Útkereső szakszervezetek

Fokozott érdeklődéssel olvastam a közelmúltban Gulyás Erika írását a Népszava hasábjain a szakszervezetek állapotáról.

A cikk vélemények, interjúk felhasználásával érzékletes keresztmetszetet nyújt a szakszervezeti mozgalom útkereséséről, a mindennapok nyomasztó valóságáról. A szakszervezeti struktúra a helyi, az ágazati (alágazati) és a konföderációs (országos) szintre tagozódik, utóbbi a legérzékenyebb pont. Itt zajlanak a legfontosabb, ám a legkevesebb eséllyel kecsegtető tárgyalások. Az ágazati és munkahelyi szint is sok sebből vérzik, ám itt konkrét témákkal szembesülnek a szakszervezeti tisztségviselők, az e körben felmerülő kérdésekre kézzelfogható cselekvés lehet csak a válasz. Az itteni munka alapján dönt a munkavállaló a tagsági viszonyáról.

Vitatkoznék a megszólaltatott szervezetfejlesztési szakértő véleményével, miszerint a munkahelyeken kevéssé egyéni, inkább általános problémákkal találkoznak a tisztségviselők. Egyre inkább sokasodnak az egyéni problémák, ugyanis a munkahelyi információs csatornák bedugultak. A munkavállaló nem fordul gondjával a vezetőjéhez, a kommunikáció felfelé csak félszeg módon és szűrten működik. Ebbe a kommunikációs térbe lép be a szakszervezet, mint meghatározó tényező. Ugyancsak vitáznék azzal a véleménnyel, hogy általában a tagság megkérdezése nélkül zajlik a szakszervezeti munka. Nem egyszer előfordul, hogy a tagság melléáll valamilyen kezdeményezésnek, majd ágazati vagy konföderációs szinten megtorpedózzák. Örökzöld téma a szakszervezeti munkában, hogy mikor cselekedjünk, döntés előtt vagy után. Akik a döntés utáni változat mellett voksolnak, azok leginkább a szakszervezeti lépés elodázásában érdekeltek.

Az írás megszólalói a jogi szabályozást, a szilárd jogi hátteret hiányolják. Szakszervezeti törvény kellene - mondják többen. Szerintem erre kevés esély van, de a szakszervezeteket partnerként kezelő, a munkavállalók jogaira jobban közelítő Munka Törvénykönyve elkelne. Persze, hiába a törvény, ha erélytelenség miatt nem tudunk érvényt szerezni a rendelkezéseknek. Ugyanakkor a „potyautas-effektus” egyre megkerülhetetlenebbé válik. Miután a bérmegállapodás és a kollektív szerződés hatálya valamennyi munkavállalóra kiterjed, ezért a nem szervezett munkavállalóknak is valami módon hozzá kellene járulniuk a szakszervezetek működéséhez.

A nyilatkozók az egyén szerepét csupán a felkészültség oldaláról szemlélik, ami vitathatatlanul fontos, ám ugyanilyen fajsúlyú az ügy iránti elkötelezettsége, szakszervezeti hitvallása. Aki ilyen személyiségjegyekkel rendelkezik, kevésbé válhat a mindenkori politika vagy más érdekcsoportok játékszerévé.

Érdemes megnézni a konföderációk honlapjait. Elemzői írások uralják a felületeket, ennélfogva olvasottságuk is elhanyagolható. Holott a szakszervezeti kommunikációban meghatározó funkciója lehetne az országos és az ágazati weboldalaknak. A cikkben nyilatkozók nem szólnak a szakszervezeti kommunikáció vérszegénységéről, rétegzettségének hiányáról. Ritkán találkozunk egymásra épülő helyi, ágazati és országos tartalmakkal. Hiányoznak az üzenetek, a tagságnak szóló tartalmak.

Az írás említést tesz a fiataloknak a szakszervezetektől való elzárkózó, passzív viszonyulásáról. Létező probléma, színvonalas, közösségteremtő stratégiára lenne szükségünk, mert a fiatalok megszólítása nélkül nincs szakszervezeti megújhodás.

Horváth László

blogíró, szakszervezeti tisztségviselő