Január 16., március 22., május 3., szeptember 16., szeptember 28. – napok, történések, amelyek 2017-ben nem csak a sajtó, de a világ figyelmét is magukra vonták. 2017-ben az Iszlám Állam megszállása alatt tartott és feldúlt Moszul, a London utcáin terepjáróval a tömegbe hajtó merénylő, a rohingya menekültek felborult csónakja: olyan pillanatképek, amelyek az újságok címlapjairól, a televízióból mindannyiunknak ismerősek lehetnek, Az év sajtófotója jelöltjei között is szerepelnek.
A nyertes mű Ronaldo Schemidt fotója, amely a lángok közül menekülő férfiről készült Venezuelában, a Nicolás Maduro elnök elleni egyik tüntetést követő összecsapáson. E képhez hasonlóan a World Press Photo kiállítás százharmincnégy fotója is nem mindennapi, bár mindennapossá vált történeteket mond el az adott közegről, társadalomról, országról, amelyben készült. A Zanzibár szigetcsoporton úszni tanuló lányokról, az ökofaluban élő testvérpárról, vagy az árván maradt elefántokat rehabilitáló menhelyről készült fotók mellett, bangkoki nemi helyreállító műtétről, a rohingyák ellen intézett támadásokról, vagy a Boko Haram harcosai által elrabolt lányokról éppúgy láthatunk képkockákat.
Az idén nyolc kategória képei közül kiemelkednek a Környezet témájában készült fotók, e terület a korábbi években nem szerepelt szervezőelvként a kiállításon. A fotók azonban nem feltétlenül a szépségre mutatnak rá – ahogy teszik azt például a Természet kategória képei –, inkább az előttünk tornyosuló környezeti problémákat emelik ki. Az elkábított és bekötött szemű szélesszájú orrszarvút, a szeméthegyeket, vagy az esőerdők helyén maradt kietlen földterületeket szemlélve önkéntelenül is felvetődik az emberben: talán mégis van igazság a sokszor fülünk mellett elengedett környezetvédelmi szlogenekben.
Révész Tamás fotográfus, a kiállítást szervező Herald Európa felelős koordinátora a sajtótájékoztatón hangsúlyozta: a témákat érintve lehet némi déja vu érzése a látogatónak a korábbi évekhez viszonyítva, hiszen a konfliktusok nem múltak még el. Ugyanakkor azt is hozzátette: az idei képekre tekintve mégsem érzi olyan drámainak a helyzetet. Ezzel persze lehet vitatkozni: hány szörnyűséges pillanat, haláleset vagy menekült gyerek kell a drámaisághoz? Hogy van az, hogy évről évre emberek ezrei (milliói!) látogatnak el a World Press Photo kiállításra szerte a világon, és mégsem vagyunk hajlandók változtatni életvitelünkön; esetleg a környezetről, az együttműködésekről, vagy a másik emberről való felfogásunkon? Minden évben ellátogatunk hazánk kiemelkedő múzeumaiba, s „megcsodáljuk” az év leginkább meghökkentő sajtófotóit, majd továbbmegyünk, mintha mi sem történt volna. Holott – mint azt a fotókon is láthatjuk –, a világ nem áll meg, és nap mint nap újabb borzalmak történnek. A kérdés az: érdemes-e megvárni, amíg mi leszünk a következő nyertes téma egy fotón?
