"Senki sem születik zaklatónak"

Publikálás dátuma
2018.09.13 11:00

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
Komolyan venni a tinifilm műfaját – ez ugrott be elsőre Schwechtje Mihály első egészestés nagyjátékfilmjéről. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) című darab kegyetlenül hitelesen beszél frusztrációkról és az internetes zaklatásról.
A film első felét nézve azt gondoltam, hogy a pedagógusok lesznek mérgesek, majd jött egy fordulat, mely mindent más nézőpontba helyez és felháborodott szülőket képzeltem magam elé.  Voltak már elővetítések, és szerencsére nem az volt a reakció, hogy bárki is mérges lenne, sokkal inkább az, hogy fontos témákat érintünk és ezt minél több emberhez el kéne juttatni. Valóban van két kényes terület, amit érintünk, de a cél az volt, hogy a mai tinédzserekről készüljön film. Nekiálltam egy kutatásnak, amelynek során interjúkat készítettem fiatalokkal, pszichológusokkal és persze szakirodalmaztam. Van a filmkészítésnek egy intuitív része, amit nagyon nehéz megfejteni, racionálisan megmagyarázni. Tinikről beszélni, a generációk és egymás közötti kommunikációképtelenségről életveszélyes ötletnek tűnik. Minden életveszélyes. Azonban, hadd hangsúlyozzam: színházi rendezőknél mindenki elfogadja, ha mondjuk 2018-ban Shakespeare-t rendeznek, senki nem kéri rajtuk számon, honnan ismerik az adott világot. De a magyar filmrendezőknél mindig mindent meg lehet kérdőjelezni. Nem lehet mindig csak arról forgatni, ami velem történt. Érdekes, Amerikában senki sem háborodik fel azon, ha valaki nemlétező lényekről fogat. Jó, de Magyarországon van egy nagy szerzői filmes hagyomány. Oké, de a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) is szerzői film. Én írtam, én rendeztem és használtam az emlékeimet a saját kamaszlétemből. Különböző szorongásokat például. Mit felel majd azokra a véleményekre, amelyek szerint egy negatív karaktert is empátiával mutat be? Épp az volt a szándékom, hogy picit nézzük meg a történetet a szokott kliséken túl. Ha valaki valamivé válik, annak megvannak az okai, senki sem születik zaklatónak. Az érdekelt, mik azok a keretek, amikor valakit a körülmények azzá teszik. A napi sérelmek, melyek sokaknál leperegnek, másoknál mélyebbre hatolnak. A kutatás során láttam sok tinifilmet, amelyekben szimplán vagy didaktikusan ábrázolják a jót és a gonoszságot. Az élet ennél sokkal összetettebb. A pazar szereplőválasztáson is sok minden múlt… Míg az esetek többségében egy rendezőnek egy jó gyereket kell találnia, nekünk sok jó gyereket kellett. Hosszúra nyúló válogatás volt, ennek ellenére többen a budapesti Vörösmarty Gimnáziumból, illetve a debreceni Ady Gimnáziumból kerültek a filmbe. A tehetségen túl fontosak voltak a fizikai tulajdonságok is. Például Eszter esetében, aki nem egyértelmű szépség, de végül hihető, hogy az osztály vezérhíme számára feltűnik. Illetve arra is szükség volt, hogy nem csak egyféle karaktert tudjanak eljátszani, hanem tudjanak nagyobb érzelmi íveket bejárni. Mennyire volt nehéz a filmben szereplő kutyákkal dolgozni? Dolgoztam már korábban állatokkal, de van saját kutyám is. Azt tanultam meg tőlük, hogy olyan jeleneteket érdemes forgatni, amelyek a kutyából, mint lényből, ösztönös viselkedéséből következnek. Tehát semmi olyan nem írtam bele a forgatókönyvbe, amit a kutyáknak meg kellett volna tanulniuk. Ami a castingot illeti, annyira nem volt pénzünk, hogy a jófogáson lévő hirdetőktől kértünk kölcsön egy almot. A pénztelenség miatt húzódott el a film létrejötte négy évre? Igen, mivel nem támogatott minket a Magyar Nemzeti Filmalap, így sok szívességet kellett kérnem, amelyekre olykor várni is kellett. A világpremier a Montreáli fesztiválon volt. Hogy fogadták? A vetítések utáni beszélgetéseken az udvariassági körökön túl találkoztam valódi élményekkel is. Ami valóban szíven ütött, az egy lány volt, aki azt mondta, hogy azért érezte feszélyezve magát a filmen, mert nagyon sok mindent úgy csinált, mint a főszereplő Péter és kénytelen volt elgondolkoznia magán. A mai napig nincs kitárgyalt kerete annak, hogy mi számít zaklatásnak, különösen az interneten. Hangsúlyozom: itt a kamaszok esetében ráadásul nem kifejlett személyiségekről van szó. Nagyon nyomasztó, ha az ember nem találja a helyét, tombolnak a hormonok. Persze az én korosztályom is követett el biztosan hülyeségeket, ám ma itt van internet, ami nem felejt. És akkor még nem is beszéltünk arról, milyen hatással lesz ránk a virtuális valóság. Fél a jövőtől? Csak abból a szempontból, hogy van egy kétéves gyerekem. Fogalmam sincs, hogy mit kell majd mondanom neki adott esetben. 

Névjegy

Schwechtje Mihály forgatókönyvíró, rendező. Az HBO Terápia című sorozatának harmadik évadában volt az egyik rendező, korábban számos kisjátékfilmet készített. Legutóbbi rövidfilmje, az Aki bújt, aki nem jelenleg is fut a mozikban.

Vágyak vonzásában

Nagyon sokszor írtam már le: fontos film. Ezt most is el lehet sütni Schwechtje Mihály első egészestés művére is, de ami ennél fontosabb, hogy azt is nyugodt szívvel írom le: átgondolt, érzékeny és húsbavágó alkotás. A történet „duplacsövű”, megismerjük benne Esztert, a kékeslila hajú gimnazista lányt, aki egyedi módon vonzó: szereti a mangákat, az erotikus animéket és mélyen elnyomott rajongással él a jóképű angol tanár, Csaba iránt. Persze, ezzel nem csak ő van így. Miképpen a rejtett érzelmek feléje is irányulnak, kinézi magának Beni, az osztály alfahíme és csak a „kis nyominak” becézett Péter, aki bármikor megszerel egy számítógépet, ám mivel külsejével nem vonzza a lányok tömegét, a saját hormonjaival hadakozik. A nagy ötlete Schwechtjének, hogy azt vizsgálja meg, érzelmi kényszerhelyzetben hogyan válik szörnyeteggé vagy áldozattá. Bár ez a felállás sem egészen pontos, hiszen a karakterei még nem igazán felnőttek, miközben már nem is igazán gyerekek. Tipikus coming of age mozi, gondolhatnánk joggal, jó sok poénnal, az is, csak éppen nem egészen olyan, mint amilyenek Hollywoodból érkeznek. Schwechtje Mihály ugyanis igen nagy teret ad a művében a social médiának, az azon belüli manipulációknak és az ezek miatt kialakult kiszolgáltatott élethelyzeteknek. Meg tudta fogni napunk torz kommunikációját, amikor nem tudunk egy hús-vér ember szemébe nézni, de a névtelenségbe merülve már viszont semmilyen morális szempont nem okoz skrupulust. Hab a tortán: az Eszter alakító Herr Szilvia bombasztikus felfedezés.   

Info

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) Forgalmazza a Vertigo Média

Frissítve: 2018.09.13 11:00

Egy tenor is elég

Publikálás dátuma
2019.04.20 13:05

Fotó: AFP/ ROBIN UTRECHT
Ha van olyan szép hangja és tud úgy énekelni, mint Joseph Calleja, ugyan miért volna szükség háromra. Mert egyedül jött, énekelt, és győzött, bár nem vitt mindent a máltai sztártenor Joseph Calleja. Dolce, szól egy olasz zenei utasítás, gyakran látható kottákban, Böhm László Zenei műszótára szerint ilyenkor lágyan, gyöngéden kell játszani, énekelni. Eléggé ilyen volt, ahogyan Calleja megjelent és énekelni kezdte a herceg első áriáját a Rigolettóból. Nagyon szépen, ugyanakkor megfelelő erővel, teljes terjedelmében testesen szólt hangja, mindazonáltal egyfajta édesség (az olasz kifejezés eredetei jelentése) is jellemzője volt, hiányzott belőle minden bántó élesség. A következő szám Macduff jelenete volt, szintén Verditől, a Macbethből. Drámaian, keményebb hangon jelenítette meg a figurát, hallhatóan tudatosan építette fel a két karakter és a helyzetek közötti különbséget. Nota bene, amikor a herceg megjelenik, a történések elkövetkezendő sötét fordulatairól még nem kell tudnunk, a tenor azt próbálhatta érzékeltetni, itt még akár kedves csirkefogónak is vélhetnénk. Zavaró azonban egy ilyen apró mozaikokból felépülő est, olyan, mintha az énekesek portfóliójukat mutogatnák egy impresszáriónak: én mindezekre képes vagyok. Tudjuk persze, nem egyszerű egy ilyen kaliberű művészt akár csak egy teljes opera előadására is szerződtetni, marad az ária- és dalválogatás, bevett szokás ez. Jöttek tehát a tragikus olasz operai hősök, Cavaradossi természetesen, és egy francia is Werther Massenet-tól. És továbbra is minden elég erővel, a magasban is testesen szólt. Azt mindenesetre megállapíthattuk, Calleja akárhogyan is viszonyul a nagy elődökhöz való hasonlítgatásokhoz – lásd vele készült riportunkat –, valóban nem az új Pavarotti, legalább is, ami hangszínét illeti, biztosan nem az: az övé jóval puhábbnak tűnik, a nagy előd éles tenorját mindig is zavarónak éreztem. A második részben dalok jöttek, de nem a legkönnyedebb fajtából, még Tosti, Donaudy is meglehetős színvonalat képviselt, érdekes volt a máltai Vella huszadik századibb hangvétele, kicsit nyersebb harmóniái üdítőleg hatottak, a szépségesen szép hangok özönében. A siker meglehetős volt, de nem átütően nagy, ez azért is lehetett, mert énekesünk kerülte a bravúroskodást, és az énekkelt művekkel sem ment egy bizonyos színvonal alá. Valószínűleg Calleja egy teljes operában, jellemek felépítése során képes megmutatni, mit tud igazán, ha úgy érzi, megértett rá, és egyszer elénekli Otellót – erről is beszélt nekünk –, az minden figyelmet megérdemlő teljesítmény lehet tőle.

Joseph Calleja áriakoncertje

Verdi, Puccini, Massenet, Mascagni, Leoncavallo áriák és zenekari operarészletek, Csajkovszkij, Tosti, Donaudy, Vella, Leoncavallo zenekarkíséretes dalai Joseph Calleja tenor Magyar Állami Operaház Zenekara, karmester Pier Giorgio Morandi Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2019. április 19.

Frissítve: 2019.04.20 14:07

Elmosott határok - orosz képzőművészet a Mikve Galériában

Publikálás dátuma
2019.04.20 12:30
Katrin Nenasheva: 300. A művész munkáiban saját testét használja
Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Az orosz és magyar képzőművészet határátlépései, mindannyiunkat érintő provokatív kérdésfelvetései állnak a Mikve Galéria kiállításának középpontjában.
Szokatlan, meghökkentő és elgondolkodtató munkákat egyaránt láthatunk a Mikve Galéria időszaki kiállításán. A Nyomotokban - Inspiráló erők az orosz és a magyar kortárs képzőművészetben című kiállításon huszonkilenc művész, művészcsoport és művészeti szervezet mutatkozik be maradandó nyomokat hagyva a nézők emlékezetében. A Budapest Art Week keretében megnyílt tárlat egyúttal a Budapesti Tavaszi Fesztivál központi tematikájához is kapcsolódik, az orosz művészetet fókuszába állítva. Teszi ezt olyan könnyed módon, párhuzamot képezve a magyar alkotók munkáival, hogy a tárlatot szemlélve nem kizárólag egy budapesti, hanem egy minden pontján európai kiállítótérben találjuk magunkat. Világszerte ismert alkotók munkásságába is betekintést nyerhetünk, mint Andrei Monastyrsky, Anatoly Osmolovsky, vagy az ő műveik által is inspirált AES+F, a ChtoDelat, Oleg Kulik és a Blue Noses Group. Hozzájuk hasonlóan kiemelkedő magyar művészek alkotásai szerepelnek a tárlaton, mint Szűcs Attila, Szabó Dezső, vagy a nemrég elhunyt, páratlan életművet maga után hagyó Birkás Ákos, akiknek szemléletmódja szintén nagy hatást gyakorolt a következő generációkra. Galambos Áron, Tranker Kata, Kis Varsó, Mátyási Péter vagy Szabó Ádám alkotásai önmagukban is sajátos utakat és jelentéseket nyitnak meg a rendkívül izgalmas, labirintusszerű helyszínen.  
Míg időnként egyértelmű a kapcsolódás egyes alkotók között, máskor nekünk kell felfejtenünk az egyes művek között átívelő szálakat: Mátyási Péter miniatűr Rengetegétől az AES+F művészcsoport hősiességet tematizáló képeiig, a provokatív performanszairól elhíresült Blue Noses fotósorozatától Birkás Ákos Sérült képéig, vagy a Chto Delat (Mi a teendő?) művészcsoport politikai aktivizmust és művészetet összefogó projektjeitől az olyan hazai kezdeményezésekig, mint a Műtő vagy a Bartók-negyed. A provokáció, a társadalmi feszültségek és problémák megjelenítése, az állandó megkérdőjelezés, a dolgok sarkaiból való kifordítása szinte minden alkotásban jelen van, helyenként válaszlehetőségekkel, máskor a nézőnek szegezett kérdésekkel dolgozva. Egy-egy kép erejéig olyan egyéni és kollektív helyzetek villannak fel, amelyek nem ritkán a mindennapossá vált erőszakot, ambivalenciát és ellentmondásokat domborítják ki, elmosva valóság és művészet közti határokat. Egyes művek előtt állva könnyedén jöhetünk zavarba, esetleg érezhetjük magunkat egyre feszültebb, kényelmetlen helyzetben – ezek az érzetek azonban kivétel nélkül szükséges folyamatokat indíthatnak el bennünk. Olyan művészetkoncepció valósul meg a Mikve Galéria kiállításán, amely a kortárs alkotók munkái mentén nagyon aktuális létszemléletet tükröz. Nevezetesen azt, hogy valami nincs így rendben. Kérdés, hogy mit kezdünk ezzel.

Infó

Nyomotokban. Inspiráló erők az orosz és a magyar kortárs képzőművészetben, látogatható április 23-ig a Mikve Galériában. A kiállítás a Budapest Art Week és a Budapesti Tavaszi Fesztivál eseménysorozatának része. Kurátor: Vékony Délia 

Frissítve: 2019.04.20 12:30