Csináljunk rossz iskolát!

Publikálás dátuma
2018.09.23. 10:15

Fotó: Balázs Attila / MTI
Magyarországon hagyomány, hogy az iskolarendszert kézben tartja az állam, s a lehető legszűkebbre szabja szakmai, gazdasági, döntési szabadságát.
Néhány évtized alatt minden megváltozna a földön, ha az emberiség megállapodna egy közös célban: a jövőben minden megszületett gyermeknek biztosítani kell, hogy eljusson képességei határához, birtokában legyen a megismerés, a felismerés, az értelmezés, a döntés és a végrehajtás képességének. Gyarapodjon a sikeres és elégedett emberek száma, akik tudatosan elutasítják az irigység, a gyűlölködés a kirekesztés minden formáját, akik értik, tudják, mi játszódik le körülöttük és a világban, akik felismerik lehetőségeiket, s ki is használják azt. A fegyverkezésre fordított pénzt csoportosítsák át az oktatásra, hogy minden igényt kielégítő feltételek között, a legfelkészültebb, a leggyerekszeretőbb, a legjobb körülmények között élő pedagógusok foglalkozzanak az ifjúsággal. A világ hadseregeinek pedig legyen az a feladata, hogy megvédje a tanítás szabadságát, a tanuláshoz való szabad hozzáférés jogát. Ha ez a csoda végbemegy, nem lehet többé egymásra uszítani a népeket, a nemzeteket, a különböző valláshoz, a különböző felekezethez tartózókat. Ha ez a csoda végbemegy, nem juthatnak döntési pozícióba azok, akik lángba boríthatják a világot.
Míg az oktatás nemzetek feletti üggyé válik – amire sajnos az ellenérdekeltek igen magas száma miatt kevés az esély –, az országok és a benne élők sorsa attól függ, hogy a hatalom gyakorlói az oktatási rendszert saját, vagy a köz érdekeinek a szolgálatába állítják. A hatalom szolgálatába állított oktatási rendszer azt és annyit közvetít, amennyi a hatalom érdekében áll, ha kell, a lehető legszűkebbre szabja az ismeretekhez, az információkhoz való hozzáférést. Célja és feladata meggátolni annak felismerését, hogy a hatalom visszaél a lehetőségeivel. Célja és feladata elhitetni az emberekkel, hogy csak a regnáló hatalom alkalmas és képes segíteni rajtuk. Célja és feladata elhitetni, hogy csak a regnáló hatalom képes megóvni az országot és a benne élőket a külső és belső ellenségtől. Célja és feladata elhitetni, hogy a regnáló hatalomnak nincs alternatívája, s aki nem hisz ebben, az nem része az országot alkotó közösségnek.
A köz érdekeit szolgáló oktatási rendszer összehangolja az egyén, a család és az állam érdekeit. Utat enged az egyén boldogulásához, a társadalom tudásszintje emelkedéséhez, hozzájárulva ezzel a nyitott és befogadó társadalom felépítéséhez. Célja és feladata megalapozni a jóléti társadalom létrehozását. A hatalom szolgálatába állított oktatási rendszerben nincs tanszabadság, nincs szabad iskola, nem lehet jó az iskola. Mitől jó az iskola? Az iskola akkor jó, ha a gyermek jól érzi magát benne. A gyermek akkor érzi jól magát az iskolában, ha érzi, hogy ami ott történik, az érte történik, ha érzi, hogy egy közösség egyenjogú, megbecsült tagja, érzi, hogy részese, s nem elszenvedője a tanulás folyamatának, felébresztik és kielégítik kíváncsiságát, tudásszomját.
Magyarországon hagyomány, hogy az iskolarendszert kézben tartja az állam, s a lehető legszűkebbre szabja szakmai, gazdasági, döntési szabadságát. Ezt a hagyományt szakította meg a nyolcvanas évek oktatási reformmozgalma, amely először rést ütött a tantervi szabályozás állami monopóliumán, majd megtörte az intézményfenntartásban is az állam egyeduralmát. Az önkormányzati rendszer felállásával kialakult a feladatmegosztás új rendje, amelynek hozományaképpen az oktatás intézményei szervezeti, gazdasági, szakmai önállóságot kaptak. Sokszínűvé vált az iskolarendszer, működött a tankönyvpiac, terjedtek az új pedagógiai módszerek. Megnyílt az út a nyitott, befogadó, gyermekközpontú intézmények kiépítéséhez, amelyben partneri kapcsolatban áll a szülő és a pedagógus, amelyben minden döntés, intézkedés a gyermek érdekében születik meg, Kinyíltak a középiskolák kapui. Egyre többen szereztek érettségit, léptek be a felsőoktatásba. Politikai egyezség jött létre a pályaválasztási kényszer idejének tizenhat éves kor utáni kitolására, a tankötelezettség idejének meghosszabbítására, az iskolai szegregáció felszámolására. Egyre több jel mutatott arra, hogy sikerül az oktatási rendszert a köz érdekébe állítani. Miután az oktatás szervezése a gyermek mindenek felett álló érdeke és az egyenlő bánásmód követelménye alapelveire épült, szaporodott a jó iskolák száma.
Az oktatás modernizációs folyamata 2010-ben félbeszakadt, majd 2013-tól minden a visszájára fordult. Az állam a közhatalmi funkciók mellett magához ragadta az intézmény fenntartásával, sőt az iskolai nevelés és oktatás ellátásával összefüggő feladatokat is. Az állami ellátórendszerben nem történhet más, mint amit megenged az állam. Állami a tanterv, a tankönyv, a tanmenet. Az állam diszponál a pedagógus felett. Megmondja, mit és miből taníthat. Ellenőrizheti minden lépését, a munkahelyén és azon kívül is. Az állam diszponál a tanuló és a szülő felett. A gyermek munkaterhei nagyobbak, mint a tanáré. A továbbtanulás lehetőségei beszűkültek, a tankötelezettség ideje csökkent, az államnak tizenhat éves kor után nincs ellátási kötelezettsége. Az iskolák az állam igényeit teljesítik, régen elfelejtették, hogy a tanulókért vannak.
A 2010-ben jogszerűen megválasztott, az alkotmányozáshoz szükséges parlamenti többséget is megszerző politikai erő, hatalmának megőrzése érdekében – visszaélve a választói felhatalmazással, a demokratikus jogállamot lebontva – zsarnoki rendszert épített ki. Ma is igaz Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének minden szava: "Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van…", nemcsak az óvodákban, hanem az iskolákban is. "Hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban": a pedagógus, az igazgató, a szülő és gyermeke. Szem a láncban a szakszervezeti vezető, ki cselekedni rest, de kész a hatalommal való alkudozásra, megegyezésre. Szem a láncban, aki kétszer is felkérte ezt a kormányt a maradásra, akár úgy, hogy elment rájuk szavazni, akár úgy, hogy otthon maradt a lakásában. Szem a láncban az is, ki alámerülve – némán és cinkosként – vár egy jobb világra.
Vajon mi lesz azoknak a sorsa, akiket az iskolarendszer felkészületlenül, hiányos ismeretekkel az utcára lökött? Vajon mi lesz az ország sorsa, ha legjobbjai – száz év alatt harmadszor – máshol keresik a boldogulást? Nem költői kérdések ezek, még sincs válasz rájuk. Európa megtette, amit megtehetett. Kimondta, hogy a király meztelen. A csaló szabót és segédjeit azonban nekünk kell az őket megillető helyre tenni.
Szerző
Frissítve: 2018.09.26. 12:09

Az emberiség a megfőtt béka csapdájában

Publikálás dátuma
2018.09.23. 08:08

Fotó: SHUTTERSTOCK
Egykor a tudomány érveire támaszkodva törekedtek meggyőzni a társadalmat, most a tudomány tekintélyét igyekeznek lerombolni. Az így elbizonytalanított polgár beleegyezése szinte bármihez megszerezhető.
A megfőtt béka szindróma (boiling frog syndrome) az élőlények alkalmazkodását megvilágító kedvelt metafora. Egy eredetileg soha el nem végzett, de szemléletes magyarázatot kínáló kísérletre utal: a forró vízbe ejtett béka azonnal kiugrik, ám, ha hideg vízbe helyezik, amit lassan melegítenek, gyakorlatilag megfőzhető, mert hozzászokik a fokozatosan forróvá váló közeghez. A metafora jól szemléleti az egyre kényelmetlenebbé váló helyzethez való öntudatlan alkalmazkodást. Egy házasság elhidegülése, egy barátság megszakadása, egy vállalat hanyatlása, egy párt bukása többnyire éppen ilyen helyzetre vezethető vissza. Miközben a közvetlenül érintettek – látszólag – gyanútlanok, az elfogulatlan szemlélők már világosan látják a szomorú véget. Most azonban, mintha az egész emberiség esett volna a megfőtt béka csapdába.

Válaszút előtt a Föld

Évekkel ezelőtt jelent meg a The New Yorker hetilapban egy karikatúra. A képen az öreg amerikai házaspár reménytelenül szemléli – a korábban fákkal és dús növényekkel szegélyezett - házuk körüli kietlen és kiszáradt homoksivatagot. Egyikük elkeseredetten így szólt a másikhoz: "Az egészben az a legszomorúbb, hogy azoknak az átkozott környezetvédőknek lett igazuk!" A képet viccnek szánták, és magam is elmosolyodtam rajta. Amikor azonban nemrég megpillantottam a Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America (PNAS) cikkét - Steffen, W. et al: Trajectories of the Earth System in the Anthropocene. 2018 aug. 14. - lefagyott arcomról a mosoly. A kutatók - kísérletek sokaságával alátámasztott - következtetése: a Föld válaszút előtt áll. Az egyik irány: tovább haladni az úton, amely környezetünk elviselhetetlenül forróvá válásához vezet. A "Hothouse Earth" pontos megfelelője az egye forróbbá váló vízben fövő békáéhoz. A másik irány: a széthúzó érdekek sokasága ellenére, kitartóan elkezdeni dolgozni a fenntartható helyzet létrehozásán. Ahhoz azonban, hogy az élhető körülményeket helyreállítsuk – ez az elmúlt hónapok forrósága és a mind gyakoribbá váló természeti katasztrófák tükrében halaszthatatlan –, mindenekelőtt jelen helyzetünkkel kellene tisztába jönni.
A változás ugyanis, ami előtt állunk: egy földtörténeti léptékű - bolygónk életében időről időre előbukkanó – átmenet. Ilyenkor az evolúció szokásos lassú és fokozatos menetét az élet körülményeinek gyökeres módosulása váltja fel. Ez részben tömeges kihalást idéz elő, részben gyors adaptációra készteti az élőlényeket. Ám a földtörténet természeti folyamatok által meghatározott módosulásától eltérően a társadalmi átmeneteket az ember maga idézi elő. Tevékenységével átformálja környezetét és olyan új nyomvonalat alakít ki, amelyről azután az utódok már nem tudnak letérni. Az első ilyen alapvető – bár nem tudatos – választás: leszálltunk a fáról. Innentől kezdve a biológia helyett a kultúra határozta meg sorsunkat. Az elődök legfontosabb tapasztalataikat nem a génekben, hanem a kultúra alkotásaiban hagyták örökül a későbbi nemzedékek számára. Az ember által teremtett mesterséges környezet mind kellemesebb és kényelmesebb életfeltételeket kínált. Még azok is, akik úgy vélik, jobb lett volna a fán maradni, búslakodásuk közben az emberi civilizáció jótéteményeit használják.
A következő átmenet a földművelésre való áttérés és a letelepedés volt. A Föld egyre több embert volt képes eltartani, és mivel a nagyobb csoport-méret előnnyé vált, a "sokasodjatok" lett a jelszó. Megnőtt az emberi közösségek mérete, felgyorsult a kulturális evolúció, vagyoni különbségek jöttek létre, és "feltalálták" a tulajdont. Az addig egalitárius közösségek egyenlőtlenné váltak, aminek "kezelésére" létrehozták hatalmi hierarchiát és az államot. Az élelem kiszámítható lett, de – a gyorsan növekvő lélekszámhoz mérten - viszonylagosan szűkössé is vált. Ez az ember átlagmagasságának csökkenéséhez vezetett. Stockholmban, a Vasa hajón tett látogatásom során csodálkozva vettem észre: a matrózok fekvőhelyei mintha gyermekágyak lettek volna. Ez azért van – magyarázták – mert a 17. századi emberek, mai szemmel kicsik, alig 150 centisek voltak. A 20. század folyamán azután - a jólét hatására - fokozatosan megnőtt a méret.

Újabb átmenet küszöbén

Az újabb, globális átmenetet tulajdonképpen már az ipari forradalom előre vetítette. A gazdasági növekedés – igaz, kezdetben csak egyes térségekben – felgyorsult és a fogyasztás bővült. Ezzel párhuzamosan azonban az addig egymás mellett haladó társadalmak mezőnye széthúzódott: mindinkább elkülönültek a modern, fejlettek és elmaradó fejletlenek. Egészében azonban az emberiség gazdasági és társadalmi fejlődése dinamikusabbá vált. A XX. század robbanásszerű népességnövekedést hozott, ugyanakkor a fogyasztás is ugrásszerűen nőtt. Megteremtődött a feltétele, hogy néhány nemzedék alatt a korábbi elmaradott társadalmak és szegény osztályok kiemelkedjenek. A XX. század utolsó harmadában mindenki ugyanarról álmodott: gazdag, szabad, fejlett és egyenlőbb társadalommá válni. Ám miközben több milliárd ember számára reális esély lett a jólét és a szabadság, nem várt módon – valójában nem is olyan váratlanul – az emberiség egy újabb átmenet küszöbéhez érkezett.
Az átmenet közeledtéről a közvélemény először a kutatók sikerkönyveiből – R. Carson: Silent Spring, majd D. Meadows et. al. The limits to growth, és M. Mesarovic - E. Pestel: Mankind at the Turning Point – kapott hírt. De a gyökeres változásra utalt a neves rendszerkutató - Kenneth Boulding - a növekedésre vonatkozó aforizmája is: "Aki azt hiszi, hogy az exponenciális növekedés végtelenségig tarthat egy véges világban, az vagy őrült, vagy közgazdász." Végül, a szisztematikus vizsgálatok nyomán világossá vált: az emberiség új fejlődési szakaszba lépett. Az elmúlt évtizedben fokozatosan elfogadást nyert: az ember tevékenységének a föld ökoszisztémájára gyakorolt hatása következtében egy új földtörténeti korszak – az antropocén – jött létre. Maga az elnevezés arra utal: a földi élet alapvető feltételeit – eltérően a korábbi korszakoktól – döntően az ember formálja. Egy ideig még folyt a vita arról, hogy mikortól kezdődött az új korszak, ám ez nem érintette a lényeget: az új földtörténeti korszak lényegesen megváltoztatta minden élőlény létezésének feltételeit. Az átlagember azonban azt olvasta ki a vitákból, hogy a szakemberek nem értenek egyet, és ő nem tudja eldönteni, kinek van igaza. Erre a bizonytalanságra rájátszott a populizmus új befolyásolási stratégiája. Egykor a tudomány érveire támaszkodva törekedtek meggyőzni a társadalmat, mostantól azonban éppen a tudomány tekintélyét igyekeznek lerombolni. Az így elbizonytalanított polgár beleegyezése szinte bármihez megszerezhető.
Pedig az írás - másfél évtizede - ott volt a falon. A tudományos közlemények egybehangzó megállapítása: az ember befolyása a globális környezetre felülmúlja a természeti erők hatásait. A most idézett cikk - Trajectories of the Earth System in the Anthropocene - azonban továbblépett: felrajzolta a különböző viselkedéshez kapcsolódó, eltérő jövőkbe vezető esemény-szálakat. Az emberiség lehetséges "pályagörbéinek" - a fejlődés valóságos alternatíváinak - azonosítása világossá tette a következményeket. Immár tagadhatatlan: a jelenleg követett pálya katasztrófához vezet. Ennek tudomásul vételét részben az hátráltatja, hogy a helyzet nehezen átlátható, részben pedig az, hogy a különböző fejlettségi fokon álló társadalmak eltérő módon járulnak hozzá a helyzet kialakulásához és eltérő módon érinti őket az átalakulás. Ám a fejlett gazdagok illetve a fejlődő szegények egyaránt megszokott életmódjuk alapvető megváltoztatására kényszerülnek. Ezt azonban mindenki vonakodva vállalja.

Fokozott elővigyázatosság

A helyzetet S. Lem híres könyve - a „Solaris” – példájával szeretném megvilágítani. A Solaris egy hatalmas, óceánnal borított és egyetlen intelligens lényként (!) viselkedő bolygó. Ez a „lény” szinte megfejthetetlen a Földről érkezett tudósok számára. Ők ugyanis a számukra egyedül természetes gondolati modellt - saját bolygójuk sokféle önálló entitásból és elkülönülő szuverén nemzetéből felépülő rendszerét - próbálják alkalmazni. A Solaris – ezt megerősítette Lem maga is - a megismerhetetlennel való találkozásról szól. Lehetséges, hogy saját világunk érthetetlensége is részben abból fakad, hogy Földünk ebben az évtizedben vált a Solarishoz hasonlóvá. Az addig elkülönülő részek elválaszthatatlanul egybekapcsolódtak. Glóbuszunk egybefüggő gazdasági, környezeti, politikai és társadalmi ökoszisztémává vált. Az összeomlás csak akkor kerülhető el, ha a globális rendszer sorsát döntő mértékben meghatározó ember viselkedése alapvetően megváltozik.
Az embert mindig is a – hol az ösztönök, hol a kultúra, hol a műszaki protokollok által előírt - óvatosság vezérelte. Ám az óvatosság követelménye a globális ökoszisztéma kialakulásával szigorodik. Már nem elegendő akkor tartózkodni valamely cselekedet megtételétől, ha a tudomány kimondja a végső szót annak kockázatos és veszélyeket előidéző voltáról. Ebbe az óvatosságba ugyanis belefér, hogy amíg a tudomány nem foglal állást egyértelműen, addig megteheted azt, mit akarsz. Az új helyzetben az emberiségnek – ismételgetem egyre aggódóbban - a fokozott elővigyázatosság (precautionary principle) szabályát kellene alkalmazni. Ha valamilyen hatás valószínűsíthető következményeiről – pl. a globális felmelegedésről - a tudomány ugyan még vitatkozik, de egyetértés van abban, hogy ez a hatás az emberi társadalmak túlnyomó többségét súlyosan érintheti, akkor tartózkodni kell minden olyan akciótól, amely ezt a hatást kiválthatja vagy fokozza. Ez gyakorlatilag azt jelenti: újra kell gondolni az egyének, a vállalatok és a társadalmak megszokott viselkedési módját. Tovább nem halasztható, hogy változtassunk megszokott életmódunkon és együttműködési készségünkön.
A változás, ami előtt állunk, éppen olyan alapvető, mint amikor „leszálltunk a fáról”, vagy amikor letelepedtünk. Évezredekre volt szükség megtanulni az idegenekkel való együttélést, és megszokni, ha bármit tenni akartunk, meg kell szerezni mások beleegyezését. Most eljutottunk oda, hogy a föld minden lakója elképzelhetetlenül közel került egymáshoz. "Ha mozdulunk – írta Konrád György több évtizede – nem a természettel, egymással kerülünk szembe, s ami korábban az önszabályozásé volt, a tervezés feladata lett." Ebben a helyzetben az alkalmazkodás szokásos stratégiája, hogy megpróbáljuk a helyzetet elviselhetőbbé tenni – pl. energiatakarékos légkondicionáló berendezésekkel - kevés. Amit eddig tettünk az csupán késlelteti, de nem akadályozza meg az összeomlást.
Jelenleg még úton vagyunk afelé, hogy a Föld melegházzá váljon. Az emberiséget a fokozatosan forróvá váló vízben megfőtt békához hasonlítani ezért nem metafora. Tudományos cikkek tucatja bizonyítják, hogy a "Hothouse Earth" a jövőt pontosan előre vetítő modell. Amit eddig tettünk, az nem hárítja el, legfeljebb lassítja, az elkerülhetetlen véget. Unokáink pedig - a The New Yorker karikatúra öreg házaspárjához hasonlóan – bennünket átkozva fogják ismételgetni: "Az egészben az a legszomorúbb, hogy azoknak az átkozott környezetvédőknek lett igazuk". Amikor tehát az olvasó mindenfelől - az egyénektől, a pártoktól, a vállalatoktól, és a nemzetektől is - egyre ingerültebben azt hallja, "tegyük magunkat az első helyre", gondoljon – szorongva! - arra: pontosan ez a gondolkodásmód vezetett a XX. század két világégéséhez. Az emberiség túlélése a XXI. században ennek tükrében attól függ: hajlandók vagyunk-e változni, készek vagyunk-e másokkal finoman összehangolódni, és képesek vagyunk-e rátalálni a fenntartható viselkedésre?

Régi lemezek újrahallgatva – Laurel és Yanny

Publikálás dátuma
2018.09.23. 07:05

Májusban körbefutotta az internetet egy hangfájl, azaz egy néhány másodperces hangfelvétel, amelyen egy férfihang többször elismétel egy szót. Hogy melyiket, azt a hallgatónak kellett kitalálnia, illetve választhatott: azt hallja-e, hogy Laurel (ejtsd kb. lorl, jelentése babér) vagy azt, hogy Yanny (ejtsd kb. jenni). Ha ismételgetjük e két szót, vajmi nehéznek gondolhatnánk összekeverni őket, és mégis. A kommentelők három táborra oszlottak, nagyjából a felük Laurelt hallott, másik felük Yannyt, és voltak olyanok, pl. Stephen King, az író, akik mindkettőt hallották a folyamatos ismételgetések során.
Azt meg kell jegyezni, a ma is meghallgatható hangfelvétel minősége igen rossz, körülbelül olyan, mintha egy harmincas évekből származó mono hanglemezt hallgatnánk. A magyarázók egy része szerint pont ez volt a kétértelműség egyik oka: a zajos, rosszul szóló felvételt értelmeznünk kell. Vagyis a távolról sem hifi színvonalú felvételen az információ hiányos: nem minden hangzó szól tökéletesen, agyunknak tornáznia kell, hogy elkapja a helyes hangot. Akiknek ez sikerül, Laurelt hallanak – ez szól valójában -, akiknek nem, Yannyt. És mivel az érzékelésünk során folyamatosan tapogatjuk le környezetünket, egyeseknek sikerül mindkét változatot megfognia. A magyarázók másik csoportja szerint is érzékelésünk a ludas: a magas hangokra érzékenyebbek Yannit hallanak, akik nem, Laurelt. Még a The New York Times honlapján is található egy cikk, amely foglakozik a kérdéssel. Itt anélkül tudjuk digitálisan módosítani a beszélő hangmagasságát a fájlban, hogy közben a tempó és a dinamika változna. A basszus hangú beszélőtől egyértelműen Laurelt hallunk, de ahogy magasodik a hang, egyszer csak Yannyvé változik a szó. Hogy miért ezt vagy azt a változatot halljuk, ahhoz egyrészt a tisztán fizikai megközelítés nem elég, másrészt a pszichoakusztikai alapú elgondolások nagyon bonyolultak és részben spekulatívak is.
Mindenesetre a jelenség rávilágít egy bennem régóta motoszkáló kérdésre: nevezetesen, hogy amikor egy régi, kevés magas hangot tartalmazó, nyomott dinamikájú – a hangos és halk részek között kevés különbséget mutató - muzeális felvételt hallunk, mit hallunk? Azt, ami valójában szól, vagy azt, amit hallanunk kell? Azaz csak azért is minden idők legnagyobb előadóművészeit halljuk, hiszen vannak a korabeli élménybeszámolók olyanoktól, akik élőben hallották ezeket a művészeket és szuperlatívuszokban beszéltek róluk. És persze halljuk, hogy jók nagyon jók, de ha meghallgatunk egy újabb, jó minőségű felvételt, amelyen "csak" kiváló művészek szerepelnek, nem évszázados világnagyságok, kiderül, mennyi kis részlet, énekesi manír tartozik például egy jó énekes, hangszeres eszköztárába, amelyek a régi lemezekről nem derülnek ki.
A Laurel-Yanny jelenség elemzői is felhívják a figyelmet, a választók többsége már tudta, miről van szó, prekoncepcióval hallgatta a hangfájlt és ennek megfelelően is nyomhatta az egyik vagy másik gombot. Persze a régi hangfelvételek esetében a különbség nem olyan durva, mint amilyet a Laurel-Yanny jelenség példáz, nem halljuk Papageno helyett Taminót énekelni, és nem halljuk Beethoven Ötödik szimfóniája helyett a Kilencediket. A jelenség egyrészt egyszerű, hiszen mindenképp egyértelmű, melyik zenemű szól, de vajon mennyire lehetünk biztosak abban: valóban azt a gyönyörű énekhangot halljuk, amely egykor elkápráztatta az operaházak közönségét, úgy halljuk-e ahogy a frázisokat megformálta? Karajan híres volt arról, milyen műgonddal készíti felvételeit. Az ő Mozart Figarójának 1952-ben készült, és digitálisan feljavított változata 1996-ban jelent meg cédén, nagyjából a sztereó korszak előtti hangfelvételi technika csúcsát képviseli, még ha a digitális beavatkozás nem is varázsszer, információ ennek az eljárásnak a folyamán is tűnik el. Amin nincs vita, az az, hogy a zenei előadás bizonyos elemei, mint például a tempók, a régi lemezeken is egy az egyben vannak jelen, és sok minden érzékelhető, kikövetkeztető abból, hogyan kezelte Karajan a dinamikát, mely részletekre helyezett hangsúlyt. A felvételkészítők elsősorban az emberi hangra koncentráltak: megfelelően, élvezhetően szólnak az énekesek, jól körülhatárolhatók a karakterek, ahogy Erich Kunz, Irmgard Seefried, George London, Elisabeth Schwarzkopf és a többiek játszanak a hangjukkal. De ahogy a Bécsi Filharmonikusok nem tudják megmutatni azt, amit akár a Müpában is hallani lehet tőlük, nyilván az énekesek sem teljes fényükben ragyognak. Bár csak hallhatnánk őket 10-15 évvel későbbi felvételen.
Mindig is a világ egyik leghíresebb festménye volt Rembrandt "Éjjeli" őrjárata, pedig ma már tudjuk, a rárakodott szennyeződésektől volt olyan sötét a kép, hogy úgy tűnt, az alakok az éjszakában vonulnak, pedig lámpa nincs egyiküknél sem. Mennyit nyert a kép azzal, hogy a restaurálás után a kivilágosodott és kiderült, Frans Banning Cocq kapitányt és embereit nappali fényben – amely nem mindenhol ragyogó – ábrázolta a művész. Sajnos, a régi hangfelvételeket ilyen módon, ilyen szinten megtisztítani, feljavítani nem lehet, de azért becsüljük meg őket, lenyomatai egy olyan előadó-művészeti ethosznak, amely talán valóban az utolsó aranykorát élte a lemez készítésének idején.
Szerző
Frissítve: 2018.09.23. 16:23