Kácsor Zsolt: József Attila pénztárcája

Publikálás dátuma
2018.09.15. 19:00

Fotó: Népszava
A napokban egy Mester utcai, kilencedik kerületi albérletbe költöztem, és a kaució átadása előtt egy órával átsétáltam a közeli Gát utca 3. szám alá, ahol József Attila 1905. április 11-én megszületett – elvégre a hétköznapi, jelentéktelen eseményeknek, mint egy lakás szimpla kibérlése, igen jót tesz, ha ritualizálom őket. Megnéztem a költő szülőházában működő emlékhelyet, amely modern, szép és tiszta, akár egy kései JA-strófa. Ennek a beilleszkedési zavarokkal küszködő, infantilis és kibírhatatlan embernek – aki a Gát utcában volt kénytelen az egyik legzseniálisabb magyar költőként megszületni – mindig elszomorít az elképzelt sorsa, de azért fölnevettem, mikor az egyik fali vitrinben a töltőceruzája mellett megláttam a pénztárcáját. Barna bőrből készült, színes fonállal varrott, díszes darab. S hát, azt kell mondjam, hogy tényleg lapos az a pénztárca. Olyan lapos, mint amilyen annak idején volt.
De milyen lapos lenne ma is!
József Attilának ma sem volna munkája, nem volna pénze, nem volna kenyere. Marxista elvei és rövid ideig tartó kommunista párttagsága miatt nem akadna állami intézmény, amely József Attilát ma alkalmazni merné. Nem engednék egyetemen előadni. Nem volna nagy példányszámú lap, amely meg akarná fizetni. Ma sem találna baloldali pártot, amelyre nyugodt lelkiismerettel szavazhatna. Ha beleártaná magát a politikai és szociális elnyomást gyakorló gazdagok kizárólagos magánügyeibe – amelyeket mi, idealisták, tévesen még mindig közügyeknek hívunk –, akkor éppen olyan primitív hajsza indulna ellene, mint a pár éve gyalázatosan megtámadott filozófusok ellen. Az volna József Attila bűne ma is, mint mindenkié, aki nem óhajtja, hogy ez a saját magát kereszténynek hazudó kurzus hordozza őt a lopott pénztől piszkos tenyerén. Az volna a bűne, hogy nem a latrokkal tart, hanem ellenük.
Az első szabadon választott, konzervatív kormány idején egy kormánypárti politikus a rendszerváltás hevületében azt indítványozta, hogy tüntessék el József Attilát a tankönyvekből. Akkoriban ezen sokat nevettünk, ami, bevallom, meggondolatlanság volt. De nem tudhattuk előre, hogy milyen csúnyán végzi majd az új, magyar köztársaság. Talán intő jel lehetett volna, hogy az új, magyar köztársaságot egy Szűrös Mátyás kiáltotta ki, és nem az akkori ellenzék valamelyik jeles alakja. Akkoriban még nem sejtettük, hogy ebből a kikiáltásból egyszer még tömeges jajszó lesz. S azt sem, hogy milyen gyorsan eltűnik a politikai szótárunkból ez a kifejezés: jeles alak. A közélet jeles alakja, haha. Szóval amikor József Attilát az új hatalom száműzni akarta, mi beleröhögtünk az új hatalom képébe, ami, még egyszer mondom, meggondolatlanság volt, méghozzá a teljes magyar néppel szemben elkövetett meggondolatlanság, mert nem vettük észre, hogy az ölünkbe hullott, és nem kiharcolt szabadság pár év leforgása alatt milliókat taszít a nyomor küszöbére.
Álltam József Attila lapos pénztárcája előtt, arra gondoltam, hogy ma is ugyanolyan reménytelenül – "lassan, tünődve" – nézné a szomorú síkot, mint annak idején, és összefacsarodott a szívem. Milyen hevességgel gyalázná ma a kormányzati propaganda-handabanda! Alighanem őt is bigott kommunistának nevezné a politikai és szociális elnyomást gyakorló maffiaállam családfőjének – akit tévesen még mindig kormányfőnek hívunk – bornírt szóvivője. Támadnák, de olvasni ma sem olvasnák. Így szokott lenni. Azok olvasnák, akik az irodalomba és a tudományba menekülnek, hogy élesebben és pontosabban lássák azt a nyomorgó és igazságtalan országot, ahol élünk – és ahol a fülsiketítően dübörgő kormányzati propaganda-handabanda zajgép éppen ott a legeredményesebb, ahol a legnagyobb a nyomor és az igazságtalanság.
Hol is másutt?
Hiszen ez itt a felvilágosodás utáni XXI. század, és a korszerűen elhomályosult rezsim már nem gyilkol, hanem úgy kivéreztet, hogy észre sem veszed. Az a cél, hogy ne tudj ellenállni – ezt értettük korábban haladásnak. A XXI. században lehetsz jobboldali és baloldali is, egyre megy, csak ne vedd komolyan az eszmét és ne döntsd az áldott tőkét, minden boldogság forrását. Észre ne vedd, hogy a pénzt nem te használod, hanem a pénz használ téged.
Nem, nem lehet a hatalomnak gátat vetni, még akkor sem, ha jelképesen éppen a Gát utcába születsz. Legfeljebb belehalsz. Pedig milyen szép is volna új mozgalmat alapítani Gát Utcai Dolgozók (GUD) néven, és hülye módra nekimenni mindennek, ami van. Nem lenne semmi értelme. De hát annak sincs semmi értelme, ami van. Nem lenne semmi célja. De hát annak sincs semmi célja, ami van. Oka lenne csak egyedül. A rendszer maga, amely nagylelkű és engedékeny veled: a velejéig demokratikusan tűri, hogy belehalj.
De ha véletlenül mégis egy Gát utcai csapat harcolná ki a szabadságot, arra kellene vigyázni csak, hogy a leendő új köztársaságot majdan ne a távozó hatalom szimbolikus alakja kiáltsa ki. Ne egy Semjén Zsolt, ne is egy Németh Szilárd, hanem az ellenzék, a majdani közélet egyik jeles alakja. Remélem, hogy azért már megszületett valahol.
Szerző

Az évszázad csődje: tíz éve kezdődött gazdasági világválság

Publikálás dátuma
2018.09.15. 13:50

Fotó: BEN STANSALL / AFP
Csődbe ment a Lehman Brothers, aztán borult a dominó. Az IMF adatai szerint az akkor kezdődő válságban a bankok veszteségei 2200 milliárd dollárra rúgtak. Az amerikai állam összesen 421 milliárd dollárt költött a bankmentésre, az európai országok 465 milliárd eurót fecskendeztek a szektorba.
Hatszázmilliárd dollár füstölt el – ezt gondolták első pillanatban, azok, akik pontosan ma tíz évvel ezelőtt, 2008. szeptember 15-én tanúi voltak a pénzügyi óriás, a Lehman Brothers csődjének. De a károkat rosszul mérték fel, az amerikai pénzpiacok, majd a világgazdaság félelmetes sebességgel robogtak az ismeretlenbe, a közvetett veszteségek minden képzeletet felülmúltak. "Ez lehetetlen, ez maga a világvége" - kiáltott fel 2008. szeptember 15.-én Harvey R. Miller, a Lehman Brothers sokat megélt ügyvédje, amikor felfogta a hírt, hogy az amerikai kormány hagyja a pénzintézetet bezuhanni a szakadékba. Akkor már ismert volt, a Bear Stearns-t, az American International Groupot (AIG), a Freddie Mac és a Fannie Mae jelzálogfinanszírozó cégeket kihúzza a csávából az állam. Így a mentőövben az utolsó pillanatig reménykedtek az ingatlanpiacról kiinduló krízistől sújtott Lehman Brothersnél is. Szeptember első hetében 77 százalékot veszítettek értékükből a társaság részvényei, és a csődöt megelőző hétvégére csak 1 milliárd dollárnyi likviditás volt a széfekben. A FED utolsó pillanatban összehívott válságtanácskozásán, a Wall Street összes nagybankjának vezetője megjelent, ám a 150 esztendős, 25 000 alkalmazottat foglakoztató Lehman lehetséges kérői, állami pénzügyi támogatás híján sorra visszaléptek. Szeptember 15-én hétfőn lehúzták a rolót, kedden pedig a Barclays bejelentette, alamizsnával felérő összegért, nem egész 2 milliárd dollárért megveszi a Lehman amerikai tevékenységét.
Hogy a jegybank szerepét betöltő FED miért is hagyta veszni a 600 milliárd dolláros aktívát kezelő pénzintézetet, amely a Wall Street rangsorán a 4. helyen állt, arra tíz év után sincs egyértelmű válasz. Így megtörtént az elképzelhetetlen, a tőzsdék a mélybe zuhantak, a rohamléptekkel terjedő járvány pedig lerombolta a bizalmat a pénzvilágban, a bankok nem kölcsönöztek, a háztartások nem fogyasztottak, a likviditási válság gúzsba kötötte a világgazdaságot. A 2007-es 4,2 százalékos globális GDP-gyarapodást 2008-ban 1,8 százalék követte, hogy egy évvel később már recesszióba süllyedjen a világ, 2009 végén mínusz 1,7 százalék került a kosárba. Az OECD-országok teljesítménye még ennél is riasztóbban alakult, e kör növekedése a 2007-es 2,5 százalékról, 2008-ban 0,2 százalékra esett, 2009-re pedig 3,5 százalékos hanyatlást jelzett a mutató.
Az első veszteségmérlegek 2009 elején sokkolták azokat, akik nem hitték, hogy "néhány százmilliárd dollárnyi" problémás ingatlanhitel ilyen messzire gyűrűzik. Az IMF publikációjából kiderült, a bankok veszteségei 2200 milliárd dollárra rúgtak. Az amerikai állam összesen 421 milliárd dollárt költött a bankmentésre, ennyibe került az AIG, a Citigroup, a Bank of America, valamint a Freddie Mac és Fannie Mae életben tartása. Az összeg egy része 2013-tól kamatok és osztalékok formájában visszakerült az államkasszába. Az európai országok 465 milliárd eurót fecskendeztek a bankszektorba az utóbbi tíz évben, és további milliárdos garanciavállalásokkal segítették a túlélést. Az érintett bankok a Boston Consulting Group tanulmánya szerint 231 milliárd eurónyi büntetést kaptak a pénzügyi hatóságoktól, ennek 63 százaléka amerikai intézmények sara volt, de 324 egyént, ingatlanügynököt, pénzügyi brókert is felelősségre vontak. Börtönt csak elvétve szabtak ki bankvezetőkre. Azok az amerikai bankok pedig, amelyeket nem kis felelősség terhelt a tíz esztendővel ezelőtti helyzetért, nemhogy túlélők, de dominánsok a mai pénzügyi rendszerben.

Szatócsboltból óriásbank

A Lehman Brothers krónikáját Alabama államban, egy német zsidó bevándorló kezdte írni a XIX. században. Henry Lehmann 1844-ben Montgomeryben nyitotta meg, főleg gyapotkereskedelemmel foglalkozó üzletét. 1850-ben csatlakozott hozzá két testvére, a közös boltot Lehman Brothers néven vitték tovább. Terjeszkedtek, hamarosan kereskedőházzá nőtték ki magukat, s a 70-es években főszerepet játszottak a New York-i gyapot-, majd a kávé és nyersanyagtőzsde megteremtésében. Alabama állam megbízta a társaságot a polgárháború során keletkezett adósságállomány értékesítésével, és az ehhez kapcsolódó kamatkötelezettségek kezelésével. Pénzintézeti tevékenységük innen datálódik. A vasútépítési láz és az olajipar fejlődése pedig fontos pozícióba hozza a testvéreket a Wall Streeten. Az 1880-as évek végén végrehajtották első részvénykibocsátásukat a New York-i tőzsdén és egyúttal a nemzetközi porondon is megjelentek pénzügyi közreműködőként. A XX. század végén, 1967-ben az intézményhez szegődött brókerként egy 23 esztendős volt tengerész. Az ambiciózus ifjú, Richard S. Fuld később a Lehman első számú embere lett, az összeomláskor az ő kezében volt a kormányrúd. Fuld elnökként 2000-07 között mintegy félmilliárd dollárt vett fel bónuszként, hogy azután kiderüljön, stratégiája nem kis mértékben járult hozzá a csődhöz.

A tőzsdei hierarchiát jelenleg három mamut, a JP Morgan, a Wells Fargo és a Bank of America vezeti. Az európai, így az olasz, német bankok viszont még mindig csak lábadoznak, sokuk áldozatul esik az új szigorúbb szabályozásnak. Európában a központi bank (EKB) kibővített eszközökkel felügyeli a játékszabályok betartását, amelyeket a Bázel3 néven ismertté vált irányelvek határoznak meg. Napjainkban nem a szabályozás hiányosságai, inkább a kereskedelmi háború, az amerikai elnök körüli politikai kockázat, és nem utolsó sorban a mértéktelen eladósodás jelent valós fenyegetést. A világ gazdasága izmosodik, ám az olcsó hitelek ingatag alapot teremtettek a konjunktúrának; a vállalatok és a magánemberek pedig továbbra is bátran élnek a lehetőséggel. Az USA-ban kockázatos terep az autó-, és diákhitelezés, a FED több mint 1000 milliárd dollárra teszi a banki portfóliókban a gépkocsi vásárlására felvett, tulajdonképpen "subprime" kölcsönöket. A diákhitelek még ennél is nagyobb gondot okozhatnak. Az amerikai fiatalok 1230 milliárd dollárnyi adósságot halmoztak fel tanulmányaik finanszírozásához, és jelen állás szerint átlag 30 ezer dolláros adóssággal kezdik el munkáséveiket. A hitelek iránti étvágyat egyelőre nem igazán fékezi semmi, bár a gyeplő szorítása immár nem csak üres fenyegetés a központi bankoktól.
A Lehman Brothers sem tűnt el teljesen a porondról. New York-ban a Park Avenue egyik toronyházának 46. emeletén több tucat alkalmazott és ügyvéd próbálja kibogozni a szerződésekből a még élő kötelezettségeket, kiegyenlíteni a tartozásokat. Mintegy 110 ezer magánszemély pénzéhez jutott, eddig összesen 123 milliárd dollárt fizettek vissza. Idén októberben újabb összeg esedékes, de nehéz elképzelni, hogy mindenki elégedett legyen, a jogosnak elismert követelések ugyanis 350 milliárd dollárra rúgnak. Nyertesek azért vannak: az ügyvédek és a felszámolók, akik közül egyesek 1000 dolláros órabérrel dolgoznak, markukat pedig már több mint 2 milliárd dollár ütötte.

Házat Maseratival

A hitelválság története a kaliforniai partokon kezdődött a 2000-es évek elején. "Emberek, ne tanakodjatok, vásároljatok házat, kaptok mellé egy Maseratit" - így reklámozták az ingatlanokat még 2006-ban is, és a tömeg élt a lehetőséggel. Az első évekre alacsony törlesztő részleteket ígértek a "subprime" hitelezők, egyúttal arról biztosították az amúgy klasszikus hitelképességi követelményeknek nem megfelelő ügyfeleket, hogy az ingatlanárak töretlen emelkedésének köszönhetően az évi minimum 100 ezer dollár értéknövekedés haszonélvezőiként később könnyű refinanszírozási forrásokhoz juthatnak. Az igénylőktől kevés dokumentumot kértek, így korántsem volt egyedi, hogy például egy taxisofőr és háztartásbeli felesége minden gond nélkül 700 ezer dollárt meghaladó jelzáloghitelhez juthatott. Az alacsony kamatok eldorádójának azonban vége szakadt, és a törlesztőrészleteket fizetni képtelen tulajdonosok jelzáloggal terhelt házaik eladására kényszerültek.Több, mint kétmillió ingatlan került kalapács alá, a dömpinggel együtt járt az árak zuhanása is. Ezzel egyenes arányban értéktelenedett el a hitelező bankok portfóliója, s a pénzintézetek kockázatterítés céljából "értékpapírosították" a hiteleket. E kötvények vevői egyszer csak azzal szembesültek: befektetésük lenullázódott. A fertőzés pedig szinte pillanatok alatt szétterjedt.

Szerző

Márton László: Házak sorsa

Publikálás dátuma
2018.09.15. 11:00
MARABU RAJZA
Köves Slomó és Schmidt Mária egymásra talált. A rabbi szakért, az igazgató asszony igazgat. Nemcsak a Terror Házát, hanem a sorsokét is. Mindenki jól jár, a hatalom pedig gyorsan áldását adja a frigyre.
Volt egyrészt egy elárvult pályaudvar. Állt, csak állt a Ferencvárosban. Se vonat, se utas.
Volt másrészt a haszid mozgalom egyik csoportja (a Chábád Lubavics), amely "misszionáriusokat" küld az öt világrészbe, a zsidókat szeretni. Főleg azokat, akik nem szeretik magukat. Budapestre a magyar Köves Slomót küldték, aki kivételesen intelligens és jó szervező. Volt harmadrészt a tanult Schmidt Mária, aki a történelemnél jobban csak a hatalmat szereti, de annyira, hogy az egyiket feláldozta a másikért.
A mese az árva épület, az ügybuzgó rabbi és az igazgatni szerető történész találkozásáról szól. Mondom én, akitől joggal kérdezhetik, mi közöm az egészhez. Kezdjük talán ezzel.
Az üres pályaudvart kiutalták Schmidt Máriának, hogy átalakítsa a Sorsok Házává. Kinek a sorsa? Az enyém. Egész pontosan a holokauszt gyermekáldozataié. Magam sem tudom, áldozatnak minősülök-e, aki csak "jogkorlátozást" szenvedett (copyright vitéz Szakály Sándor). Nekem csak az apához-anyához, otthonhoz való jogomat korlátozták, a család többi tagjának lélegzetvételi jogát is megvonták Auschwitzban.
A költséget és fáradtságot nem kímélve Sorsok Házává alakított pályaudvar azért állt eddig üresen, mert a tanácsadóként felkért történészek és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz), mint a zsidó közösség képviselője nem fogadták el Schmidt Mária koncepcióját (és valljuk be: személyét sem). Legyünk valóban pluralisták. A történelem írása és értelmezése természeténél fogva sokféle. De ahogy Arthur Koestler írta, a párduc és a gödölye egy almon hálnak, de a gödölyének rossz éjszakája lesz. Orbán Viktor Jeruzsálemben rákérdezett és az ügyben lehető legilletékesebb Jad Vasem Intézet történészei pedig megerősítették, hogy Schmidt Mária koncepcióját nem támogatják.
Köves Slomó ugyan otthonos Jeruzsálemben, de még otthonosabb Brooklynban. Budapesten ugyan kevés híve van, de a a Brooklynból érkezett adományokból bevásárol: idősotthonokat, egyetemet. Egy nagyon régi és a holokauszt előtt évszázadokig működő elv alapján a zsidóság képviselői védelmet remélve mindig a hatalom kegyeit keresik. A mostani hatalmat nem volt szükséges lefizetni, lop magának elég pénzt máshol. Erkölcsi bizonyítványra ellenben szüksége volt, például, hogy a zérótolerancia valóságos, a Soros elleni kampányban pedig nincs antiszemita elem.
Köves Slomó és Schmidt Mária egymásra talált. A rabbi szakért, az igazgató asszony igazgat. Nem csak a Terror Házát, hanem a sorsokét is. Mindenki jól jár, a hatalom pedig gyorsan áldását adja a frigyre.
Néhány kérdés mindazonáltal válaszra vár. Elsőnek, hogy mit mutatnak, mondanak majd a Sorsok Házában és kinek ? A gyermekáldozatok tágas fogalom, minden belefér, még a semmi is. A holokausztnak már van egy múzeumként is működő dokumentációs központja és emlékhelye a Páva utcában. Ádáz viták között épült és nyílt meg, de legalább bejáratott, kiszámítható és önjavító. Többek között iskolás csoportok is látogatják. Kettő több lesz, mint egy? Egyikből a másikba járnak? Ennél sokkal valószínűbb, hogy a Páva utcait, amit eddig nem Schmidt Mária igazgatott, elsorvasztják, vagy az ő hatáskörébe utalják. Oszt' Sálom. Vajon mivel vonják össze az épületcsoportban álló, szépen felújított és felszentelt zsinagógát ?
A Fidesz politikájának egyik alapelve, hogy ha valami nem tetszik, akkor vagy megszüntetik, vagy csinálnak belőle még egyet. Történelmi kutatóintézetekből, határon túli magyar pártokból. A Mazsihiszt például nem szeretik, bezárni nem merik, legyen mellette Status Quo Ante. (A XIX. században az ortodox és a neológ felekezet szétváltása után keletkezett harmadik. Köves Slomó erről írta doktoriját). A korabeli, főleg Kárpátalján és Erdélyben élő haszidoknak ugyan semmi közük nem volt az ügyhöz, de az ilyen részletek a mostani feleket nem zavarják.
Köves Slomó, aki most saját és felekezete nevét adta a hatalommal kötött alkuhoz, minden erénye ellenére nem történész, még kevésbé muzeológus. Lehet egy darabig a Sorsok Házának társvalamije, de Schmidt Mária már nála jámborabb férfiúkon is felülkerekedett. Sorsszerűen vagy megadja magát, vagy repül. És amikor ez bekövetkezik, már hiába mérlegeli, ki járt jól az alkuval.
A holokauszt nyers valóságával és emlékével több nemzedéknek lehet tennivalója. A Sorsok Házára azonban úgy volt szükség, mint a felcsúti kisvasútra.
Magamba nézek: lehet, hogy ok nélkül gyanakszom, bár annyi biztos, hogy nem vagyok egyedül. Az előítéletek eloszlatásának legegyszerűbb módja az lenne, ha közzétennék a menetrendet és a végállomás nevét, netán figyelembe vennék a kételyeket, ellenvéleményeket. A túlélő, még élő gyermekáldozatokét, a hazai és külföldi történész szakmáét, a Mazsihiszét, a jeruzsálemi Jad Vasemét (ahol magyarul tökéletesen beszélő, a holokauszt minden részletét alaposan ismerő szakemberek dolgoznak).
Néhány száz személy jön számításba, talán annyi sem. Megérné a főigazgató asszonynak, a rabbi úrnak, a Sorsok Házát finanszírozó kormánynak is. Már csak azért, hogy akik annak idején a lélegzési jog korlátozását túlélték, ismét ne fulladozzanak.