Miközben a hazai politikai osztály azzal foglalatoskodik, hogy a Sargentini-határozat kétharmada valóban annyi-e, s majdan a hetes cikkely ellen vajon vétót emel-e majdan az akkori uniós tagállamok egyike vagy másika, addig az Európai Bizottság illetékesei mit sem törődnek a találgatásokkal. Megállapították: az Unió legmagasabb fóruma, az Európai Parlament döntéséből az következik, hogy Magyarország sorozatosan megsérti a jogállamiság követelményeit, ezért jobban a körmére kell nézni. S ennek már kézzel fogható nyomai is vannak: erősen megkérdőjelezhető, hogy idén megérkeznek-e azok a támogatási pénzek, amelyeket a magyar költségvetés megelőlegezett a pályázók számára, mielőtt Brüsszel fizetett volna. Orbánék az áprilisi országgyűlési választásokat megelőzően abban a téves hitben éltek: ha idén minden pályázatot kiírnak és meg is előlegeznek, akkor ezzel többletvoksokat szerezhetnek. Aligha tévedünk: kétharmadot meghaladó parlamenti többségük megszerzésében ennek aligha lehetett érdemleges szerepe. Most pedig futnak a pénzük után! Ebben a tekintetben nem új a helyzet, hiszen ki nem emlékezne Lázár János Brüsszelbe rohangálására, aminek - ha nem is teljes mértékben - meg is lett az eredménye. Amit pedig nem átutalt át akkor az Unió arra lehetett hivatkozni: "Erre számítottunk, s eleve túlterveztünk."
Aligha tévedünk most már az ex-kancelláriaminiszter se tudna csodát tenni, s ezt a kormány iránti lojalitását mindeddig fényesen bizonyító Költségvetési Tanács is felismerte: a "pénzforgalmi hiánycél teljesülését jelentős mértékű kockázatok övezik" - írták. Csak Brüsszelre hivatkozni azonban ostobaság: az állam magára (bérekre, presztízsberuházásokra) is többet költött, mint azt 2017 tavaszán betervezte. Az uniós előlegek kifizetését ugyan drasztikusan fékezik, de a Liget-projekt, a Kossuth-téri, parlamenti irodaház vagy Orbán vári palotarekonstrukciója folytatódik. A deficit meg egyre csak nő. Az adóemelésnek nincs tere, a kiadások lefaragásának fájdalmas korszaka jő.