Lakájok ideje

Vélhetően nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy a miniszterelnök menetrendszerű fenyegetései keretében nyáron beígért „hatalmas változások” egyike a sajtókamara létrehozása lesz. A kormány által szervezett álkamara ötletét régóta dédelgeti a nyilvánosság teljes megszállását célul tűző hatalom és úgy tűnik, a harmadik kétharmados győzelem után elérkezettnek látja az időt, hogy ebbéli álmát is valóra váltsa.

Demokráciákban a szakmai kamarák alulról szerveződő, a hatalomtól független, a szakmai-etikai normák betartása felett őrködő, önszabályozó intézmények, amelyek egyik fontos feladata, hogy megvédjék a szakma képviselőit a különféle politikai, gazdasági nyomásgyakorlási, befolyásolási kísérletektől. Így azután a jogállamokban a szakmai kamara nem fenyegetést, hanem védőernyőt jelent egy-egy hivatásrend képviselői számára. Kiváltképp így van ez az újságírók esetében, ahol az autonómia a szakmai ethosz egyik legfontosabb alappillérre.

Amikor azonban a szakmai kamarát a hatalom alapítja meg, szervezi és nevezi ki vezető tisztségviselőit, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ez az intézmény éppen az eredetivel ellentétes céllal jön létre; nevezetesen egy szakma politikai és gazdasági gyarmatosításának céljából.

A kormány famulusai által szervezett és irányított kamara éppen annyira lesz az újságírók szakmai, érdekvédelmi szervezete, ahogyan a magánnyugdíj-pénztárak felszámolásával „megvédték a nyugdíjakat”, ahogyan a „szeretetteljes szegregációval” segítik a roma gyerekek oktatási integrációját, vagy ahogyan a minden másként gondolkodót kirekesztő nemzeti együttműködés rendszerében egyesítik a nemzetet.

A hatalom által szervezett szakmai kamarák ötlete nem újdonság. A XX. századi diktatúrák mindegyike ilyen intézmények segítségével kívánta teljes függőségben és kontroll alatt tartani a különböző hivatásrendeket.

A példát Mussolini „korporatív” fasiszta rendszere szolgáltatta. Az olasz kormány már 1929-ben betiltotta az autonóm szakmai és érdekvédelmi szervezetek működését, és „az osztályellentétek felszámolása érdekében” minden szakma képviselőjének kötelezővé tette a hatalom által, felülről szervezett kamarai tagságot. Rövid idő alatt huszonkét szakmai kamarába szervezték a munkavállalókat és ezek - a Korporációk Minisztériumának közreműködésével - közvetlenül az állam és a fasiszta párt irányítása alá kerültek. A kamarák működési rendjét és vezetőit a hatalom nevezte ki, betiltották a sztrájkokat és minden más munkavállalói érdekérvényesítési akciót, aki pedig nem lépett be ezekbe a szervezetekbe, az lényegében földönfutóvá vált, a továbbiakban nem gyakorolhatta szakmáját, hivatását. Ugyanez a sors várt azokra is, akiket – elsősorban politikai okokból - kizártak a kamarából.

A náci Németországban Hitler hatalomra jutása után néhány hónappal, 1933 őszén – Göbbels elképzeléseinek megfelelően – hozták létre a Birodalmi Sajtókamarát és a Birodalmi Német Sajtószövetséget. A Sajtókamara a lapkiadókat és a szerkesztőségeket, a Sajtószövetség az újságírókat terelte egy akolba. A Harmadik Birodalomban is kötelező volt a kamarai, illetve szövetségi tagság. A Sajtókamara feladata a lapkiadók és a szerkesztőségek, a Sajtószövetségé pedig az újságírók autonómiájának felszámolása volt. Azt pedig, hogy kik lehettek a két központi irányítás alatt álló intézmény tagjai, szigorú előírások szabályozták. Ennek eredményként néhány év alatt a szerkesztőségeket gyakorlatilag sikerült „megtisztítani” a zsidó, baloldali és liberális újságíróktól, akik vagy önszántukból hagyták el a pályát vagy eltiltották őket az újságíró foglalkozástól. A Sajtókamara etikai kódexe rögzítette, hogy a lapok nem közölhetnek a Német Birodalmat bíráló tartalmat. Mindeközben – ugyancsak Goebbels útmutatása szerint - a hatalom oligarchái egymás után vásárolták fel a korábban sikeres ellenzéki és független lapokat, amelyeket pedig nem sikerült megvenni, azokat tönkretették vagy betiltották, a nemzetiszocialista orgánumokhoz pedig számolatlanul dőltek a kormány fizetett hirdetései.

Némi késlekedéssel, a náci rendszert buzgón utánzó Magyarországon Gömbös Gyula miniszterelnök is hozzálátott a sajtókamara megszervezéséhez, rövid miniszterelnöksége alatt azonban már nem tudta az általa kidolgozott törvényt elfogadtatnia. Ám ami nem sikerült Gömbösnek, azt két évvel később az első zsidótörvény hatálybalépésével megvalósította az Imrédy-kormány, az Országos Magyar Sajtókamara létrehozásával. Ennek hatálybalépését követően csak a kamarai tagok dolgozhattak a sajtó területén, a zsidó származásúak arányát azonban a kamarák tagságán belül először 20, majd 6 százalékban maximalizálták. A kamarába való felvételhez nemcsak az érintett újságíró, hanem házastársa, mindkét szülője és négy nagyszülője keresztlevelét is csatolni kellett. Akinek ezek közül bármelyik hiányzott, az nem lehetett kamarai tag. De nemcsak a zsidó származású, hanem – mindenféle mondvacsinált indokokkal - az ellenzéki újságírók jelentős részét sem vették fel a kamarába, és így őket is kiszorították a pályáról. A szervezet elnöke Kolosváry-Borcsa Mihály volt, akit 1946-ban háborús bűnösként kivégeztek. Kolosváry korlátlan hatalmat kapott annak érdekében, hogy a sajtó világát megtisztítsa a zsidó származású és a nyilas hatalommal szembeszálló ellenzéki újságíróktól. 1944. júniusában az ő vezényletével semmisítették meg 120 magyar és 130 külföldi zsidó származású szerző művét. A Sajtókamara megalakulásával párhuzamosan a Belügyminisztérium felülvizsgálta a korábban kiadott lapengedélyeket, aminek eredményeképpen alaposan megtizedelte a független orgánumok számát is.

Bár nem faji, hanem ideológiai alapon, de hasonlóképpen monopolizálták a nyilvánosságot a szocialista diktatúrák is. Az államszocialista rendszerekben is egyetlen, a hatalom irányítása és felügyelete alatt álló újságírószervezet működött és jelentősebb orgánumoknál csak azok helyezkedhettek el, akik tagjai voltak ennek. A különböző sajtóorgánumok működését ugyancsak engedélyhez kötötték, amit a Belügyminisztérium adott ki. A Rákosi-rendszer idején mind tartalmilag, mint strukturálisan szigorú központi irányítás alatt állt a nyilvánosság minden szegmense, a desztalinizálást követően a kemény kéz politikája enyhült, de a hatalom tájékoztatási monopóliuma mindvégig fennmaradt. Ekkor azonban már korbács helyett inkább privilégiumok nyújtásával próbálták az újságírókat kézben tartani a nyilvánosság monopóliumát védő pajzson azonban egyre több rés támadt.

Ami a történelmi előzményeket illeti, bőven van tehát forrás, ahonnan ihletet meríthet a kormány az újságírók gúzsbakötéséhez. A sajtópiac teljes szétverése, a jelentősebb független orgánumok fokozatos felvásárlása, illetve ellehetetlenítése mellett elérkezettnek látják az időt az újságíró társadalom megtizedelésére. Mert bár már az elmúlt nyolc évben számos, kiemelkedő teljesítményt nyújtó, magasan képzett, tehetséges tollforgató kényszerült a pálya elhagyására, a Sajtókamara megalakulását követően, hosszabb távon csak azok a médiumok maradhatnak életben, és csak azok az újságírók tevékenykedhetnek a szakmában, akiknek ezt a hatalom engedélyezi. Bár a készülő törvény szerint képzettségi, minőségi, tapasztalati szempontokhoz kötnék a kamarai tagságot nyilvánvaló, hogy alapvetően a hatalom érdekei szabnák meg, hogy ki lehet a szervezet tagja, hiszen annak, aki a kamara tagja szeretne lenni, el kell fogadnia a szervezet szakmai-etikai kódexét is. Márpedig bizonyosak lehetünk abban, hogy a goebbelsi mintára hajazva a megalkotásra kerülő etikai kódex úgy fog rendelkezni, hogy a kamarának nem lehet tagja például az az újságíró, aki „belföldön vagy külföldön gyengíti a nemzet érdekeit, a nép közösségi akaratát, az ország honvédelmét, kultúráját, gazdaságát”. Márpedig a hatalom és az őket kiszolgáló média nem is csinál titkot abból, hogy minden olyan újságírót, aki nem ért maradéktalanul egyet a kormány döntéseivel hazaárulónak, nemzetellenesnek és magyargyűlölőnek tartanak. És afféle transzmissziós szíjként, a kamarába történő belépést nem is a hatalom, hanem a médiatulajdonosok fogják rákényszeríteni a munkavállalókra. Az elképzelések szerint ugyanis csak azok az orgánumok minősülnek majd országos hatókörűnek, amelyeknek minden munkatársa kamarai tag, viszont az országos jelző elnyerése számos olyan versenyelőnyhöz juttatja a kiválasztottakat – adókedvezmény, állami reklám megrendelés, pályázati részvétel -, amelyek hiányában a kamarán kívüli orgánumok esélytelenül indulnak a versenyben.

A Sajtókamara megalakítása lesz a kegyelemdöfés a hazai sajtószabadság számára. Miután a Fidesz-kormány gyarmatosította a közpénzekből finanszírozott médiumokat, felvásárolta vagy ellehetetlenítette a jelentősebb független orgánumot, uralma alá vonta a sajtópiac 80 százalékát, most az újságíró társadalom felülről irányított, hatalmi szempontok szerinti kontraszelektálásával azokat is megpróbálja eltüntetni a színről, akik eddig nem voltak hajlandóak a sajtólakájok kenyerét enni.

A szerző szociológus.