Görgey utódai meg az ápolók

A honvédséggel, a katonasággal sikerül az ápolóknak egész életükben hadilábon állni. Görgey Artúrnak pedig felizgatni magát, mikor Kossuth Lajos Zsuzsanna húgát Magyarország Főápolónőjének kinevezte. Pedig az ápolók, pontosan tudják, mi a kórház és mi a betegápolás. Miközben a honvédség nagy hatalmú urainak némi gondja akadt és akad, hogyan kell megszervezni a háborúban és a civil életben az ellátást. A magyar honvédség már kezdettől fogva nagyon rühellte, hogy nyakába lőcsölték, a milliós civil állampolgár ellátását is. Különösen látszott ez akkor, amikor a sürgősségi betegellátás pályázatát egy olyan orvosra írták ki, akinek tutira biztos volt akkor a pozíció.

De a politika boszorkányfazeka működik. Nem tudta ezt dr. Zacher Gábor, a Honvédkórház vezetése, az intézetben dolgozó személyzet, a betegek meg pláne nem. Kivéve persze azokat, akik szakmai hitel nélkül, másokat kiutálva, saját karrierjüket építik, már nem szakmailag értem. És a történetben nem látszik az én két hősöm, akire az ápolástörténet úgy tekint, mint legendára. A politika tesz arról, hogy így legyen.

Florence Nightingale 1854 novemberében érkezik Üszküdarba a török-orosz háború idején, amikor Anglia és Franciaország belépésével felkérést kap sebesültek ellátására. „Intézkedik: az ápolóknak elő kell készíteni a sebesülteket az orvos keze alá. Ágyba kell fektetni őket – de hova? mire?”… „ Aztán kötszert kell kezébe adni az orvosnak. Az orvos nem kérdezi, hogy miféle kötszer az, és hogyan kerül az ápoló kezébe. Hál' istennek kötszer és felhasználja.” Pontosan úgy, ahogy Magyarországon a XXI. században a sürgősségi osztály ápolói tetették, amíg a régi csapatból még volt valaki. Mert a mostani jövés-menés előbb –utóbb káoszba torkollik.

A hírekből ömlik, hogy az osztályra két lélegeztető gép érkezik. Az egész magyar médiában megakadt a lemez azon, hogyan lehet ilyen rövid idő alatt drága gépeket beszerezni. De nem vették észre az átverést, mármint kisbuszokat indítani a raktárakba, hogy több gép legyen. Mert, fő szabály, hogy minden sürgősségi osztályon azonnali rendelkezéssel, legalább két pót-lélegeztető gépnek kell működőképes állapotban lennie. Amit a személyzet minden tagja ismer és ellenőriz naponta. Akkor még ezek is hiányoztak?

Mert ha elhangzik, hogy –„Tegyük gépre a beteget!” – A mondat végén ott kell lennie készüléknek. Meg a megfelelő számú személyzetnek. Másodpercek alatt kell a beteghez vinni. Mi a közlemény szakmai háttere? Az orvos szakmai szervezetek szerint?

Florence Nightingalénak köszönhették „a sebesültek, hogy kötszer került a sebeikre.” A Honvédkórházban meg annak a mintegy kiválóan képzett kétszáz fős csapatnak is, orvosoknak, ápolóknak, akiken sikerült túladnia a kórház vezetőinek. Köszönhetően a kötelezően Alezredes Asszonynak szólíttatott Ápolási Igazgató Asszony áldásos működésének is. Akinek rangja van, de ápolásból egyetemi fokozata nincs, nem úgy, mint számos irányítása alá rendelt középfokú vezetőinek. Szakirányú publikálása nem fellelhető. De azt elnézi, hogy a megfogyatkozott csapata belerokkant a munkába. Azt hogy, nem bírják, annak már régen ki kellett volna derülnie. A túlórák elszámolásáért, a beosztás biztosításáért, az egészségügyi alkalmassági vizsgálatok meglétéért ki a felelős? Egy osztály, egy kórház működéséért?

Hát nem hasonlít elődjére, Kossuth Zsuzsannára. Még akkor sem, ha egyszerűen Ápolási Igazgató Asszonynak hívnák. Igaz, akkor szembenézhetnénk Görgey kiborulásával: „egy hölgy kedvteléseit rászabadítják a hadserege”. – Kinek a sérült katonák legalább olyan fontosak voltak, mint „kórápoló” társai. A Honvédelmi Minisztérium vezetői meg gondoljanak Kossuth Lajosra, aki a katonai kórházak állapotát látva kijelentette: „Minden türelmet el kell veszteni. A Lager ispotály valóságos métely tanya!”… „Ha hiányt találok, haditörvényszéket kérendek tartani.”

A hírek szerint a kórházi dolgozók a katonai titokra hivatkozva nem mernek nyilatkozni. A kérdés: a létszámhiányt és a bérkérdést illetően mi a katonai titok? Említésre kerül az is, hogy úgy vélik, lehallgatják őket. A katonai ügyésznek rég meg kellene szólalnia. És ebben az óvodás kommunikációban a maga hiteléért rendet rakni. A hír igazságtartalmát megvizsgálni, döntést hozni, hogy mit íratnak alá a dolgozókkal. Belépéskor milyen feltételekről tájékoztatják őket? Tudják- e értelmezni a vezetők, a dolgozók a szakmai, az orvosi, a személyes, a katonai titok fogalmát?

De valakinek Kossuth Lajos szavait is követni kellene: „Ott vélem leginkább helyemet, hol a legrögtönösebb intézkedés szükségessége merülhet fel.” Megvizsgálni: A minimum feltételeket meglétét az osztályon, létszámban, eszközben. Az újonnan felvettek végzettségét, kompetenciáját, tapasztalatát, munkaköri leírását ellenőrizni. Az elmaradt pótlékpénz kifizetését az ápolóknak elrendelni. A béremelésből kimaradtak, szakdolgozók és a munkát segítők juttatását orvosolni. De a káoszban a vezetők azt sem tudják, hogy milyen szakemberszükséglethez, milyen bérösszeggel kell számolni folyamatosan.

A csapdába szorult morálisan kiégett személyzet lefele tapos, ám az végül a betegeket éri el. Úgy látszik a Honvédkórház vezetői az értelmes kommunikációtól és a hatékony rendcsinálástól berzenkednek. Kissé maradi lelkük 1845-ben, 1848-ban működő katonai vezetők lelkiállapotában maradt. Pontosan úgy, mint 48-ban a gyöngyösi kórházban, ahol az Országos Főápolónő érkezésével „Kiderül, hogy a rettenetes fejetlenségnek az a legfőbb oka, hogy az orvos-igazgató és a katonai parancsnok hatásköre egymásba bonyolódik.”

Ezért ajánlom figyelmükbe Kossuth aláírásával a „Rendelet az Egészségi ügyben” szavait: „hogy a gyógyító munkának nemcsak színhelye, hanem testet öltött szervezettsége a kórház. Ez a kórházi elv tovább fog élni és hatni a szabadságharc kedvezőtlenebb körülményei között is.” Bár igaza lett volna Kossuthnak, mert a kedvezőtlenebb körülmények, azok bizony fennállnak, a szervezettség meg sehol.