Kisebbségben

Önmagát csapja be a kormány, amikor azt hajtogatja, hogy a Sargentini-jelentés "bevándorláspárti politikusok kicsinyes bosszúja Magyarország ellen". Most még kicsit vergődik, csapkod a farkával, mint a fába szorult toportyánféreg, jogászkodik, ami idehaza általában be szokott válni, aztán majd rájön, hogy tényleg milyen nagy a baj: alulmaradt. Kiderült, hogy az európai képviselők döntő többsége másként vélekedik a világról. Esetükben is politikusokról van szó, akiknek jövő májusban a választók elé kell állniuk, így nagyon is valószínű, hogy a szavazási eredmény mögött az európai polgárok véleményét látjuk. A magyar miniszterelnök európai többségben reménykedett, ehelyett azonban kiderült, hogy az általa képviselt eszmerendszer kisebbségben van. (Egyébként Magyarországon sem nyerte el a választók többségének támogatását, csak 49,3 százalékét, de ez lassan már szóra sem érdemes.) Orbánt a strasbourgi vitában legvehemensebben olyan képviselők védték, akikkel tisztességes ember nem szívesen készít közös szelfit: UKIP-es britek, AfD-s németek, le penista franciák. A sokszínű - középjobb, középbal, liberális és zöld - többség által közösen a perifériára szorított szélsőjobboldaliak. Vannak, akik a politikai korrektség sutba dobását sürgető felszólításokra hallgatva úgy hívják őket: prefasiszták, akiktől meg kell védeni Európát. A politikai karrierje kezdetén saját bevallása szerint a szociálliberalizmustól elindult Orbán útja a Soros-ösztöndíjon, a liberalizmuson és a kereszténydemokrácián át végül a civilizált politikusok klubjából kizártak közé érkezett. Kár érte, három évtizeddel ezelőtt úgy tűnt, hogy ennél sokkal többre hivatott. Az elmúlt két kormányzati ciklusban azonban végképp leszokott a demokráciában elkerülhetetlen vitákról, kipróbálta és megszerette a diktátum ízét. Most is diktálni próbált, ám az európai többség visszautasította a követelését. Továbbra sem valószínű, hogy az EU végül megfosztja majd szavazati jogától a magyar kormányt, az viszont bizonyos, hogy nem fogadja el a rákényszeríteni kívánt játékszabályokat, nem hajlandó lemondani demokratikus elveiről és liberális gyökereiről. Európa keresztény hagyományai ugyanis csak a felvilágosodás hármas jelszavával - szabadság, egyenlőség, testvériség - együtt értelmezhetőek. Lehet, hogy Orbánnak a saját győzelmei szálltak a fejébe. Az is, hogy Trumpé bátorította szembefordulásra szinte egész Európával. Mindenesetre elszámította magát. Hosszú idő után először rosszul mérte fel az erőviszonyokat. Kiplingtől tudjuk, hogy a farkasok vezére addig örvend osztatlant tekintélynek, amíg sikeres vadászatokra tudja vezetni a falkát. Elég párszor elvétenie az ugrást, és felüti a fejét a lázadás. Orbán még nem tart itt. De már nem is tűnik tévedhetetlennek. Nem világos, hogy többséghez szokott népe követi-e a kisebbségbe. Az se, hogy ő maga meg tud-e barátkozni a kisebbségi szereppel vagy folytatja szélmalomharcát az általa látni vélt Európa ellen. Akár így, akár úgy, csak Magyarországot ne rántsa magával a mélybe!

Lelépések

Nincs ok aggodalomra most, hogy Balog Zoltán elhagyja a parlamentet. Noha mandátumáról lemond, azért megmarad a Polgári Magyarországért Alapítvány élén, s továbbra is romaügyi biztosa lesz az ő miniszterelnökének. Nem mellesleg, Orbán Viktor változatlanul számíthat rá, mint lelki atyjára. S talán ez a legfontosabb. Lényegében nem változik tehát semmi. Minthogy országos listáról került be a törvényhozásba, gyorsan lehet pótolni, attól sem kell tartani, hogy veszélybe kerülne a kétharmad. Megbízható gombnyomogatókkal pedig tele van a Fidesz hátországa, legfeljebb az illető nem lesz református lelkész, de hát minden nem lehet tökéletes. Különben is, Balog Zoltán nagyon is világi ügyekkel foglalkozott eddig, főleg az emberi erőforrások minisztereként. Ám az áprilisi választás után onnan is felállt, s nem titkolta, azért, mert nem értett egyet a legfőbb vezetővel. Orbán Viktor változatlan szerkezetben akarta tartani az óriás polippá nőtt minisztériumot, amely átfogta az élet szinte minden területét. Balog viszont - mint maga mesélte egy interjúban - kicsit mást akart, s hogy nem engedték neki, inkább lelépett. Hogy aztán mostani döntésének van-e köze az előzőhöz, az feltehetően sosem fog kiderülni. Ha ugyanis a nemzeti együttműködés rendszerében bármilyen konfliktus adódik, a sorok összezárnak és az érintettek úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Meglehet, most sincs semmi gond. Bár eléggé átlátszó az az indoklás, hogy a Magyarországi Református Egyház és a gyülekezete visszahívta szolgálatba, és ez az egyház törvényei szerint összeegyeztethetetlen a képviselői munkájával. Hogy miért pont most lett az eddiginél nagyobb szüksége rá az egyházának, valószínűleg az is titok marad. Legalábbis egy ideig. Még jól emlékszünk, hogy Balog miniszter három éve egyik munkatársunkat arra biztatta, meneküljön el lapunktól, mivel a Népszava folyton hazugságokat ír róla. Idei (le)lépéseiről szívesen megírnánk az igazat, ha őszintén elmondaná. Ebben azonban ne nagyon bízzunk.

A nudli legendája

„Begyerő. Némely népies tájejtéssel jelentése férfi nemzőtag. Zártabb hangon: bögyörő”. Begyerőt sodrok. A palóc táj határán nőttem fel, már nem olyan szép nyílt „e” hangok között, mintha harminc kilométerrel odébb születek, de azért zárt, „őző” formára nem állna rá a szám, mifelénk, amit lehetett, ö helyet e-vel mondtak mindig. Ennen magam, például. Vagy pecerő, már hogy a népies tájejtéssel rendelkező férfi nemzőtagok sorát eképpen is tovább bővítsük. Jászszentandrási házaspártól vettem a krumplit a matyóföldi piacon, s ha már akkor tudom, hogy a földes, fehér húsú, nem kásásra fövő, de azért tartásában engedékeny öklömnyi szemekből ilyen ételt készítek, megkérdeztem volna tőlük is, feléjük mi a neve ennek az egyszerű, olcsó, ízében mennyei, s variációjában szinte végtelen parasztételnek, amely puccos vendéglőkben, kicsivel több lisztet magába nyelve, és villával csíkosra formázva a gnocchi nevet viseli. Ott meg, ahol nem játszik a tájnyelv - iskolai napköziben például - sima nudliként ismert. Egy kilónyi adagból háromféle lesz. Kettőt prézli takar majd, zsíron pirított, nem bolti. A nagyobbik adagra mák és porcukor került, ezt eszi az, aki a begyerőt édesen szereti, sőt, a nagyobb élvezet kedvéért még narancsos, gyömbéres szilvalekvárral jól meg is rakja a tetejét. Majd a maradék, immár tészta nélküli édes morzsát a hűtőben dugdossa, hogy ha desszertre vágyik, csak elő kelljen venni, s újra jól megpakolni lekvárral. Az efféle édesszájú ember nem is tudja elképzelni, hogy az igazi nudli nem édes, hanem sós, s legjobb akkor, ha nem finomra, hanem durvára őrölt sópelyhek hullanak az aranyló kis darabokra. Nálunk csak apám ette így, meg én, s bár azóta jobban szeretem prézli nélkül, szalonnával, túróval meg tejfellel, s kissé lepirítva a krumplis begyerőt – ilyen lesz a harmadik adag -, a távoli emlék kedvéért mindig elteszek magamnak a nagy tepsiből öt-tíz morzsás darabot, megsózom, s úgy eszem, mintha... Be se kell csukni a szemem, úgy látom, és úgy hallom magam előtt a történetet, ami tízszer, hússzor, százszor is előkerült nudlisodrás idején. Mert hát ebben az ételben nem is az a legjobb, hogy finom, hanem hogy egy egész családot megmozgat a készítése. A langyos krumplit simán megpucolja az óvodás gyerek, a fémnyomón, erejét fitogtatva átpasszírozza a nagyobb, még ha néha ki is vörösödik az erőlködéstől. A gyúrás felnőtt munka, de a hengerré sodrás már megint lehet a kisebbeké, miként az életlen, vajkenő késsel történő darabolás sem okoz különösebb veszélyt. S ennél a fázisnál apánk, soha el nem mulasztva, hogy egy darabot véletlenül leejtsen, mindig elmesélte a távoli rokongyerek történetét, aki a földön heverő begyerő láttán a gatyájához kapott, belenézett, majd megnyugodva sóhajtott fel, hogy „édet ittenem, de medijettem...” Hogy létezett-e valójában a távoli rokongyerek, s hiteles-e történet, vagy apánk magától találta ki, nem derült ki soha, de nem is lényeges. Nélküle nem nudli a nudli, ha úgy tetszik, ez nálunk a begyerő családi legendája.
Szerző
Doros Judit