Újságírók arccal és névvel

Kósa Andrásnak, e lap újságírójának Orbán Viktor, a káosz embere címmel idén megjelent könyvének nemcsak tartalmi és narratív sűrűsége tűnhet fel az olvasóknak, hanem az abban – leginkább ellenzéki beállítottságú – nyilatkozók névtelensége is. Ez utóbbi a kötet értékéből semmit sem von le, ugyanakkor, aki egy kicsit is követi az utóbbi években az Orbánról szóló nyilatkozatok, értelmezések és történetek sokaságát, annak nem okoz gondot beazonosítani egy-egy megszólaló mögött a (korábbi) ellenzéki politikust, az egyetemi tanárt, közéletileg már kevéssé aktív tekintély. A teljességhez hozzátartozik, hogy voltak interjúalanyok, akik névvel is vállalták volna, de a névtelenségek mellett a szerző - helyesen így már - nem tartotta célszerűnek "nevesíteni" őket. Számomra zavarba ejtő volt e névtelenség, már csak azért is, mert a könyv szándékának megfelelően a hozzászólások bár tartalmi értékkel bírnak egy politikai portré és gondolkodás megrajzolásához, ugyanakkor többszöri elolvasás után sem találunk lényegében egyikben sem olyan állítást vagy mondatot, ami alapján az illetőnek ezt névvel nem lehetett volna vállalnia. Ez alól a néhány kormányzóoldalhoz tartozó képezhet kivételt, nem meglepő a csendjük, megértésem az embernek szól, nem a politikusnak. Adódik a kérdés, hogy egykori egyetemi tanárok, korábbi és mai ellenzéki országgyűlési képviselők vagy vélemény-referencia személyek miért nem vállalják nevükkel azokat a gondolatokat, amelyeket egyébként is tehetnének – kockázatmentes mondatokról beszélünk ugyanis -, különösen úgy, hogy a nyilvánosság különböző tereiben egyébként is megteszik azt. Hangos gondolkodásom természetesen nem számonkérés akar lenni, mégis okkal érezheti bárki úgy – sőt ezen érzés szubjektív mivolta önmagában is legitimálhatja az ilyen beszélőhelyzetet –, hogy oka van annak, hogy névvel inkább nem vállalja. Csakhogy jelen esetben is olyan megszólalókat lehet „felfedezni”, akiknek a többsége társadalmi pozíciója, gazdasági-, politikai- vagy kulturális tőkéje miatt (némi) védettséggel (azért) bír, vagy nem éppen rezsimdöntő súlya van.  Az ilyen kockázatmentes megszólalások névtelenségéből fakadó kérdőjelek után eszünkbe juthatnak mindazok az újságírók, akik névvel teszik ki a pontot vagy felkiáltójelet mondataik végére. A kormánykritikus nyilvánosság igazi referenciái ebben az értelemben mindenképpen ők: névvel jelennek meg oknyomozó írások; szerzők névvel jelentetik meg korrupciót feltáró munkáikat; a mai napig kérnek ki adatokat, egyszerűbben szólva, a bőrüket is viszik a vásárra. A hatalom sem azért szüntette meg ugyanis a Népszabadságot, mert abban „kemény” Orbán-ellenes véleménycikkek jelentek meg, hanem mert kemény tények, amelyek aztán bejárták a teljes NER-en kívüli nyilvánosságot. A Népszabadság e téren nem volt egyedül, minden további – online vagy offline – egyszerűbben szólva, ellenzéki médium hozott ügyeket, kisebbet, nagyot és nagyobbakat. S amikor például munkatársaik arccal kérdeznek kormánypárti politikusokat – akár a parlamenti folyóson, akár Kötcsén –, akkor azzal is kockáztatnak. Maga a kérdezés (már ha van arra lehetőség) veszélyzóna lehet, főleg ha az érintett politikus a válaszadás során hibázik. Ilyen esetben szinte biztosak lehetünk abban, hogy a kérdező újságírót és arcát sem felejtik. S amíg ilyen helyzetben – és olyan előzményekkel és jelennel, mint ami a hazai médiastruktúrát jellemzi –, amelyben nem csak az újságírói hivatást ütik, ahol érik, hanem egzisztenciák (így múltak, jelenek, jövők) kérdéséről sem az adott egyén, hanem a hatalom („piac” - persze) dönthet, akkor az egyik oldalról elismerés kell illesse a névvel írókat. A másik oldalról – bár ez nyilván személyes észrevétel, de ez egy véleményírás, mi más lenne –, számomra ilyenkor a (konvertálható) tőkével bírók névtelensége saját szerepük eltúlzása. Ennek a hatalomnak ugyanis nem a vélemény, hanem a tények (meg)írói az ellenfelei. Nem azok, akik Orbán meggazdagodásáról véleményt mondanak, hanem azok akik ennek módját (névvel) kiderítik. Nyilván – és ezt nem bántó módon írom – mindenki szeretne egy kicsit mártír lenni. De lássuk be, hogy azok alapvetően (nem) mi vagyunk, hanem akiknek a kontrollszerepe olyan erős is lehet, hogy holnap(után) arccal végzett tény- és/vagy igazságkutatásuknak egzisztenciális ára lesz. Nem szorul rá az újságírói szakma a „több tisztelet” jeligére, de mint a fenti könyv számos megszólalója bizonyítja névtelenségével, ők még nem nagyon értik ilyen nyolc év után sem, hogy nem ők vannak a célkeresztben, nem ők az ellenfelek. Nem ők lesznek a következők, akiket szimbolikus értelemben „visznek”. Már csak azért sem, mert nincsenek is fent azon a pályán, amelyen a mérkőzés folyik, amikor pedig előjönnek játszani, névtelenül állítanak olyat, amitől a politikai küzdelmek távolról sem dőlnek el. Szerepigazítás kellene? E sorok szerzője nem rendelkezhet arról, hogy kinek, mi lenne a megfelelő szerep, annyit viszont megállapíthat: név nélkül kockázatmenteset írni közéleti tetszelgés. Se nem drága, se nem olcsó mulatság, éppen ezért mulatozás közben tisztességes lenne egyet azokra is „koccintani”, akik valóban nem tudják arccal és névvel vállalni, vagy azokra, akik ennek ellenére is így járnak el.  A szerző politikai elemző, az IDEA Intézet vezetője.
2018.09.14 07:05
Frissítve: 2018.09.14 09:39

A szabadkai szép szavak hete

Azt állította Orbán Viktor (Szabadkán, a közös magyar-szerb kormányülés után), hogy ő mindig szeret világosan fogalmazni, és hogy „Szerbia a szerbeké.” 
Ezzel szemben a tény az, hogy nemcsak a szerbeké, hanem az ott élő magyaroké is. Hogy lehet, hogy éppen Orbán feledkezik meg erről? Vagy nem feledkezett meg, csak szerb politikusok előtt beszélt? Világosan fogalmazva. 
Azt állította továbbá a miniszterelnök (ugyancsak Szabadkán), hogy „ha nem lenne Közép-Európa, akkor nem lenne növekedés az Európai Unióban.”
Ezzel szemben a (már sokszor elismételt) tény az, hogy ez abszolút nem igaz. Kétségtelen, hogy Közép-Európa gazdasága gyorsabban fejlődik, de 2018-ban az Európai Unió GDP-je 2 százalékkal nőtt, ezen belül pedig a 19 tagú euró-övezeté – amelybe nem tartozik bele Lengyelország, Csehország, Magyarország és Románia – 1,9 százalékkal. Ki érti ezt? Orbán biztos nem. 
Azt állította Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a Századvég munkatársa (az M1 kormánytévében), hogy Magyarország geopolitikai súlyához mérten sokkal jobban teljesített az Európai Parlamentben, és olyan csatákat tudott megnyerni, amikről sokan álmodni sem mernek.
Ezzel szemben a tény az, hogy geopolitikai súlyunkhoz mérten ugyan valóban állandó szereplők voltunk, csak éppen a csatákat a kormány nem nyerte meg, hanem látványosan elvesztette. Az Európai Parlament például kétharmados többséggel ítélte el a jogállam lebontását Magyarországon, és javasolta a szankciókat tartalmazó hetes cikkely alkalmazását. Erről tényleg sokan nem mertek álmodni sem, aztán mégis sikerült. 
Azt állította Gulyás Gergely miniszter (szokásos sajtótájékoztatóján), hogy az a 300 milliárd forint, amit Magyarország a határvédelemre költött, magyar költségvetési forrásból ment, ebből semmit nem térített meg az Európai Unió.
Ezzel szemben a tény az, hogy az Európai Bizottság idén februárban 20 millió eurót ítélt meg Magyarországnak a határvédelem támogatására, de már korábban, 2015-ben is felajánlottak 6 millió eurónyi külön összeget, ám ennek akkor csupán az egyharmadát vette igénybe a magyar kormány. Ami meg az állítólagos 300 milliárdot illeti, jellemző, hogy már két évvel ezelőtt, 2017-ben 270 milliárdról beszélt Orbán Viktor, miközben 2015-ben, a menekülthullám csúcsán a válság kezelése 85 milliárdba került, és ebből a határzár építése 12,6 milliárd forint volt. Hogy ebből hogyan lett 300 milliárd, azt legföljebb az ügyes könyvelők tudnák megmondani. Ha mernék.  
Azt állította Bakondi György, a miniszterelnök belbiztonsági főtanácsadója (aki ezúttal is az M1 kormánycsatornán adott belbiztonsági tanácsokat), hogy valamennyi migrációs csatornán emelkedett az Európába érkezők száma.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem emelkedett, hanem tovább csökkent. Tavaly az év első három hónapjában mintegy 19 ezer menekült vagy migráns jött Európába a tengeren át vagy szárazföldön, idén április közepéig pedig csak 17 és félezer. Az én belbiztonsági tanácsom mindössze annyi: próbáljunk a tényekhez ragaszkodni.
2019.04.20 09:04
Frissítve: 2019.04.20 09:05

Nyuszi, talán beteg vagy?

Valami baj lehet idén a nyúllal. Nem igazán jól alakul a húsvét. Van ilyen, hiszen még a gyerekdal is azon aggódik: „Nyuszi, talán beteg vagy?” Természetesen nem a Nagyhét elején lángra lobbanó Notre Dame félelmetes látványán ízetlenkedem. Az szívszorító dráma volt, ám a tűzoltók küzdelme, a Párizs népét összekovácsoló aggodalom, a segítségre mozduló világ, a francia Muzulmán Szövetségtől a Mazsihiszig, Szegedtől Fehérvárig felajánlott adományok emelkedetté és hősiessé tették. De itthon sikerült a tragédiát komédiává silányítani. Nálunk a nyuszi nem áll a helyzet magaslatán, csak ül a fűben és szundikál, nem gondoskodik az ünnep méltóságáról.
Az alaphangot a miniszterelnökhelyettes adta meg. Kerek-perec kinyilatkozta: a hibás „az a Franciaország, amely megtagadta saját történelmét, saját kereszténységét és hitét”. Épp csak nem tette hozzá: úgy kell nekik! Na persze bűnrészes az egész nyugati kultúra, amelyet -szemben a makulátlan magyar kurzussal - „az apokaliptikus értékvesztés” mételyez. Ez, gondolom, főleg abból áll, hogy sehogy sem bírják respektálni a NER erényeit, és európai ügyészséget meg egyéb istentelen dolgokat forszíroznak. A legsátánibb tettük állam és egyház szétválasztása, amiből aztán egyenesen következik a templomok leégése. Az nem világos, hogy mindez Isten büntetése avagy Semjén gyanúja szerint a tatarozáson spóroló állam szűkkeblűsége, de mindegy is. Ha már a migránsokat sehogy sem sikerült belekeverni, akkor legalább üssük Macront és az átkos liberalizmust. „Ebben a francia szekularista, egyházellenes politika vastagon benne van.” Ha egy picivel több energiát szán rá, simán eljuthatott volna odáig, hogy maga Macron gyújtotta fel a katedrálist. Ha már Soros nem járt arra. Bár lehet, hogy ő fizette a gyújtóst.
E logika erejét némiképp apasztja, hogy ugyanaznap az iszlám szent helyén, a jeruzsálemi Al-Aksza mecsetben is tűz volt (ott sem először). Az iszlám pedig kevésbé hajlamos egyház és állam szétválasztásának rút bűnébe esni, nem világos tehát, Isten miért büntette őket is. És Macront sem látta senki aznap arra járni, kezében hanyagul lóbálva egy nagy doboz háztartási gyufát. Azt már nem is említem, hogy rá két napra a Baross utcában is kigyulladt egy ház tetőszerkezete, pedig a mi kormányunk úgy védi a kereszténységet, hogy még.
Persze nem kell, hogy mindennek értelme legyen. Ha már húsvét meg nyúl, emlékezzünk csak a „Hová mész te kis nyulacska…” kezdetű dalban az „ingyom-bingyom táliber”-re, aminek megfejthetetlensége egész gyerekkoromat befelhősítette. Ez a szegény Semjén meg azt hitte, felnőttként is így kell beszélni, ez a norma. Senki se lepődjön meg, ha egyszer a Parlamentben rákezd az „apacuka fundaluka”-ra.
Nála dúsabb fantáziájú újságírók továbbfejlesztették az elméletét, és bravúrosan megoldották, ami neki még nem sikerült: belekombinálták a migránsokat és migránssimogatókat. Az egyik lap egy hasonló szellemű amerikai forrást tovább színezve az egyik fotón egy sisakos tűzoltó árnyékát turbános arabnak vélte látni. Egy másik teljes pompájában kibontakoztatta a smucig szekuláris állam semjéni teóriáját: a pénzt „biztos, hogy a liberálisok sokallották…Kell a pénz másra, pl. mások integrálására.” Az sem véletlen, hogy a Notre Dame már a francia forradalom alatt is majdnem megsemmisült, „akkor, amikor mindaz elkezdődött, ami Európa mai pusztulásához, rombolásához, leépüléséhez, identitásvesztéséhez, rémséges elpuhulásához, elöregasszonyosodásához vezetett.” Ezt az (elpuhult és leépült) elöregasszonyosodást csak azért nem kérem ki magamnak az érettebb hölgyek nevében, mert nem érek rá. Sürgősen meg kell keresnem a Bourbonokat: azonnal jöjjenek vissza! Ha nincs forradalom, még mindig ők uralkodnának, és akkor sem tűzvész, sem Macron. Milyen szép húsvétunk volna! 
Így viszont a liberalizmus még a legújabb locsolóversekben is szóba kerül. Új műfaj született: a húsvéti politikai rigmusoké, tele van velük a net. Van, ami a helyes irányba orientál: „Nem vagyok én liberális,/ Ezért vagyok ideális./ Szabad-e locsolni?”Nem hallgathatom el azonban, hogy vannak egészen rosszindulatúak is: „Zöld erdőben jártam,/ Tiborcz Istvánt láttam./ A sötétben nem látok,/ Gyere, gyújtsál világot!” Ugyanerre a rigmusra egy jobbikos drukker: „Svéd erdőben jártam,/Semjén Zsoltot láttam,/Lelőtte a nyuszikát./ A Jobbiknak puszikát!” Jellemző a közmorál hanyatlására, hogy még az ártatlan egészségügyi panaszokra is („Kék erdőben jártam,/ Zöld ibolyát láttam./ Holnap megyek a szemészetre!”) olyan negatív kommentek érkeznek, mint „hüvelygombára rövidebb a várólista!” meg „orvos legközelebb Bécsben!”.
A kormányfő persze nem tölti ilyen léhaságokkal az időt. Szabadkán megtartotta az első hivatalos kampánygyűlést. Azzal lepett meg mindenkit, hogy „már kevesebben mennek külföldre munkát vállalni, mint amennyien visszajönnek”. Aha. És még tutáliber máliber. Amíg távol volt, mások elintézték, hogy a Hvg címlapjait eztán ne lehessen kiplakátolni. Az ő nyuluk ilyenkor sem szundikál. „Nyuszi hopp,/ Nyuszi hopp,/ Máris egyet elkapott.”
2019.04.20 09:03
Frissítve: 2019.04.20 09:06