Összefogással közös ügyeinkért

Publikálás dátuma
2018.09.13. 13:00

Fotó: Gruppo Tökmag
Magyar és külföldi képzőművészek vidéki gazdákkal, hallássérült óvodásokkal és egy régi bányászfalu lakóival dolgoztak együtt egy négyéves nemzetközi program keretében
Út szélén festő gyerekek, szüretelő gazdák, osztálytermi foglalkozások – szokványos felvételek a mindennapi életünkből. A Ludwig Múzeum Közös ügyeink című 2018 elején megrendezett kiállítása, és a mögötte álló négyéves nemzetközi program (CAPP – Collaborative Arts Partnership Programme) azonban olyan megvilágításba helyezte ezeket a hétköznapi helyzeteket, amelyektől szemléletformáló, együttműködésre sarkalló, közösségépítő projektekké váltak. Ennek beszámolóit, kutatásait, s leginkább történeteit, fotóit tartalmazza az a most megjelent kötet, amely hét művészeti kezdeményezést tár elénk, kilépve a múzeum falai közül.
„Nagyon érdekes, ami 1990 óta történik a világ múzeumaiban, és amit egy olyan fogalommal szoktak körülírni, mint participáció, vagy részvétel. Ennek első és legfontosabb jellemzője, hogy nem kötelező, de olyan utakat nyit meg, és olyan lehetőségeket kínál a képzőművészek és a társadalom iránt elkötelezett személyek számára, aminek igenis lehet fóruma a hagyományos értelemben vett múzeum”

– mutatott rá a projekt egyik legnagyobb eredményére, az intézményi keretek lebontására Germán Kinga művészettörténész a kötetbemutató kerekasztal beszélgetésen.

A képzőművészek és az általuk meglátogatott közeg különféle módokon alkotott csoportosulásokat, melyekből akár baráti kapcsolatok is kifejlődhettek. Míg egyesek azt modellezték, mit jelent a közösség, és hogyan lehet kreatívan feloldani az alkotói munkák során felmerülő konfliktusokat (Arborétum), addig mások a helyi tudás és alapanyagok felhasználásával építettek környezetbarát pavilont az oszkói Gyüttment Fesztiválra (Folytatjuk?). A látássérültek és látók közti kapcsolatteremtés volt a Meglátjuk! középponti eleme, hasonlóan a Művészek az osztályteremben című projekthez, amelynek keretében többek között hallássérült gyerekekkel foglalkoztak a művészek. Utcai Dávid ez utóbbi résztvevője elmondta, nagy élményt jelentett számukra a vizualitás, mint közös nyelv megtalálása.
Az Úszó ház és a Sárkány Lee projektek egy korábbi történet életre hívását tűzték ki célul. Előbbi esetben az örökség, a család és az otthon fogalmain keresztül hozott létre egy vízre bocsátott házat a régi bányászfalu lakóiból, helyi gyerekekből és értelmi sérült fiatalokból álló csoport. Az utóbbi keretében pedig az öngyilkosságot elkövető Kolompár István képregényének színházi előadását alkották meg Komlón, Kolompárhoz hasonló helyzetű fiatalok együttműködésével. A projektek nemzetközi voltára az egyik legjobb példa lehet a Berlinben élő Antje Schiffers által hazai libatenyésztőknek, dinnyetermesztőknek, borászoknak ajánlott barter („Szeretek gazda lenni, az is szeretnék maradni”), amelynek keretében a művész festményt készített a gazdák házáról, s cserébe azok kisfilmet készítettek a munkájukról.
A beszámolókból kitűnik, a közös munka hatására megváltozott a résztvevők kortárs művészetről, valamint a múzeumok szerepéről való gondolkodása, s megnyíltak előttük a projektek lehetőségei. Így a „közös ügyeink” nem csupán jól hangzó jelző maradt, valódi társadalmi felelősségvállalás és mindannyiunkat érintő, hétköznapi pillanatok állnak mögötte. A bemutatott művek legfőbb üzenete, hogy amint a művészek kiléphettek alkotói, s a hallás- vagy látássérült gyerekek a többségi társadalom által megszabott keretekből, úgy érdemes a nézőnek is kimozdulnia előfeltevéseinek hálójából. Így eshetett meg a Szijártó Zsolt, kultúrakutató által elmesélt eset is: körbenéztem egy osztályteremben, és azt vettem észre, hogy egy kínai kislánnyal amőbázom.
Szerző

"Senki sem születik zaklatónak"

Publikálás dátuma
2018.09.13. 11:00

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
Komolyan venni a tinifilm műfaját – ez ugrott be elsőre Schwechtje Mihály első egészestés nagyjátékfilmjéről. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) című darab kegyetlenül hitelesen beszél frusztrációkról és az internetes zaklatásról.
A film első felét nézve azt gondoltam, hogy a pedagógusok lesznek mérgesek, majd jött egy fordulat, mely mindent más nézőpontba helyez és felháborodott szülőket képzeltem magam elé.  Voltak már elővetítések, és szerencsére nem az volt a reakció, hogy bárki is mérges lenne, sokkal inkább az, hogy fontos témákat érintünk és ezt minél több emberhez el kéne juttatni. Valóban van két kényes terület, amit érintünk, de a cél az volt, hogy a mai tinédzserekről készüljön film. Nekiálltam egy kutatásnak, amelynek során interjúkat készítettem fiatalokkal, pszichológusokkal és persze szakirodalmaztam. Van a filmkészítésnek egy intuitív része, amit nagyon nehéz megfejteni, racionálisan megmagyarázni. Tinikről beszélni, a generációk és egymás közötti kommunikációképtelenségről életveszélyes ötletnek tűnik. Minden életveszélyes. Azonban, hadd hangsúlyozzam: színházi rendezőknél mindenki elfogadja, ha mondjuk 2018-ban Shakespeare-t rendeznek, senki nem kéri rajtuk számon, honnan ismerik az adott világot. De a magyar filmrendezőknél mindig mindent meg lehet kérdőjelezni. Nem lehet mindig csak arról forgatni, ami velem történt. Érdekes, Amerikában senki sem háborodik fel azon, ha valaki nemlétező lényekről fogat. Jó, de Magyarországon van egy nagy szerzői filmes hagyomány. Oké, de a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) is szerzői film. Én írtam, én rendeztem és használtam az emlékeimet a saját kamaszlétemből. Különböző szorongásokat például. Mit felel majd azokra a véleményekre, amelyek szerint egy negatív karaktert is empátiával mutat be? Épp az volt a szándékom, hogy picit nézzük meg a történetet a szokott kliséken túl. Ha valaki valamivé válik, annak megvannak az okai, senki sem születik zaklatónak. Az érdekelt, mik azok a keretek, amikor valakit a körülmények azzá teszik. A napi sérelmek, melyek sokaknál leperegnek, másoknál mélyebbre hatolnak. A kutatás során láttam sok tinifilmet, amelyekben szimplán vagy didaktikusan ábrázolják a jót és a gonoszságot. Az élet ennél sokkal összetettebb. A pazar szereplőválasztáson is sok minden múlt… Míg az esetek többségében egy rendezőnek egy jó gyereket kell találnia, nekünk sok jó gyereket kellett. Hosszúra nyúló válogatás volt, ennek ellenére többen a budapesti Vörösmarty Gimnáziumból, illetve a debreceni Ady Gimnáziumból kerültek a filmbe. A tehetségen túl fontosak voltak a fizikai tulajdonságok is. Például Eszter esetében, aki nem egyértelmű szépség, de végül hihető, hogy az osztály vezérhíme számára feltűnik. Illetve arra is szükség volt, hogy nem csak egyféle karaktert tudjanak eljátszani, hanem tudjanak nagyobb érzelmi íveket bejárni. Mennyire volt nehéz a filmben szereplő kutyákkal dolgozni? Dolgoztam már korábban állatokkal, de van saját kutyám is. Azt tanultam meg tőlük, hogy olyan jeleneteket érdemes forgatni, amelyek a kutyából, mint lényből, ösztönös viselkedéséből következnek. Tehát semmi olyan nem írtam bele a forgatókönyvbe, amit a kutyáknak meg kellett volna tanulniuk. Ami a castingot illeti, annyira nem volt pénzünk, hogy a jófogáson lévő hirdetőktől kértünk kölcsön egy almot. A pénztelenség miatt húzódott el a film létrejötte négy évre? Igen, mivel nem támogatott minket a Magyar Nemzeti Filmalap, így sok szívességet kellett kérnem, amelyekre olykor várni is kellett. A világpremier a Montreáli fesztiválon volt. Hogy fogadták? A vetítések utáni beszélgetéseken az udvariassági körökön túl találkoztam valódi élményekkel is. Ami valóban szíven ütött, az egy lány volt, aki azt mondta, hogy azért érezte feszélyezve magát a filmen, mert nagyon sok mindent úgy csinált, mint a főszereplő Péter és kénytelen volt elgondolkoznia magán. A mai napig nincs kitárgyalt kerete annak, hogy mi számít zaklatásnak, különösen az interneten. Hangsúlyozom: itt a kamaszok esetében ráadásul nem kifejlett személyiségekről van szó. Nagyon nyomasztó, ha az ember nem találja a helyét, tombolnak a hormonok. Persze az én korosztályom is követett el biztosan hülyeségeket, ám ma itt van internet, ami nem felejt. És akkor még nem is beszéltünk arról, milyen hatással lesz ránk a virtuális valóság. Fél a jövőtől? Csak abból a szempontból, hogy van egy kétéves gyerekem. Fogalmam sincs, hogy mit kell majd mondanom neki adott esetben. 

Névjegy

Schwechtje Mihály forgatókönyvíró, rendező. Az HBO Terápia című sorozatának harmadik évadában volt az egyik rendező, korábban számos kisjátékfilmet készített. Legutóbbi rövidfilmje, az Aki bújt, aki nem jelenleg is fut a mozikban.

Vágyak vonzásában

Nagyon sokszor írtam már le: fontos film. Ezt most is el lehet sütni Schwechtje Mihály első egészestés művére is, de ami ennél fontosabb, hogy azt is nyugodt szívvel írom le: átgondolt, érzékeny és húsbavágó alkotás. A történet „duplacsövű”, megismerjük benne Esztert, a kékeslila hajú gimnazista lányt, aki egyedi módon vonzó: szereti a mangákat, az erotikus animéket és mélyen elnyomott rajongással él a jóképű angol tanár, Csaba iránt. Persze, ezzel nem csak ő van így. Miképpen a rejtett érzelmek feléje is irányulnak, kinézi magának Beni, az osztály alfahíme és csak a „kis nyominak” becézett Péter, aki bármikor megszerel egy számítógépet, ám mivel külsejével nem vonzza a lányok tömegét, a saját hormonjaival hadakozik. A nagy ötlete Schwechtjének, hogy azt vizsgálja meg, érzelmi kényszerhelyzetben hogyan válik szörnyeteggé vagy áldozattá. Bár ez a felállás sem egészen pontos, hiszen a karakterei még nem igazán felnőttek, miközben már nem is igazán gyerekek. Tipikus coming of age mozi, gondolhatnánk joggal, jó sok poénnal, az is, csak éppen nem egészen olyan, mint amilyenek Hollywoodból érkeznek. Schwechtje Mihály ugyanis igen nagy teret ad a művében a social médiának, az azon belüli manipulációknak és az ezek miatt kialakult kiszolgáltatott élethelyzeteknek. Meg tudta fogni napunk torz kommunikációját, amikor nem tudunk egy hús-vér ember szemébe nézni, de a névtelenségbe merülve már viszont semmilyen morális szempont nem okoz skrupulust. Hab a tortán: az Eszter alakító Herr Szilvia bombasztikus felfedezés.   

Info

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) Forgalmazza a Vertigo Média

Szabadon hegedülni - Őszi turnén a BFZ

Publikálás dátuma
2018.09.12. 18:20

Fotó: BFZ
Szeptember 16-án kezdődik a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) őszi koncertsorozata, ebből az alkalomból tartott különleges sajtótájékoztatót az idén 35. születésnapját ünneplő együttes. A zenekar művészei élménybeszámolóiból olyan titkokra derült fény, amelyekről eddig nem sokat tudhatunk, hiszen ők ritkán jutnak szóhoz. Talán a legérdekesebb dolgot az egyik hegedűstől, Gulyás Emesétől hallottuk, aki elmondta, hogy még ők, a hegedűszólam tagjai is szabadon, saját elképzelésük szerint zenélhetnek, ami szöges ellentétben áll más zenekarok gyakorlatával, ahol a zenészeknek kis, engedelmes katonaként kell működniük. Az első őszi hangverseny fellépője azonban nem ők, hanem a Sinfonia Varsovia lesz, Piotr Anderszewski zongoraművész közreműködésével, és Andrej Borejko vezényletével. A Müpával közösen rendezett Európai Hidak fesztiváljukat nyitják, amelynek központjában a Baltikum és Lengyelország áll, így annak is örülhetünk, hogy a jelentős észt zeneszerző, Arvo Pärt, akinek több műve is elhangzik majd, ellátogat hozzánk. Októberben új kamarazenekari sorozat indul Concertino címmel, novemberben folytatódik a Haydn-Mozart sorozat Takács-Nagy Gáborral. Az ősztől Fischer Ivánnal, Dvořakkal, Beethovennel és a montreali zongoraverseny tavalyi első helyezettjével Fejérvári Zoltánnal búcsúznak.
Szerző