Az udvarhölgy

Elképesztően jólnevelt – magyaráztam fellengzősen mindenkinek, aki Puszi felől kérdezősködött, mindezt olyan fejjel, mintha lenne bármi közöm a jólneveltségéhez.

Szobatiszta, nem mászik az ágyra, nem rág össze semmit, nem hisztériázik. Álomkutya. Egyszer elmondtam, hogy nem mehet be a fürdőbe, és azóta Puszi a világ egyetlen fürdőszobájába se megy, elhihetik, kipróbáltuk, magyaráztam a mintaszülők bicskanyitogató hangján. Egyenesen szégyelltem néha, milyen jólesik látni a többi franciabuldog-gazdát, amint eszi őket a sárga irigység, de hát megrészegített a hamis sikerélmény. Puszika jó nevelésének eredetét ugyanis homály fedte: sem a szaporítónál töltött sanyarú évei, sem a menhelyi időszak nem indokolta, hogy úgy viselkedjen, mint egy udvarhölgy. És a mi nevelésünk sem.

Vidékre érkezésünk első estéjén Puszi mániákusan követett mindenhová: addig nyüszögött félelmében a vécéajtó előtt, hogy végül beengedtem. Ez kissé aggasztott: öt hónapja már, hogy örökbe fogadtuk, lassan kicsit nekibátorodhatna, gondoltam.

Az események innentől felgyorsulnak.

A második napon kissé megilletődve bár, de Puszi ügyesen sétál pórázon az éves vásárban, ahol többeknek előadom, milyen szigorú eliminációs diétát kell tartanunk az allergiája miatt. A vásározók sajnálkozva ingatják a fejüket. Harmadnapon Puszit azon kapom, hogy jóízűen falatozik az éjjel lehullott szilvából. Gyakoroljuk a póráz nélkül sétát. Este megugatja a Holdat a többi kutyával.

Másnap döbbenten látom az ablakból, hogy Puszi lopja apa koktélparadicsomjait a teraszról. Este az ölembe kérezkedik, aztán hopp, ugyanazzal a mozdulattal átlendül apa ágyába. Kezd kicsúszni a lábunk alól a talaj.

Az ötödik napon Puszi „szevasztok, lúzerek, mi van, be vagytok zárva?” arckifejezéssel grasszál a faluban, és indokolatlanul hosszú ideig bámul az őrülten ugató kutyák pofájába. Másnap megkergeti a szomszéd juhait a kert alatt.

A hetedik napon Puszika eltűnik. Rohangálok fel-alá, hátha csak elaludt valahol, de szőrén-szálán eltűnt. Kisvártatva átkiabál a szomszéd, hogy Puszi átszökött, ott fekszik a ganéban.

Apával lecipeljük a régi ólajtót a kert végébe, hogy elzárjuk a lyukat, amelyen át szerintünk Puszi kiszökik. De másnap is kiszökik, hogy aztán tanácstalanságot színleljen az ólajtó túlsó felén, mintha véletlenül teleportált volna oda. Mivel furcsán nyáladzik, felhívom az állatorvost, aki igyekszik megnyugtatni, de garantálni ő sem tudja, hogy Puszi nem evett mérget, meztelen csigát vagy cickányt, így végül meghánytatom. A torkából két hegyes műanyagdarab és számos ismeretlen növényi rész kerül elő. A nyáladzás megszűnik.

A tizedik napon leviszem a határba sétálni. Tíz méter után boldogan csámcsog valami ismeretlen eredetű ürüléken. Másnap a biztonság kedvéért pórázon sétáltatom az utcánkban, és egészen a falu határát jelző tábláig el se engedem. Ott aztán boldogan rohan előre, mintha engedélykérőn nézne rám, hát nézd meg, milyen szép, le kell fényképeznem, mondom a húgomnak, fú, te is érzed ezt a szagot? Puszi egy bájos pillantást vet még ránk, aztán belehemperedik a rothadó patkánydögbe.