Újságírók arccal és névvel

Kósa Andrásnak, e lap újságírójának Orbán Viktor, a káosz embere címmel idén megjelent könyvének nemcsak tartalmi és narratív sűrűsége tűnhet fel az olvasóknak, hanem az abban – leginkább ellenzéki beállítottságú – nyilatkozók névtelensége is. Ez utóbbi a kötet értékéből semmit sem von le, ugyanakkor, aki egy kicsit is követi az utóbbi években az Orbánról szóló nyilatkozatok, értelmezések és történetek sokaságát, annak nem okoz gondot beazonosítani egy-egy megszólaló mögött a (korábbi) ellenzéki politikust, az egyetemi tanárt, közéletileg már kevéssé aktív tekintély. A teljességhez hozzátartozik, hogy voltak interjúalanyok, akik névvel is vállalták volna, de a névtelenségek mellett a szerző - helyesen így már - nem tartotta célszerűnek "nevesíteni" őket. Számomra zavarba ejtő volt e névtelenség, már csak azért is, mert a könyv szándékának megfelelően a hozzászólások bár tartalmi értékkel bírnak egy politikai portré és gondolkodás megrajzolásához, ugyanakkor többszöri elolvasás után sem találunk lényegében egyikben sem olyan állítást vagy mondatot, ami alapján az illetőnek ezt névvel nem lehetett volna vállalnia. Ez alól a néhány kormányzóoldalhoz tartozó képezhet kivételt, nem meglepő a csendjük, megértésem az embernek szól, nem a politikusnak. Adódik a kérdés, hogy egykori egyetemi tanárok, korábbi és mai ellenzéki országgyűlési képviselők vagy vélemény-referencia személyek miért nem vállalják nevükkel azokat a gondolatokat, amelyeket egyébként is tehetnének – kockázatmentes mondatokról beszélünk ugyanis -, különösen úgy, hogy a nyilvánosság különböző tereiben egyébként is megteszik azt. Hangos gondolkodásom természetesen nem számonkérés akar lenni, mégis okkal érezheti bárki úgy – sőt ezen érzés szubjektív mivolta önmagában is legitimálhatja az ilyen beszélőhelyzetet –, hogy oka van annak, hogy névvel inkább nem vállalja. Csakhogy jelen esetben is olyan megszólalókat lehet „felfedezni”, akiknek a többsége társadalmi pozíciója, gazdasági-, politikai- vagy kulturális tőkéje miatt (némi) védettséggel (azért) bír, vagy nem éppen rezsimdöntő súlya van.  Az ilyen kockázatmentes megszólalások névtelenségéből fakadó kérdőjelek után eszünkbe juthatnak mindazok az újságírók, akik névvel teszik ki a pontot vagy felkiáltójelet mondataik végére. A kormánykritikus nyilvánosság igazi referenciái ebben az értelemben mindenképpen ők: névvel jelennek meg oknyomozó írások; szerzők névvel jelentetik meg korrupciót feltáró munkáikat; a mai napig kérnek ki adatokat, egyszerűbben szólva, a bőrüket is viszik a vásárra. A hatalom sem azért szüntette meg ugyanis a Népszabadságot, mert abban „kemény” Orbán-ellenes véleménycikkek jelentek meg, hanem mert kemény tények, amelyek aztán bejárták a teljes NER-en kívüli nyilvánosságot. A Népszabadság e téren nem volt egyedül, minden további – online vagy offline – egyszerűbben szólva, ellenzéki médium hozott ügyeket, kisebbet, nagyot és nagyobbakat. S amikor például munkatársaik arccal kérdeznek kormánypárti politikusokat – akár a parlamenti folyóson, akár Kötcsén –, akkor azzal is kockáztatnak. Maga a kérdezés (már ha van arra lehetőség) veszélyzóna lehet, főleg ha az érintett politikus a válaszadás során hibázik. Ilyen esetben szinte biztosak lehetünk abban, hogy a kérdező újságírót és arcát sem felejtik. S amíg ilyen helyzetben – és olyan előzményekkel és jelennel, mint ami a hazai médiastruktúrát jellemzi –, amelyben nem csak az újságírói hivatást ütik, ahol érik, hanem egzisztenciák (így múltak, jelenek, jövők) kérdéséről sem az adott egyén, hanem a hatalom („piac” - persze) dönthet, akkor az egyik oldalról elismerés kell illesse a névvel írókat. A másik oldalról – bár ez nyilván személyes észrevétel, de ez egy véleményírás, mi más lenne –, számomra ilyenkor a (konvertálható) tőkével bírók névtelensége saját szerepük eltúlzása. Ennek a hatalomnak ugyanis nem a vélemény, hanem a tények (meg)írói az ellenfelei. Nem azok, akik Orbán meggazdagodásáról véleményt mondanak, hanem azok akik ennek módját (névvel) kiderítik. Nyilván – és ezt nem bántó módon írom – mindenki szeretne egy kicsit mártír lenni. De lássuk be, hogy azok alapvetően (nem) mi vagyunk, hanem akiknek a kontrollszerepe olyan erős is lehet, hogy holnap(után) arccal végzett tény- és/vagy igazságkutatásuknak egzisztenciális ára lesz. Nem szorul rá az újságírói szakma a „több tisztelet” jeligére, de mint a fenti könyv számos megszólalója bizonyítja névtelenségével, ők még nem nagyon értik ilyen nyolc év után sem, hogy nem ők vannak a célkeresztben, nem ők az ellenfelek. Nem ők lesznek a következők, akiket szimbolikus értelemben „visznek”. Már csak azért sem, mert nincsenek is fent azon a pályán, amelyen a mérkőzés folyik, amikor pedig előjönnek játszani, névtelenül állítanak olyat, amitől a politikai küzdelmek távolról sem dőlnek el. Szerepigazítás kellene? E sorok szerzője nem rendelkezhet arról, hogy kinek, mi lenne a megfelelő szerep, annyit viszont megállapíthat: név nélkül kockázatmenteset írni közéleti tetszelgés. Se nem drága, se nem olcsó mulatság, éppen ezért mulatozás közben tisztességes lenne egyet azokra is „koccintani”, akik valóban nem tudják arccal és névvel vállalni, vagy azokra, akik ennek ellenére is így járnak el.  A szerző politikai elemző, az IDEA Intézet vezetője.
2018.09.14 07:05
Frissítve: 2018.09.14 09:39

Kofi Annan maga volt az ENSZ

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének korábbi főtitkára, Kofi Annan halála okozta megrázkódtatás óta az a kérdés foglalkoztatott, hogy mi tette őt ennyire kivételessé. Véleményem szerint egyszerűen az, hogy Kofi Annan egyszerre volt páratlan és mégis közülünk való. Különleges globális vezető volt, akiben jóformán bárki megláthatta saját magát. A messzi szegénységben, válságok között és reménytelenségben élők szövetségesükre találtak benne, a kezdő ENSZ-kollégák nyomdokaiban járnak, úgy a fiatalok is, akiknek a végsőkig azt mondta, hogy „mindig emlékezzetek arra, hogy soha nem vagytok túl fiatalok ahhoz, hogy vezessetek, mi pedig soha nem leszünk túl idősek ahhoz, hogy tanuljunk”. Korunkban csak kevesek tudták úgy összehozni, megnyugtatni és egyesíteni az embereket egy közös cél iránt a közös emberiségünk érdekében, mint Kofi Annan tudta. Egy régi vicc szerint a diplomácia művészete az, hogy semmit nem mondunk, különösen úgy, hogy közben beszélünk. Kofi Annan mindent ki tudott fejezni néha még anélkül is, hogy akár egy szót is kiejtett volna. Ez a benne mélyről jövő méltóságból, erkölcsi meggyőződésből és emberiességből fakadt. Gyengéd, ütemes hangja mindenkit mosolyra csalt és zenének hallottuk. Szavai viszont erősek és bölcsek voltak. És minél súlyosabb volt egy helyzet, hangja annál halkabb lett. Mi pedig egyre jobban figyeltünk, ahogy a világ is. Cserébe mindannyian részesültünk bölcsességéből. Kofi Annan bátor volt és minden helyzetben felszólalt miközben intenzív önvizsgálatot tartott. Miként elődje Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár, úgy ő is szinte misztikusan hitt abban, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete a jó előmozdítója a csapásokkal teli világban. Ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy figyelemreméltó eredményeket érjen el. Kofi Annan számos ötletet és kezdeményezést indított el, ideértve a millenniumi fejlesztési célokat és a „Nagyobb szabadságban” című jelentésében foglalt korszakalkotó reformokat. Kinyitotta az Egyesült Nemzetek Szervezetének ajtaját és közelebb hozta az emberekhez világszerte. Új partnereket vont be a környezetvédelembe, az emberi jogok védelmébe, valamint a HIV/AIDS és más gyilkos betegségek elleni harcba. Kofi Annan maga volt az Egyesült Nemzetek Szervezete és az Egyesült Nemzetek Szervezete maga volt Kofi Annan. Kofi jó barátom is volt. Életünknek számos pontján közösen haladtunk. Amikor Kelet-Timorban az emberek önrendelkezést akartak, akkor Kofi Annan az ENSZ részéről, én pedig Portugália miniszterelnökeként, közösen dolgoztunk azon, hogy támogassuk helyzetük békés megoldását. Amikor az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának új vezetésre volt szüksége, akkor Kofi bízva bennem felkért arra, hogy én vezessem a főbiztosságot, majd rendületlenül támogatta a leginkább rászorultak védelmét és azt, hogy menedéket kapjanak. Most, hogy Kofi irodájában ülök, folyamatosan ösztönöz az ő tisztessége, dinamizmusa és elkötelezettsége. Számára a közöny volt a világ legerősebb mérge. Még főtitkári kinevezését követően is tovább dolgozott a diplomácia élvonalában. Segített a kenyai választásokat követő erőszak enyhítésében és mindent megtett, hogy politikai megoldást találjon a Szíriában zajló kegyetlen háborúra, valamint segített a mianmari rohingyákat megillető igazságszolgáltatás és jogok biztosításában. Kofi számos világot fogott össze, északot és délt, keletet és nyugatot. Mégis számára a legbiztosabb kapocs mindig afrikai gyökerei és identitása maradt. A nagy Nelson Mandelának, akit Madibának is hívtak, saját beceneve volt Kofi számára. Úgy hívta, hogy “vezetőm”. Ez nem tréfa. Kofi mindannyiunk vezetője volt. Mindig úgy fogok emlékezni rá, ahogy legutóbb az ENSZ-ben láttam. Nyugodt volt, mégis határozott, aki készen áll a nevetésre, de mindig érzi a súlyát annak a munkának, amit végzünk. Eltávozott közülünk és mérhetetlenül hiányozni fog nekünk. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ha nagyon figyelünk, akkor hallani fogjuk Kofi Annan szavait és bölcs tanácsait. Hallom, ahogy mondja, hogy „kérlek, folytassátok”. „Tudjátok, mit kell tennetek. Vigyázzatok egymásra. Vigyázzatok a bolygónkra. Vegyétek észre az embert mindenkiben. És támogassátok az Egyesült Nemzetek Szervezetét, a helyet, ahol mindannyian összegyűlhetünk, hogy megoldjuk problémáinkat, és ahol egy jobb jövőt építhetünk mindannyiunk számára”. Gondosan figyeljünk a kegyelem és az ész hangjára, amely az erkölcs és a szolidaritás hangja. Erre a hangra világunknak nagyobb szüksége van, mint valaha. Amikor nyugtalan és zavaros időnkben ellenállásba ütközünk, akkor mindig Kofi Annan öröksége inspiráljon bennünket és vezessen az a tudat, hogy ő továbbra is beszél hozzánk és sürget, hogy elérjük azokat a célokat, amelyeknek az életét szentelte és valóban előremozdította világunkat.
A szerző az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkára. Beszédét a Kofi Annan életútjának szentelt megemlékezésen mondta el szeptember 21-én, az ENSZ Közgyűlésben.
2018.09.21 11:52

Közpénzen szórakoznak

Közpénzen szórakoznak, pedig szórakoztatniuk kellene. Andy Vajna sportcsatornái, a Spíler 1 és Spíler 2 szinte ugyanúgy állami forrásból működnek (van piaci bevételük, de átirányított közforrások nélkül nem maradnának életben), mint az M4 Sport. Magyarországon jelenleg  három államilag finanszírozott sportcsatorna létezik, ami agyrém. A rájuk évente elköltött közpénz több tízmilliárd forint. Ennyit fizetnek az adófizetők többek között az is, hogy két, kiemelt érdeklődésre számot tartó sorozat, a labdarúgó Bajnokok Ligája és a spanyol bajnokság olyan csatornára kerülhessen (Spíler 2), amelyet az ország lakosságának mindössze egy százaléka láthat. 
Aztán, amikor a Spíler gondol egyet, egy hétvégére átteszi a spanyol bajnokikat a Spíler 1-re, hogy aztán megint visszakerüljenek a mérkőzések a „láthatatlan csatornára”. Azokkal szórakozik a tévétársaság, akiknek a pénzéből létezik.
A kormánypropaganda szerint migránsválsággal küzdő, ezért hanyatló Németországban ez (is) máshogy működik. Ott két sportcsatorna van összesen, egyiket sem támogatja az állam: a Skysport előfizetésekből és hirdetési bevételekből tartja el magát, üzleti beszámolója szerint tavaly 5,2 millióan fizették ki a választott csomagtól függő havi 10-60 euró közötti díjat, ezen kívül Ausztriában is volt további 700 ezer ügyfele. 
A német Sport1 országos lefedettségű és elérhetőségű, a reklámbevételeiből működik, tulajdonosa a Constantin médiacég. Az állam nem ad egy centet sem egyik sportcsatornának sem, talál jobb helyet is annak a pénznek - így aztán a komoly identitásproblémáktól szenvedő, morális válságban lévő Németországban nem várnak hat-nyolc-tíz órát betegek az ellátásra a kórházak sürgősségi osztályán.
Persze lehet, hogy jobb lett volna a baráti Orosz- vagy Törökországgal, esetleg Kirgizisztánnal példálózni. Mert ezekben az országokban, ahogy nálunk is, minden a legnagyobb rendben van.
2018.09.21 08:15