A műtrágyakirály, a cárnő és a Salvator Mundi

Publikálás dátuma
2018.09.23 12:30
Dmitrij Ribolovljev
Fotó: AFP/ PATRICK KOVARIK
Övé volt a világ legdrágább festménye, a világ eddigi legdrágább válása, neve összekapcsolódik Oroszország egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófájával, kétes kapcsolatai között pedig pillanatnyilag Donald Trump látszik a legkényesebbnek.

Mohón vásárolt

Dmitrij Ribolovljev, vagy ahogy bizonyos körökben ismert, a "műtrágyakirály" 6,5 milliárd dollárral a zsebében az Uraltól indult el Nyugatra 2010-ben, végleg maga mögött hagyva egy félhalott várost, amely Csernobil után a legsúlyosabb környezeti kárt szenvedte el egy bányaomlás következményeként. A társaságot, a káliumalapú műtrágyát gyártó Uralkalit, amelyé a bánya, akkor már egy évtizede ő irányította. Vagyona javát kimentette Oroszországból, és mohón vásárolt mindent - kielégítve szenvedélyeit.
Jachtok, repülőgépek jelentették számára az apróságokat, hiszen megvette a Monaco futballcsapatát, Donald Trump floridai luxusvilláját, a híres Skorpió-szigetet az Onasszisz családtól, ahol a hajómágnás Arisztotelész Onasszisz Maria Callas-szal, majd Jackie Keneddyvel múlatta az időt, de ő vásárolta meg a Leonardo da Vincinek tulajdonított Salvator Mundit, a világ legdrágábban eladott festményét is – hogy csak néhányat soroljunk szerzeményeiből. Korábban a legnagyobb ciprusi bank közel 10 százalékának megszerzése elég volt egy ciprusi, azaz európai útlevélre. Előbb Svájcban, majd Monacóban letelepedve inkább csendesen intézte üzleti ügyeit, ám válása felkerült az újságok címoldalára.
Az egykor csodás házasság azt követően romlott meg, hogy 1996-ban Oroszországban meggyanúsították Jevgenyij Pantyelejmonov, a Ribolovljev résztulajdonában álló társaság, a Nyeftyehimik igazgatójának és fő tulajdonosának meggyilkolásával. Dmitrij tizenegy hónap után szabadult, ám a hajdan kedves ember egy embergyűlölő, beilleszkedésre képtelen személyiséggé vált - emlékezik vissza az asszony. Jelena, aki kisebbik lányukkal Annával él együtt, 4,3 milliárd eurót követelt a közös vagyonból. A világ legdrágább válásaként beharangozott ügy végül is mindössze 535 millió euróba került az oligarchának, hála jogi képviselője ügyességének, a per idején alig 25 esztendős, Svájcban diplomázott, fantasztikus tehetségű Tetiana Bershedának. Az ukrán származású, ragyogóan szép ügyvédnő, a "cárnő", ahogy sokan nevezik, kíséri lépéseit, képviseli, védi minden lehetséges eszközzel, minden fórumon. Nem győzik hangsúlyozni, kapcsolatuk kizárólag üzleti, és ezt hihetővé teszi, hogy már közel egy évtizede kitartanak egymás mellett.

Volt mit elsikálni

Tetiana Bersheda gyakran hangoztatja, fél kezét odaadná "Ribónak", s munkája akad bőven. El kellett sikálnia, hogy ügyfele, ahogy azt a Panama Papers megszellőztette, a válási osztozkodást megelőzően offshore cégekbe mentett ki képeket és más vagyontárgyakat. Az ő ötletei alapján kerültek Ribolovljev idősebbik lányának, Kátyának a nevére olyan értékek, mint Manhattan legdrágább lakása, amit 88 millió dollárért Sandy Weill-től, a Citigroup volt elnökétől vettek meg, egy 56 milliót érő szállodakomplexum a svájci Gstaad-ban, és az Athina Onasszisztól 130 millió dollárért megszerzett szigetek, a Sparti és a Skorpió. A lósportnak hódoló lány egy monacói penthouse-on osztozik apjával és nagyszüleivel. A 2000 négyzetméteres "La Belle Époque" 235 millió euróért került Ribolovljev birtokába, s 2011 karácsonya előtt egy nappal lett az AS Monaco társtulajdonosa, 1 euróért megvásárolva a klub 66 százalékát  (33 százalék maradt a herceg, II. Albert tulajdonában).
A klub akkor a francia másodosztályú bajnokság 19. helyén vegetált, hogy azután 2017-ben francia bajnokként eljusson a negyeddöntőig a Bajnokok Ligájában, nem kevés pénzt hozva a tulajdonosnak. Azóta egyes becslések szerint legalább 500 millió euróért adott el a klub játékosokat. A herceg és "Ribo" nem kis büszkeséggel nézhették együtt a világbajnokság meccseit; játékosaik közül Thomas Lemar és Djibril Sidibé a francia csapatot, míg Youri Tielemans az elődöntőig menetelő belga együttest erősítette. De a Le Rocher ("a szikla"), azaz a Monaco csapatában megfordult Thierry Henry, Didier Deschamps, és ott cseperedett a vb szenzációja, Kylian Mbappé is. Albert és Ribolovljev kapcsolatán nem rontott az sem, hogy 2014-ben a Football leaks kiderítette, Ribolovljev egyik befektetési alapja, a ciprusi bejegyzésű Browsefish Limited a portugál játékosügynökkel, Jorge Mendes-szel közösen futballisták gazdasági jogaiban szerzett nem megengedett részesedést.
Hogy ez mit is jelent, arra jó példa a brazil Fabinho esete, akit a Rio Ave 2014-ben kölcsönadott a Monacónak. A játékos jogai akkor már 48,5 százalékig a Browsefish Limited tulajdonában voltak. Azaz a vevő és az eladó mögött is Ribolovljev állt. Mendes gyorsan megvette a "fél" Fabinhót, majd a dokumentumok szerint 10 eurócentért eladta a Monacónak. Legalább is a FIFA felé ezt jelentették, ám valójában 5 és 6 millió euróra taksálja a vizsgálat az összeget, ami Ribolovljevet gazdagította.

Szereti a festményeket

Az orosz oligarcha nemrég lett persona non grata a hercegi palotában, vesztét azonban nem a futballügyek, hanem a festmények iránti szenvedélye okozta. Az oligarcha immár három éve ádáz harcot folytat a "Freeport King"-ként hírnevet szerzett, a világ egyik legjelentősebb műtárgypiaci szolgáltatójaként ismert genfi Yves Bouvier-vel, aki segítette páratlan festménygyűjteménye összehozását. Általa jutott Leonardo Salvator Mundijához, amely tavaly késő ősszel New York-ban a Christie’s árverésén 450 millió dolláros rekordáron talált vevőre.
Egy véletlen találkozás nyitotta fel az orosz szemét. 2014 szilveszterén együtt ebédelt egy New York-i képszakértővel, aki megemlítette, hogy a Modigliani-akt, amit a közelmúltban 118 millió dollárért vett meg Ribolovljev Bouvier közreműködésével, röviddel azelőtt 93,5 millióért cserélt gazdát. A folytatás véget nem érő pereskedés lett, amelyben nem csak a Modigliani tranzakció jogszerűségét kérdőjelezte meg a megszállott orosz gyűjtő, hanem összesen 37 mestermű, 2 milliárd dollárra rugó vételárát is. A Salvator Mundi, amelyért 128 millió dollárt fizetett 2013-ban az orosz, mint kiderült, alig 80 millió dollárért került Bouvier-hez. Ez a 48 milliós árrés rettenetesen fáj Ribolovljevnek, aki mit sem foglalkozva Leonardo minden képzeletet felülmúlóan sikeres eladásával, Monacóban, Szingapúrban, az Egyesült Királyságban és Amerikában is perbe fogta Yves Bouvier-t, de a genfi bíróságnak is munkát ad a nézeteltérés.

Nem is Leonardo alkotása?

Leonardo da Vinci Salvator Mundi című alkotását, amely a közelmúltban 450 millió dollárért kelt el a Christie's aukcióján, továbbra is figyelem övezi. Nemrég egy oxfordi művészettörténész, Matthew Landrus azt állította, hogy az alkotás legalább 80 százalékban Leonardo asszisztensének, Bernardino Luininek a keze munkája. Az olajfestményt amúgy korábban is épp Luini alkotásaként tartották számon, az ő legdrágábban eladott képe 654 000 dollárt ért… A Salvator Mundi első nyilvános bemutatóját szeptemberben rendezték volna az Abu Dzabi Louvre-ban, ám azt - egyelőre indoklás nélkül - elhalasztották.

Da Vinci művét eredetileg 190 millióért ajánlották fel – így 63 milliót spóroltam meg neki – védekezett Bouvier. Négy Modigliani-aktot szerzett neki összesen 200 millióért, s az övéihez nagyon hasonló kép 170 millióért kelt el aukción a közelmúltban. A kollekció úton van ahhoz, hogy a vételár dupláját érje – állítja a svájci, aki a normál jutalék sokszorosát, az oligarcha szerint legalább 1 milliárd dollárt tett zsebre közös ügyleteikből. Ribolovljev szorgalmas katonája, Tetiana azzal érvel, hogy kliense azt hitte, Bouvier egyszerű ügynök, így 10 százalék jutalékra jogosult, de nem ennyire. "Ribo" naiv, és kiszolgáltatott, már csak azért is, mert az oroszon kívül nem beszél más nyelven - hangoztatta az öt nyelven kiválóan beszélő ügyvédnő. Az már más kérdés, hogy Monacóban többen állítják, az oligarcha ért angolul, csak álcázza.
Bouvier-vel egyik lányának keresztanyja, Tania Rappo hozta össze még 2004-ben Ribolovljevet, de a hölgy, legalábbis az orosz, vagy inkább az ügyvédnője teóriája szerint, összejátszott Bouvier-vel. Ezt bizonyítandó, az ezúttal talán túlbuzgó Bersheda átlépte a megengedett határokat. Tavaly ősszel Yves Bouviert és Tania Rappót rendőrök fogadták Monacóban és átmenetileg őrizetbe is kerültek, hogy azután robbanjon a bomba. Letartóztatásuk érdekében ugyanis a "cárnő" nem egészen tiszta eszközöket is bevetett: hatósági prominenseket vesztegetett meg apró ajándékokkal, többüket Gstaadban látta vendégül egy kis síelésre, helikopteres utazással, vacsorával, csokoládékkal, virágokkal örvendeztetve meg a hozzátartozókat. Szinte viccnek is beillik, hogy az egészre úgy derült fény, hogy Bersheda titokban felvételt készített mobiljával egy beszélgetésről, amely Bouvier és Tania között zajlott, majd a mobilt lazán átadta a monacói rendőröknek, bizonyítandó az összejátszást és a rosszhiszeműséget.
Ám a rendőrök nem csak a felvételt hallgatták meg, hanem kíváncsiak lettek Bersheda sms-eire, amelyekről az ügyvédnő azt hitte, rekonstruálhatatlanul kitörölte őket. Nem így történt, s mint sikerrel kibányászták, az ügyvédnő közel 9000 zavarba ejtő sms-t váltott Philippe Narminóval, és más magas rangú monacói rendőrökkel, vizsgálóbírókkal. Narmino, a hercegség igazságszolgáltatásának irányítója "személyes okokból" nyugdíjba vonult, és további fejek hullottak a rendőrségen, ügyészségen, Bersheda személyes adatokkal való visszaélést emlegetett, majd sietve Londonba távozott, "Ribo" állampolgársággal kapcsolatos reményei pedig szertefoszlottak.
Egyelőre döntetlenre áll a színes fordulatokkal tarkított vita. Szingapúrban Ribolovljev elérte, hogy Bouvier ott működő cégének számláit befagyasszák, Amerikában viszont idén májusban a bíróság ejtette keresetét azzal az indokkal, hogy a 450 millió dolláros eladási ár – a mintegy 270 milliós nyereség -fényében nincs jogalapja az orosz mágnás követelésének. Amerikát mostanság jobban érdekli, vajon megállja a helyét a pénzmosás gyanúja abban az ingatlantranzakcióban, amelyben az eladó Donald Trump, a vevő Ribolovljev volt. A hírek szerint a cárnő és megbízója tovább harcol.

Mentőöv Trumpnak

Ribolovljev neve, ha nem is szerepelt közvetlenül az amerikai speciális ügyész, Robert Mueller és csapata által összeállított 13 fős listán, nem kerülte el a Kreml-kapcsolatokat vizsgálók látókörét. Az ingatlanhitel-válság csúcspontján 2008-ban, a fizetésképtelenség határán lévő Donald Trump ugyanis mentőövet kapott tőle és az ügylet körülményei a jelek szerint ma sem érdektelenek. A Maison de L'Amitie (Barátság háza) néven ismert, 18 hálószobás Palm Beach-i rezidencia, márványoszlopostul, 24 karátos arannyal bevont csapokkal 2005-ben 41 millió dollárért lett Trump tulajdona, hogy azután négy évvel később, a legjobb pillanatban megvegye tőle 95 millióért a "gazdag orosz". Üzleti, minden politikai szándéktól mentes döntés volt, állítja a tranzakcióban érdekelt családi tröszt szóvivője. Azóta a 62 ezer négyzetlábnyi területen felhúzott épületet lebontották, a tengerparti telket három részre darabolták, kettőt összesen 71 millió dollárért tavaly értékesítettek, egy 42 millió dollárra taksált földdarab még eladásra vár. Bár állítólag Trump és Ribolovljev nem ismerték egymást, útjaik gyakran vezettek egy helyre. 2008-ban Trump ciprusi céget alapított, Ribolovljev pedig már korábban Ciprusra menekítette pénzét, s az egyik legnagyobb ciprusi bank, a Bank of Cyprus 10 százalékos tulajdonosaként, ciprusi állampolgárként a szigetországban élt. Merő véletlen, hogy a Bank of Cyprus fő részvényese Wilbur Ross volt, aki később kereskedelmi miniszter lett Trump kormányában. Egyesek szerint Ribolovljev és Trump többször is találkoztak egy németországi klinikán, jachtjuk is kikötött egymás mellett. Az orosz kapcsolatokat vizsgáló amerikai bizottság gyanítja, hogy magángépeik is egymás mellett parkoltak egy észak-karolinai repülőtéren, 2016 novemberében, öt nappal a választások előtt. Bizonyított, hogy amikor Ribolovljev Airbus A319 jetje Las Vegas-ban, Burbankban és Miamiban járt, Trump pont akkor és ott kampányolt. Az már csak hab a tortán, hogy a horvát vizekre egyszerre támadt gusztusa Trump lányának, vejének és Ribolovljevnek is 2016 nyarán.

Mit visz a Káma folyó?

A Forbes 2018-as listája 6,8 milliárd dollárra taksálja az 52 esztendős Dmitrij Ribolovljev vagyonát, ami manapság csak a 242. helyre elegendő a világ gazdagjainak rangsorában. Pedig 2007-ben a világ egyik legnagyobb műtrágyagyára, az Uralkali tulajdonosaként bekerült a 100 leggazdagabb közé. Az Uralkalit kétes körülmények között szerezte meg Ribolovljev és családja. A legendák szerint politikai és bűnözői körökkel ápolt kapcsolatok is segítették a fiatal, tehetséges orvost és szakmabeli, csodaszép feleségét a 90-es évek elején. Mindketten Permben végezték az egyetemet, a helyi kórház kardiológiai osztályán kezdtek dolgozni és Dmitrij, szintén orvos apjának diagnosztikai vállalkozásában is segédkeztek. De az igazi üzletbe 1992-től kóstoltak bele, hogy azután néhány év alatt a világ 10. legnagyobb műtrágyagyára, az Uralkali irányítóivá váljanak.
Az Uralkali szárnyalt, és a cégnek üzleti szempontból még az sem ártott, hogy 2006-ban beomlott Bereznyikiben az egyik legfontosabb bányája. Ártalmas anyagokkal teli víz árasztotta el a környéket, 12 ezer embert kellett kiköltöztetni, megszűnt az áramszolgáltatás, 50 millió tonna kálium ment veszendőbe pusztán azért, mert az Uralkali spórolt, nem töltötték fel a kitermelés során keletkező tárnákat, amelyek végül is a bányaomlás kiváltó okai voltak. A bánya környékén hatalmas üregek keletkeztek és időről időre újabb tátongó gödrök azzal fenyegetik a várost, hogy véglegesen elnyeli a föld. A katasztrófát követően a világpiacon a káliumalapú műtrágya kínálata csökkent, az árak elszálltak, az Uralkali bevételei pedig az egekbe szöktek. 2007 őszén sikerrel bevezették a társaságot a londoni tőzsdére, Ribolovljev egymilliárd dollárt nyert az ügyleten. A kormány első jelentése kizárólag a természetet hibáztatta, Ribolovljev felelősségéről nem esett szó, igaz a vizsgálatot irányító bányászati miniszter Ribolovljev jó barátja volt. Moszkva újabb, már miniszterelnök-helyettes által irányított bizottsága később 2,6 milliárd dollárnyi kárt rótt fel neki, de 2010 nyarán Ribolovljev sietve úgy döntött, eladja többségi tulajdonát egy Kreml-közeli oligarchának. 6 és félmillárd dollárral a zsebében végleg elhagyta Oroszországot. Családja ekkor már évek óta Svájcban élt, ő maga pedig, feleségétől válófélben, Monacóba költözött. A Káma folyóban pedig sokszor a megengedett szennyezési szint 1850-szeresét mérik még napjainkban is.

2018.09.23 12:30
Frissítve: 2018.09.23 12:30

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00