Kósa Andrásnak, e lap újságírójának Orbán Viktor, a káosz embere címmel idén megjelent könyvének nemcsak tartalmi és narratív sűrűsége tűnhet fel az olvasóknak, hanem az abban – leginkább ellenzéki beállítottságú – nyilatkozók névtelensége is.
Ez utóbbi a kötet értékéből semmit sem von le, ugyanakkor, aki egy kicsit is követi az utóbbi években az Orbánról szóló nyilatkozatok, értelmezések és történetek sokaságát, annak nem okoz gondot beazonosítani egy-egy megszólaló mögött a (korábbi) ellenzéki politikust, az egyetemi tanárt, közéletileg már kevéssé aktív tekintély. A teljességhez hozzátartozik, hogy voltak interjúalanyok, akik névvel is vállalták volna, de a névtelenségek mellett a szerző - helyesen így már - nem tartotta célszerűnek "nevesíteni" őket.
Számomra zavarba ejtő volt e névtelenség, már csak azért is, mert a könyv szándékának megfelelően a hozzászólások bár tartalmi értékkel bírnak egy politikai portré és gondolkodás megrajzolásához, ugyanakkor többszöri elolvasás után sem találunk lényegében egyikben sem olyan állítást vagy mondatot, ami alapján az illetőnek ezt névvel nem lehetett volna vállalnia. Ez alól a néhány kormányzóoldalhoz tartozó képezhet kivételt, nem meglepő a csendjük, megértésem az embernek szól, nem a politikusnak.
Adódik a kérdés, hogy egykori egyetemi tanárok, korábbi és mai ellenzéki országgyűlési képviselők vagy vélemény-referencia személyek miért nem vállalják nevükkel azokat a gondolatokat, amelyeket egyébként is tehetnének – kockázatmentes mondatokról beszélünk ugyanis -, különösen úgy, hogy a nyilvánosság különböző tereiben egyébként is megteszik azt.
Hangos gondolkodásom természetesen nem számonkérés akar lenni, mégis okkal érezheti bárki úgy – sőt ezen érzés szubjektív mivolta önmagában is legitimálhatja az ilyen beszélőhelyzetet –, hogy oka van annak, hogy névvel inkább nem vállalja. Csakhogy jelen esetben is olyan megszólalókat lehet „felfedezni”, akiknek a többsége társadalmi pozíciója, gazdasági-, politikai- vagy kulturális tőkéje miatt (némi) védettséggel (azért) bír, vagy nem éppen rezsimdöntő súlya van.
Az ilyen kockázatmentes megszólalások névtelenségéből fakadó kérdőjelek után eszünkbe juthatnak mindazok az újságírók, akik névvel teszik ki a pontot vagy felkiáltójelet mondataik végére. A kormánykritikus nyilvánosság igazi referenciái ebben az értelemben mindenképpen ők: névvel jelennek meg oknyomozó írások; szerzők névvel jelentetik meg korrupciót feltáró munkáikat; a mai napig kérnek ki adatokat, egyszerűbben szólva, a bőrüket is viszik a vásárra. A hatalom sem azért szüntette meg ugyanis a Népszabadságot, mert abban „kemény” Orbán-ellenes véleménycikkek jelentek meg, hanem mert kemény tények, amelyek aztán bejárták a teljes NER-en kívüli nyilvánosságot. A Népszabadság e téren nem volt egyedül, minden további – online vagy offline – egyszerűbben szólva, ellenzéki médium hozott ügyeket, kisebbet, nagyot és nagyobbakat. S amikor például munkatársaik arccal kérdeznek kormánypárti politikusokat – akár a parlamenti folyóson, akár Kötcsén –, akkor azzal is kockáztatnak. Maga a kérdezés (már ha van arra lehetőség) veszélyzóna lehet, főleg ha az érintett politikus a válaszadás során hibázik. Ilyen esetben szinte biztosak lehetünk abban, hogy a kérdező újságírót és arcát sem felejtik.
S amíg ilyen helyzetben – és olyan előzményekkel és jelennel, mint ami a hazai médiastruktúrát jellemzi –, amelyben nem csak az újságírói hivatást ütik, ahol érik, hanem egzisztenciák (így múltak, jelenek, jövők) kérdéséről sem az adott egyén, hanem a hatalom („piac” - persze) dönthet, akkor az egyik oldalról elismerés kell illesse a névvel írókat. A másik oldalról – bár ez nyilván személyes észrevétel, de ez egy véleményírás, mi más lenne –, számomra ilyenkor a (konvertálható) tőkével bírók névtelensége saját szerepük eltúlzása. Ennek a hatalomnak ugyanis nem a vélemény, hanem a tények (meg)írói az ellenfelei. Nem azok, akik Orbán meggazdagodásáról véleményt mondanak, hanem azok akik ennek módját (névvel) kiderítik.
Nyilván – és ezt nem bántó módon írom – mindenki szeretne egy kicsit mártír lenni. De lássuk be, hogy azok alapvetően (nem) mi vagyunk, hanem akiknek a kontrollszerepe olyan erős is lehet, hogy holnap(után) arccal végzett tény- és/vagy igazságkutatásuknak egzisztenciális ára lesz.
Nem szorul rá az újságírói szakma a „több tisztelet” jeligére, de mint a fenti könyv számos megszólalója bizonyítja névtelenségével, ők még nem nagyon értik ilyen nyolc év után sem, hogy nem ők vannak a célkeresztben, nem ők az ellenfelek. Nem ők lesznek a következők, akiket szimbolikus értelemben „visznek”. Már csak azért sem, mert nincsenek is fent azon a pályán, amelyen a mérkőzés folyik, amikor pedig előjönnek játszani, névtelenül állítanak olyat, amitől a politikai küzdelmek távolról sem dőlnek el.
Szerepigazítás kellene? E sorok szerzője nem rendelkezhet arról, hogy kinek, mi lenne a megfelelő szerep, annyit viszont megállapíthat: név nélkül kockázatmenteset írni közéleti tetszelgés. Se nem drága, se nem olcsó mulatság, éppen ezért mulatozás közben tisztességes lenne egyet azokra is „koccintani”, akik valóban nem tudják arccal és névvel vállalni, vagy azokra, akik ennek ellenére is így járnak el.
A szerző politikai elemző, az IDEA Intézet vezetője.