Nincs, de igény lenne rá

A méltán elfeledett – kormányzati összehasonlításban páratlan munkabírású, ám kevés rokonszenv-pontot gyűjtő, és a februári hódmezővásárhelyi választás tanúsága szerint a saját szűkebb hazájában sem különösebben népszerű – Lázár János egyik legcsúfabb tette volt a lakossági energiahatékonysági támogatások kisiklatása. Persze, nem a saját preferenciáit, hanem Orbán Viktor energiapolitikáját, érvényesítette, de akkor is: még a mi kormányunk is ritkán rúg akkorát a magyar emberekbe, amekkorát a fenti ügyben sikerült. Boldogabb helyeken (és volt idő, amikor Magyarország is ilyen helynek számított) az EU-támogatások allokálása úgy történik, hogy először fölmérik az igényeket, majd megnézik mire lehet pénzt kérni Brüsszeltől. Így esett, hogy az Orbán-kabinet 100 milliárdos nagyságrendű egyezséget kötött az Európai Bizottsággal arról, hogy a magyar háztartások vissza nem térítendő forrást kapnak az otthonaik energiahatékonysági korszerűsítésére, azaz nyílászáró-cserére, hőszigetelésére és a fűtés modernizációjára. Ha azt vesszük, hogy a hazai családok 30-40 százaléka energiaszegénységben él – azaz nincs pénze a kellő szintű téli fűtésre, vagy pedig a jövedelme irracionálisan nagy hányadát kénytelen rá költeni, netán egészségtelen hidegben fagyoskodik odahaza –, és egy átlagos magyar otthon energiaköltsége (nem fajlagosan, hanem forintban számolva) a másfélszerese egy osztrákénak, kimondhatjuk, hogy a deal hasznos és indokolt volt. De aztán a mi kormányunk gondolt egyet, és elkezdte fúrni a saját megállapodását a Bizottságnál. Lázárék nem válogattak az eszközökben: mialatt itthon azt hazudták, hogy az EU nem is adhat egyéneknek vissza nem térítendő támogatást (a valóságban adhat, adott is, például fideszes pereputtyoknak olyan vadász- és vendégházakra, amelyek a kinézetük és a tényleges funkciójuk alapján is családi házak lettek), titkos alkut kezdett a brüsszeli bürokráciával arról, hogy a más célra kapott pénzt inkább intézménykorszerűsítésre használná föl. Időközben például a TEK szákházát három hullámban modernizálták európai pénzből, ma is egymillióan élnek hazánkban a fűtési körülményeiket tekintve középkori nívón, és hárommillió lakás energetikai mutatói nem felelnek meg még a 80-as évek magyar szabványinak sem. A kormány azt állítja, hogy ingyenpénz helyett kedvezményes hitelekkel segít azoknak, akik melegebb otthont szeretnének. Csakhogy a szektor nonprofit szervezeteinek felmérései szerint a háztartások 80 százaléka – az indokolt, milliós pénzigényt tekintve – nincs hitelfelvevő pozícióban, és értelemszerűen pont azok vannak a legreménytelenebb helyzetben, akinél a legnagyobb szükség lenne a több hőre és az olcsóbb energiaszámlára. Mindezt azért idéztük fel ilyen hosszan, hogy érthetőbb legyen, miként rohanhatta körbe az országot a 2,5 milliós energetikai támogatásról szóló, minden valóságalapot nélkülöző kamuhír. Ilyen juttatás ugyanis nincs, bár igény láthatóan lenne rá: a „rezsicsökkentés kormánya” továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy a legkiszolgáltatottabbak naponta érezzék a nyakukon a kormányzati kézben végződő energiapórázt.
2018.09.12 09:00
Frissítve: 2018.09.12 09:38

Tiszteletkör

Alighanem tét nélküli kört futnak ellenzéki képviselők azzal, hogy a Jobbiktól a DK-ig egységesen a rabszolgatörvény megsemmisítését várják az Alkotmánybíróságtól (Ab). A felvetés jogos és ésszerű, a módszer kevésbé.
Pedig érvek bőven vannak amellett, hogy miért kellett az Ab-hez fordulni, miután a parlament emlékezetes, december közepi ülésnapján önmaga paródiájába fordult át a törvénygyár. Latorcai János nem a pulpitusról, hanem a képviselői padsorokból vezette az ülést, a folyamatot Orbán Viktor és más fideszesek testükkel „biztosították”, és szavazókártyák nélkül is lehetett voksolni, így csak az nem nyomott más helyett gombot, aki nem akart. A törvényszöveg kapcsán is lehetne sorolni az alapjogok, például a pihenéshez való jog sérelmét, azt, hogy a munkavállalókat  kizsákmányolhatják – persze tudjuk, szigorúan „önkéntes” alapon.
Több mint 50-en (ennyi képviselő kell az utólagos normakontrollhoz) attól a testülettől várnak mielőbb választ, amelyik mindent tesz, csak gyorsan nem reagál. Majdnem két éve, hogy a tüntetéseket és felháborodást kiváltó lex CEU az Ab elé került. Döntés nincs, az egyetem nagy része költözik, az Ab meg felfüggesztette az eljárást az Európai Bíróságon indult kötelezettségszegési eljárások lezárásáig. Pontosan ugyanez a helyzet a civiltörvénnyel. A plakáttörvénynél „csak” másfél évet kellett várni, amíg elhajtották az ellenzékieket a beadványukkal együtt.
A politikailag kényes kérdésekben rendre előkerül a nagy trükk: az Ab-t utólagos normakontrollnál nem köti semmilyen határidő, szemben azzal, ha az államfő kér előzetes kontrollt (akkor 30 napon belül dönteni kell). Áder János hozta a formáját, aláírta a túlóratörvényt. Most az Ab-n a sor. A túlóratörvény pedig – az ellenzékiek beadványával együtt – feliratkozhat a várakozók hosszú listájára.
2019.01.16 09:16

Drága hazánk

Nekünk olyan ügyes kormányunk van, amely hajszálpontosan megsaccolta, hogy a tavalyi infláció 2,7 százalékos lesz - és lám, jóslata be is vált. Éppen ennyit romlott a forint 2018-ban, és a nyugdíjasok közül azok a szerencsések, akik a Magyar Államkincstár rakoncátlankodó informatikai rendszere dacára már hozzájutottak januári járadékukhoz, tapasztalhatták, hogy pontosan ennyivel több pénz jelent meg a számlájukon az előző hónaphoz képest. 
Az persze merőben talányos, hogy milyen képességek szükségeltetnek ehhez a fantasztikus telitalálathoz, de ha a mindennapi tapasztalatainkat összehasonlítjuk a KSH keddi inflációs adataival, akkor sajnos nemigen találunk közös pontokat. Mint tudjuk, a fogyasztói árindex alakulásának kiszámíthatónak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. Látszólag a hazai pénzromlás ütemének alakulása mindenben megfelel ennek a kritériumnak. De csak látszólag!
A hazai infláció rejtelmeiben kutakodók felfigyeltek például egy érdekes jelenségre. Hosszú évek óta látjuk, hogy a magyarok öltözködésének alapelemévé váltak a Távol-Keletről származó ruházati termékek, kevésbé szépségük, mint inkább alacsony áruk miatt. De mivel az úgynevezett kínai piacok, áruházak, boltok valódi forgalmáról csak közelítő becsléseink voltak, így tényleges árszínvonalukat alig-alig lehetett nyomon követni. Az online pénztárgépek megjelenése némi rendet teremtett ebben a kusza világban, viszont mintha az árakat meghatározó néhány nagykereskedő a vevőkön kívánt volna bosszút állni az adófegyelem megjelenéséért: drasztikus áremelést hajtottak végre. Ez azonban nem, vagy csak részben jelent meg az inflációs statisztikában. Mondanunk sem kell, hogy erre is lehet szakmainak tűnő magyarázatot adni, miként a létminimumszámítás elhagyására is.
Ennél azonban keményebb dió, hogy miért vezetnek be újabb és újabb fogalmakat a jegybank háza táján - annak érdekében, hogy a lassan három esztendeje szunnyadó, 0,9 százalékos, ma már nevetségesnek mondható alapkamaton a világért ne kelljen emelni. Először a kőbe vésettnek tekintett 3 százalékos inflációs küszöböt - azt az értéket, ahol már emelni kellett volna - tolták ki négy százalékosra. Ezt követte a maginfláció figyelembe vételének havi bevezetése. (Ennél a mutatónál az üzemanyagok, az energia és a gyógyszerárak változását figyelmen kívül hagyják.) Most pedig feltűnt egy - jegyezzük meg: szintúgy követhetetlen - újabb mutató: a volatilis (változékony) áralakulásoktól megtisztított.
A statisztikai adatokkal is az történik, mint Arany János balladájának Ágnes asszonyával, aki a patakban "régi rongyát" igyekszik fehérre mosni, de sikertelenül. A fogyasztó azt tapasztalja, hogy az emelkedő bérekre tekintettel a termelők és szolgáltatók már nem elégedettek az elmúlt öt esztendőben alig-alig növekvő áraikkal. Ezért egyre többet hárítanak át megnövekedett költségeikből a fogyasztókra. Jól érzékelhető például, hogy az alapvető élelmiszerekért egyre többet és többet kell fizetni. És ezt a maszatot még Ágnes asszony sem tudja rólunk lesikálni.
2019.01.16 09:00
Frissítve: 2019.01.16 09:05