“Budapest, Budapest, a völgyben fekvő üst, melyből esztelen messzire száll fel a füst. Füst fel a fejbe, szövegek a szájba, Ponza itt a házban, Maniewski itt a házban” – sajátos sorok egy kiállítás megnyitóján. Korunk művészeti törekvéseiben azonban épp az a gyönyörű, hogy nem ismer határokat. Így születhetnek meg olyan pillanatok, amilyeneknek Tomasz Maniewski Az én Varsóm című kiállításán lehettünk tanúi. Bencsik Ádám, azaz Ponza, rapper, slammer néhány perces előadása hamar érthetővé téve, miért is különleges az a vers, rap és jó adag improvizáció keverékéből születő műfaj, amit slam poetrynek hívnak. A felsejlő gondolatok épp úgy illeszkedtek a kiállított művek sokszínűségéhez, mint a Varsóhoz hasonlóan megannyi füstös utcát, és hétköznapi problémákat rejtő Budapesthez. A nyolcvanas évekből ránk maradt bőrüléses troli, vagy sárga villamos, az aszfalt forrósága, a Szimpla kert, a Király utca mind-mind életre kelt Ponza magyar, lengyel, helyenként angol előadásában.
Amit a rapper szövegei, és zenéje közvetít, épp azt jeleníti meg vizuálisan Tomasz Maniewski. Az utcai árusok, csavargók és hajléktalanok iránti szimpátia, és a velük való zsivány összekacsintás adja a lengyel művész képeinek átütő erejét. Ahogy arra megnyitó beszédében Joanna Urbańska, a Lengyel Intézet igazgatója is utalt, az alkotó nem veti meg, nem gúnyolja ki a képeken megjelenő rászorulókat, és az emberi méltóságot sem tagadja meg tőlük. A város zajából a galériába érkező néző egy pillanatra önmagát láthatja esendőnek az ő vidámságukkal, humoros beszólásaikkal szemben – erre világítottak rá Urbańska szavai is: „ezek az emberek nem tudnak, illetve nem kívánnak részt venni a pénz, a teljesítmény, a karrier esztelen, végkimerülésig folytatott hajszolásában”. Az igazgató hangsúlyozta: Tomasz Maniewski nem csak az ő Varsóját mutatja meg nekünk, hanem azt is, hogy a mindennapi sürgés-forgás közepette érdemes egy percre megállni, és egy másik emberre figyelni.
A Varsó életéből kiragadott jelenetek, véletlenül elkapott beszélgetésfoszlányok, a kéregetők jól irányzott frappáns mondatai épp úgy lehetnének New York, Párizs vagy Budapest képei is. Az elnagyolt ecsetvonások mögött ismerős, közeli tereket, utcákat, arcvonásokat fedezhetünk fel, amelyekre szinte csak a szemünk sarkából, elkapott pillantásokból emlékezhetünk. Olyan villanások ezek, amelyekre már nem is figyelünk fel, mintha ott se lennének. Tomasz Maniewski képei azonban arról mesélnek, hogy e történetek és emberek nagyon is ott vannak. Együtt osztozunk velük az üst tartalmán.
