagyok – mondta. - De akárhogy szólíthat, nincs jelentősége.
- Ismeri az utat? 
- Mint a tenyeremet.
- Visszafelé megállhatnánk a Szent Katalin-kolostornál is.
- Nem probléma. 
Így aztán nekilendültünk. Abdullah helyieket kérdezgetett, merre kell menni, de Mari azt mondta, első a biztonság, ne szóljak bele mindenbe. Néhány kisebb tévedést követően a kezemben szorongatott Egyiptom- és egy Kairó-térkép segítségével mindig sikerült sofőrünket visszaterelni a helyes útra, amit hálásan megköszönt. Hatalmas, túlterhelt teherautók és füstölgő turistabuszok versenyeztek a sűrű porfelhőben.
Áthaladunk Szuezen, aggodalmaim lassan enyhültek. Már Kairóban voltunk, rátértünk egy felüljáróra, már láttuk is jobbra a csodálatos építményeket, ám Abdullah rezzenéstelen arccal haladt egyenesen, és cigarettára gyújtott. Amikor figyelmeztettem, csodálkozva nézett rám. 
- A piramisok felé? Én még soha nem jártam ott. Sőt Kairóban sem.
- Nem azt mondta, hogy úgy ismeri az utat, mint a tenyerét?
- Mindig ezt mondjuk.
A legközelebbi útkereszteződésnél helyet cseréltünk, én vezettem tovább. Negyed órával később a piramisoknál parkoltunk turisták, álmos tevehajcsárok és emléktárgyakat kínáló árusok között. Szóval itt vagyunk. A piramisok. Abdullah belépőjét és ebédjét is fizettem, elvégre ami jár, az jár. Aztán vissza a városba, megnéztük még Hasszán szultán híres mecsetjét, Abdullah csodálkozott is, hogy micsoda dolgok vannak ebben a városban, nem is hitte volna. Másra már nem nagyon maradt időnk, a Szent Katalin kolostor kimaradt.
Gondtalanul vezettem hazáig, Abdullah elaludt, nem támadtak meg bennünket beduinok, és a rutinszerű útellenőrzéseken is inkább mosolyogtak rajtunk a katonák, amiért egy arab fiúnak fehér sofőrje van. Aztán este még jöhetett egy vidám fürdés a tengerben. Másnap felhívott a kölcsönző vezetője, és megkérdezte, minden rendben volt-e.
- Persze – feleltem.
- Abdullah is jól érezte magát, azt mondta. Máskor is szívesen áll a rendelkezésére.
Feltétlenül, gondoltam. Feltétlenül.   
2018.09.24 09:00
Frissítve: 2018.09.24 09:00