A műtrágyakirály, a cárnő és a Salvator Mundi

Publikálás dátuma
2018.09.23 12:30
Dmitrij Ribolovljev
Fotó: AFP/ PATRICK KOVARIK
Övé volt a világ legdrágább festménye, a világ eddigi legdrágább válása, neve összekapcsolódik Oroszország egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófájával, kétes kapcsolatai között pedig pillanatnyilag Donald Trump látszik a legkényesebbnek.

Mohón vásárolt

Dmitrij Ribolovljev, vagy ahogy bizonyos körökben ismert, a "műtrágyakirály" 6,5 milliárd dollárral a zsebében az Uraltól indult el Nyugatra 2010-ben, végleg maga mögött hagyva egy félhalott várost, amely Csernobil után a legsúlyosabb környezeti kárt szenvedte el egy bányaomlás következményeként. A társaságot, a káliumalapú műtrágyát gyártó Uralkalit, amelyé a bánya, akkor már egy évtizede ő irányította. Vagyona javát kimentette Oroszországból, és mohón vásárolt mindent - kielégítve szenvedélyeit.
Jachtok, repülőgépek jelentették számára az apróságokat, hiszen megvette a Monaco futballcsapatát, Donald Trump floridai luxusvilláját, a híres Skorpió-szigetet az Onasszisz családtól, ahol a hajómágnás Arisztotelész Onasszisz Maria Callas-szal, majd Jackie Keneddyvel múlatta az időt, de ő vásárolta meg a Leonardo da Vincinek tulajdonított Salvator Mundit, a világ legdrágábban eladott festményét is – hogy csak néhányat soroljunk szerzeményeiből. Korábban a legnagyobb ciprusi bank közel 10 százalékának megszerzése elég volt egy ciprusi, azaz európai útlevélre. Előbb Svájcban, majd Monacóban letelepedve inkább csendesen intézte üzleti ügyeit, ám válása felkerült az újságok címoldalára.
Az egykor csodás házasság azt követően romlott meg, hogy 1996-ban Oroszországban meggyanúsították Jevgenyij Pantyelejmonov, a Ribolovljev résztulajdonában álló társaság, a Nyeftyehimik igazgatójának és fő tulajdonosának meggyilkolásával. Dmitrij tizenegy hónap után szabadult, ám a hajdan kedves ember egy embergyűlölő, beilleszkedésre képtelen személyiséggé vált - emlékezik vissza az asszony. Jelena, aki kisebbik lányukkal Annával él együtt, 4,3 milliárd eurót követelt a közös vagyonból. A világ legdrágább válásaként beharangozott ügy végül is mindössze 535 millió euróba került az oligarchának, hála jogi képviselője ügyességének, a per idején alig 25 esztendős, Svájcban diplomázott, fantasztikus tehetségű Tetiana Bershedának. Az ukrán származású, ragyogóan szép ügyvédnő, a "cárnő", ahogy sokan nevezik, kíséri lépéseit, képviseli, védi minden lehetséges eszközzel, minden fórumon. Nem győzik hangsúlyozni, kapcsolatuk kizárólag üzleti, és ezt hihetővé teszi, hogy már közel egy évtizede kitartanak egymás mellett.

Volt mit elsikálni

Tetiana Bersheda gyakran hangoztatja, fél kezét odaadná "Ribónak", s munkája akad bőven. El kellett sikálnia, hogy ügyfele, ahogy azt a Panama Papers megszellőztette, a válási osztozkodást megelőzően offshore cégekbe mentett ki képeket és más vagyontárgyakat. Az ő ötletei alapján kerültek Ribolovljev idősebbik lányának, Kátyának a nevére olyan értékek, mint Manhattan legdrágább lakása, amit 88 millió dollárért Sandy Weill-től, a Citigroup volt elnökétől vettek meg, egy 56 milliót érő szállodakomplexum a svájci Gstaad-ban, és az Athina Onasszisztól 130 millió dollárért megszerzett szigetek, a Sparti és a Skorpió. A lósportnak hódoló lány egy monacói penthouse-on osztozik apjával és nagyszüleivel. A 2000 négyzetméteres "La Belle Époque" 235 millió euróért került Ribolovljev birtokába, s 2011 karácsonya előtt egy nappal lett az AS Monaco társtulajdonosa, 1 euróért megvásárolva a klub 66 százalékát  (33 százalék maradt a herceg, II. Albert tulajdonában).
A klub akkor a francia másodosztályú bajnokság 19. helyén vegetált, hogy azután 2017-ben francia bajnokként eljusson a negyeddöntőig a Bajnokok Ligájában, nem kevés pénzt hozva a tulajdonosnak. Azóta egyes becslések szerint legalább 500 millió euróért adott el a klub játékosokat. A herceg és "Ribo" nem kis büszkeséggel nézhették együtt a világbajnokság meccseit; játékosaik közül Thomas Lemar és Djibril Sidibé a francia csapatot, míg Youri Tielemans az elődöntőig menetelő belga együttest erősítette. De a Le Rocher ("a szikla"), azaz a Monaco csapatában megfordult Thierry Henry, Didier Deschamps, és ott cseperedett a vb szenzációja, Kylian Mbappé is. Albert és Ribolovljev kapcsolatán nem rontott az sem, hogy 2014-ben a Football leaks kiderítette, Ribolovljev egyik befektetési alapja, a ciprusi bejegyzésű Browsefish Limited a portugál játékosügynökkel, Jorge Mendes-szel közösen futballisták gazdasági jogaiban szerzett nem megengedett részesedést.
Hogy ez mit is jelent, arra jó példa a brazil Fabinho esete, akit a Rio Ave 2014-ben kölcsönadott a Monacónak. A játékos jogai akkor már 48,5 százalékig a Browsefish Limited tulajdonában voltak. Azaz a vevő és az eladó mögött is Ribolovljev állt. Mendes gyorsan megvette a "fél" Fabinhót, majd a dokumentumok szerint 10 eurócentért eladta a Monacónak. Legalább is a FIFA felé ezt jelentették, ám valójában 5 és 6 millió euróra taksálja a vizsgálat az összeget, ami Ribolovljevet gazdagította.

Szereti a festményeket

Az orosz oligarcha nemrég lett persona non grata a hercegi palotában, vesztét azonban nem a futballügyek, hanem a festmények iránti szenvedélye okozta. Az oligarcha immár három éve ádáz harcot folytat a "Freeport King"-ként hírnevet szerzett, a világ egyik legjelentősebb műtárgypiaci szolgáltatójaként ismert genfi Yves Bouvier-vel, aki segítette páratlan festménygyűjteménye összehozását. Általa jutott Leonardo Salvator Mundijához, amely tavaly késő ősszel New York-ban a Christie’s árverésén 450 millió dolláros rekordáron talált vevőre.
Egy véletlen találkozás nyitotta fel az orosz szemét. 2014 szilveszterén együtt ebédelt egy New York-i képszakértővel, aki megemlítette, hogy a Modigliani-akt, amit a közelmúltban 118 millió dollárért vett meg Ribolovljev Bouvier közreműködésével, röviddel azelőtt 93,5 millióért cserélt gazdát. A folytatás véget nem érő pereskedés lett, amelyben nem csak a Modigliani tranzakció jogszerűségét kérdőjelezte meg a megszállott orosz gyűjtő, hanem összesen 37 mestermű, 2 milliárd dollárra rugó vételárát is. A Salvator Mundi, amelyért 128 millió dollárt fizetett 2013-ban az orosz, mint kiderült, alig 80 millió dollárért került Bouvier-hez. Ez a 48 milliós árrés rettenetesen fáj Ribolovljevnek, aki mit sem foglalkozva Leonardo minden képzeletet felülmúlóan sikeres eladásával, Monacóban, Szingapúrban, az Egyesült Királyságban és Amerikában is perbe fogta Yves Bouvier-t, de a genfi bíróságnak is munkát ad a nézeteltérés.

Nem is Leonardo alkotása?

Leonardo da Vinci Salvator Mundi című alkotását, amely a közelmúltban 450 millió dollárért kelt el a Christie's aukcióján, továbbra is figyelem övezi. Nemrég egy oxfordi művészettörténész, Matthew Landrus azt állította, hogy az alkotás legalább 80 százalékban Leonardo asszisztensének, Bernardino Luininek a keze munkája. Az olajfestményt amúgy korábban is épp Luini alkotásaként tartották számon, az ő legdrágábban eladott képe 654 000 dollárt ért… A Salvator Mundi első nyilvános bemutatóját szeptemberben rendezték volna az Abu Dzabi Louvre-ban, ám azt - egyelőre indoklás nélkül - elhalasztották.

Da Vinci művét eredetileg 190 millióért ajánlották fel – így 63 milliót spóroltam meg neki – védekezett Bouvier. Négy Modigliani-aktot szerzett neki összesen 200 millióért, s az övéihez nagyon hasonló kép 170 millióért kelt el aukción a közelmúltban. A kollekció úton van ahhoz, hogy a vételár dupláját érje – állítja a svájci, aki a normál jutalék sokszorosát, az oligarcha szerint legalább 1 milliárd dollárt tett zsebre közös ügyleteikből. Ribolovljev szorgalmas katonája, Tetiana azzal érvel, hogy kliense azt hitte, Bouvier egyszerű ügynök, így 10 százalék jutalékra jogosult, de nem ennyire. "Ribo" naiv, és kiszolgáltatott, már csak azért is, mert az oroszon kívül nem beszél más nyelven - hangoztatta az öt nyelven kiválóan beszélő ügyvédnő. Az már más kérdés, hogy Monacóban többen állítják, az oligarcha ért angolul, csak álcázza.
Bouvier-vel egyik lányának keresztanyja, Tania Rappo hozta össze még 2004-ben Ribolovljevet, de a hölgy, legalábbis az orosz, vagy inkább az ügyvédnője teóriája szerint, összejátszott Bouvier-vel. Ezt bizonyítandó, az ezúttal talán túlbuzgó Bersheda átlépte a megengedett határokat. Tavaly ősszel Yves Bouviert és Tania Rappót rendőrök fogadták Monacóban és átmenetileg őrizetbe is kerültek, hogy azután robbanjon a bomba. Letartóztatásuk érdekében ugyanis a "cárnő" nem egészen tiszta eszközöket is bevetett: hatósági prominenseket vesztegetett meg apró ajándékokkal, többüket Gstaadban látta vendégül egy kis síelésre, helikopteres utazással, vacsorával, csokoládékkal, virágokkal örvendeztetve meg a hozzátartozókat. Szinte viccnek is beillik, hogy az egészre úgy derült fény, hogy Bersheda titokban felvételt készített mobiljával egy beszélgetésről, amely Bouvier és Tania között zajlott, majd a mobilt lazán átadta a monacói rendőröknek, bizonyítandó az összejátszást és a rosszhiszeműséget.
Ám a rendőrök nem csak a felvételt hallgatták meg, hanem kíváncsiak lettek Bersheda sms-eire, amelyekről az ügyvédnő azt hitte, rekonstruálhatatlanul kitörölte őket. Nem így történt, s mint sikerrel kibányászták, az ügyvédnő közel 9000 zavarba ejtő sms-t váltott Philippe Narminóval, és más magas rangú monacói rendőrökkel, vizsgálóbírókkal. Narmino, a hercegség igazságszolgáltatásának irányítója "személyes okokból" nyugdíjba vonult, és további fejek hullottak a rendőrségen, ügyészségen, Bersheda személyes adatokkal való visszaélést emlegetett, majd sietve Londonba távozott, "Ribo" állampolgársággal kapcsolatos reményei pedig szertefoszlottak.
Egyelőre döntetlenre áll a színes fordulatokkal tarkított vita. Szingapúrban Ribolovljev elérte, hogy Bouvier ott működő cégének számláit befagyasszák, Amerikában viszont idén májusban a bíróság ejtette keresetét azzal az indokkal, hogy a 450 millió dolláros eladási ár – a mintegy 270 milliós nyereség -fényében nincs jogalapja az orosz mágnás követelésének. Amerikát mostanság jobban érdekli, vajon megállja a helyét a pénzmosás gyanúja abban az ingatlantranzakcióban, amelyben az eladó Donald Trump, a vevő Ribolovljev volt. A hírek szerint a cárnő és megbízója tovább harcol.

Mentőöv Trumpnak

Ribolovljev neve, ha nem is szerepelt közvetlenül az amerikai speciális ügyész, Robert Mueller és csapata által összeállított 13 fős listán, nem kerülte el a Kreml-kapcsolatokat vizsgálók látókörét. Az ingatlanhitel-válság csúcspontján 2008-ban, a fizetésképtelenség határán lévő Donald Trump ugyanis mentőövet kapott tőle és az ügylet körülményei a jelek szerint ma sem érdektelenek. A Maison de L'Amitie (Barátság háza) néven ismert, 18 hálószobás Palm Beach-i rezidencia, márványoszlopostul, 24 karátos arannyal bevont csapokkal 2005-ben 41 millió dollárért lett Trump tulajdona, hogy azután négy évvel később, a legjobb pillanatban megvegye tőle 95 millióért a "gazdag orosz". Üzleti, minden politikai szándéktól mentes döntés volt, állítja a tranzakcióban érdekelt családi tröszt szóvivője. Azóta a 62 ezer négyzetlábnyi területen felhúzott épületet lebontották, a tengerparti telket három részre darabolták, kettőt összesen 71 millió dollárért tavaly értékesítettek, egy 42 millió dollárra taksált földdarab még eladásra vár. Bár állítólag Trump és Ribolovljev nem ismerték egymást, útjaik gyakran vezettek egy helyre. 2008-ban Trump ciprusi céget alapított, Ribolovljev pedig már korábban Ciprusra menekítette pénzét, s az egyik legnagyobb ciprusi bank, a Bank of Cyprus 10 százalékos tulajdonosaként, ciprusi állampolgárként a szigetországban élt. Merő véletlen, hogy a Bank of Cyprus fő részvényese Wilbur Ross volt, aki később kereskedelmi miniszter lett Trump kormányában. Egyesek szerint Ribolovljev és Trump többször is találkoztak egy németországi klinikán, jachtjuk is kikötött egymás mellett. Az orosz kapcsolatokat vizsgáló amerikai bizottság gyanítja, hogy magángépeik is egymás mellett parkoltak egy észak-karolinai repülőtéren, 2016 novemberében, öt nappal a választások előtt. Bizonyított, hogy amikor Ribolovljev Airbus A319 jetje Las Vegas-ban, Burbankban és Miamiban járt, Trump pont akkor és ott kampányolt. Az már csak hab a tortán, hogy a horvát vizekre egyszerre támadt gusztusa Trump lányának, vejének és Ribolovljevnek is 2016 nyarán.

Mit visz a Káma folyó?

A Forbes 2018-as listája 6,8 milliárd dollárra taksálja az 52 esztendős Dmitrij Ribolovljev vagyonát, ami manapság csak a 242. helyre elegendő a világ gazdagjainak rangsorában. Pedig 2007-ben a világ egyik legnagyobb műtrágyagyára, az Uralkali tulajdonosaként bekerült a 100 leggazdagabb közé. Az Uralkalit kétes körülmények között szerezte meg Ribolovljev és családja. A legendák szerint politikai és bűnözői körökkel ápolt kapcsolatok is segítették a fiatal, tehetséges orvost és szakmabeli, csodaszép feleségét a 90-es évek elején. Mindketten Permben végezték az egyetemet, a helyi kórház kardiológiai osztályán kezdtek dolgozni és Dmitrij, szintén orvos apjának diagnosztikai vállalkozásában is segédkeztek. De az igazi üzletbe 1992-től kóstoltak bele, hogy azután néhány év alatt a világ 10. legnagyobb műtrágyagyára, az Uralkali irányítóivá váljanak.
Az Uralkali szárnyalt, és a cégnek üzleti szempontból még az sem ártott, hogy 2006-ban beomlott Bereznyikiben az egyik legfontosabb bányája. Ártalmas anyagokkal teli víz árasztotta el a környéket, 12 ezer embert kellett kiköltöztetni, megszűnt az áramszolgáltatás, 50 millió tonna kálium ment veszendőbe pusztán azért, mert az Uralkali spórolt, nem töltötték fel a kitermelés során keletkező tárnákat, amelyek végül is a bányaomlás kiváltó okai voltak. A bánya környékén hatalmas üregek keletkeztek és időről időre újabb tátongó gödrök azzal fenyegetik a várost, hogy véglegesen elnyeli a föld. A katasztrófát követően a világpiacon a káliumalapú műtrágya kínálata csökkent, az árak elszálltak, az Uralkali bevételei pedig az egekbe szöktek. 2007 őszén sikerrel bevezették a társaságot a londoni tőzsdére, Ribolovljev egymilliárd dollárt nyert az ügyleten. A kormány első jelentése kizárólag a természetet hibáztatta, Ribolovljev felelősségéről nem esett szó, igaz a vizsgálatot irányító bányászati miniszter Ribolovljev jó barátja volt. Moszkva újabb, már miniszterelnök-helyettes által irányított bizottsága később 2,6 milliárd dollárnyi kárt rótt fel neki, de 2010 nyarán Ribolovljev sietve úgy döntött, eladja többségi tulajdonát egy Kreml-közeli oligarchának. 6 és félmillárd dollárral a zsebében végleg elhagyta Oroszországot. Családja ekkor már évek óta Svájcban élt, ő maga pedig, feleségétől válófélben, Monacóba költözött. A Káma folyóban pedig sokszor a megengedett szennyezési szint 1850-szeresét mérik még napjainkban is.

2018.09.23 12:30
Frissítve: 2018.09.23 12:30

Ismét aktuális a fasizálódó fővárosban játszódó darab

Publikálás dátuma
2018.10.14 15:08

Fotó: / Turay Ida Színház
És vannak, akik valószínűleg nem fogják fel, mit tapsolnak.
Többen is megkérdezték: most bemutatják a Kabarét?! És bambultak rám csodálkozva. Hát igen, a történelem valahogy ismét aktuálissá tette John Kander és Fred Ebb közismert musicaljét, úgy látszik annyira, hogy már-már merészségnek tűnik bemutatni. Ugyanakkor ott a levegőben, hogy hűha, ebben bizony most van gyúanyag. Tavasszal a Miskolci Nemzeti Színház is műsorra tűzte, Mohácsi János intenciói szerint. Több mint három éve a Budapest Bábszínházban került színre, Alföldi Róbert revelatív rendezésében. Most pedig a Turay Ida Színházban veselkedtek neki, Koltay Gábor elgondolásainak megfelelően.
A történet a fasizálódó, a kezdődő kirekesztések idején mindinkább puskaporossá váló Berlinben játszódik, ahol fokozatosan félelemmel telítődik a légkör. És hát, ugye most mi is átéljük az erőteljes jobbra, sőt szélsőjobbra tolódást, nálunk is egyre többen és többen félnek, vagy éppen eliszkolnak az országból, és az újfasizmus is markánsan megjelent mifelénk ugyanúgy, mint Európa-szerte. A színház pedig érzékeli ezt, és reagál rá, úgy látszik, még az olyan alapvetően könnyed, szórakoztató darabokat műsorra tűző teátrum is, mint a Turay. Bár tavaly azért a Vértestvérek című musicallel letették a voksot egy fajsúlyos, tragikus zenés darab mellett. És most itt a Kabaré, lényegében ideális környezetben, hiszen ez a színház, amely már kissé a külvárosban van, s amely belül a vörös drapériáival, a húszas, harmincas éveket idéző elegáns, de mégis kissé lepukkant miliőjével fölöttébb hasonlíthat arra a Kit-Kat Klubnak nevezett lokálra, ahol a cselekmény jó része játszódik, és ahol a műsorban is érzékelhetővé válik a fasizálódás folyamata. Vagyis még egy kis bár revüműsorába is beférkőzik a fölülről sulykolt ideológia, ahogy a magánéletbe. És hát nem kell mondanom, hogy ezzel megint csak párhuzam vonható a mával.
A történet először regény formában létezett, aztán megjelent Broadway musicalként, majd a filmváltozat végigsöpört a világon, és nyolc Oscar-díjat zsebeltek be érte az alkotók. Hozzánk 1974-ben érkezett meg, és döbbenetes erővel hatott. Nem csak segélykiáltás volta, hogy ilyen soha, de soha ne történjen meg még egyszer a földkerekségen, hanem a rendező, Bob Fosse bámulatos profizmusa is. Felhasználva a show műfaj teljes eszköztárát, szórakoztató, sőt mulattató, de mégis dermesztően döbbenetes filmet csinált. És ki ne emlékezne, aki látta, Liza Minnellire Sallyként, a bárénekesnőként, aki parádésan énekel és táncol, és nem akarja tudomásul venni, hogy ebben a valaha virágzó városban már neki is ég a lába alatt a talaj. És ott van a filmben Joel Grey is konferansziéként, ez a meghatározhatatlan nemű, ravaszul okos, éles szemű ember, aki mindent lát, sok mindent közhírré is tesz, de közben azért igyekszik alkalmazkodni a körülményekhez.
Alighogy bemutatták nálunk a filmet, főiskolai vizsgaelőadás is készült a darabból az Ódry Színpadon. Erre először mindenki csak legyintett, hogy a fenébe lehetne ilyen látványos szuperprodukciót, amit bámulatosan profi színészek adnak elő, bezsúfolni, a kezdetleges technikájú Ódry Színpadra és színinövendékekkel „elővezetni?” De azért akkora volt az érdeklődés, hogy a széksorok mentén is olyan sűrűn álltunk, mint a 6-os villamoson csúcsforgalomban. Aztán lett csodálkozás, ámulat és bámulat! Kiderült, hogy a darab több olyan elemet tartalmaz, amit a film legfeljebb csak érint, ilyen például az idős zöldséges, meg a szobáit kiadó ugyancsak idős panziós nő szerelme, és majdnem létrejövő házassága, ami már a lábra kapó fasizmus miatt hiúsul meg. Szinetár Miklós rendezése lendületes volt, fantáziadúsan telis-tele ötlettel, humorral, lefegyverző játékossággal, és megrázó fájdalommal. Az is kiderült, hogy nem feltétlenül szükségesek a darab előadásához szupersztárok, hiszen végül is egy ramaty kis lokálban sincsenek azok. Vándor Éva ugyanúgy fergeteges Sally volt, mint amilyen konferanszié Cseke Péter. És máig emlékszem zsidó zöldségesként Dunai Tamásra, ahogy egy ananásszal a kezében szerelmet vall szentimentálisan, de mégis szarkasztikus humorral. Ez a dal egyébként a mostani verzióból kimaradt, szerintem nem helyesen, mert erőteljes dramaturgiai funkciója van, amiatt, hogy megmutatja, a túlcsorduló érzelmek a történelem viharában hogyan jutnak majd el a lelkek kényszerű eljegesedéséig.
Az Ódry után Szinetár színre vitte a Kabarét az Operettszínházban is, amit aztán számos premier követett. A Madách is bemutatta a maga variációját, Szirtes Tamás rendezésében, sőt Miskolctapolcán, a szabadtéri színpadon, Tasnádi Márton rendezett egy olyan produkciót, amihez az országban éppen futó három Kabaré előadásból válogatta össze a neki leginkább tetsző színészeket. Ebből Psota Irénre emlékszem leginkább, aki panziós vénkisasszonyként döbbenetesen siratta el az egész életét, amikor úgy érezte, hogy a férjjelölt zsidó volta miatt le kell mondania a házasságról. És közben remek portrét festett az örök kispolgárról, aki ugyan mindig megalkuszik, de van benne erő és akarat a túléléshez.
Koltaynak nincs olyan különös egyéni víziója a darabról, mint Alföldinek volt a Bábszínházban vagy Bozsik Yvette-nek a Centrálban, ahol egyébként a nácik behízelgő, édeskésen hamis dalát hideglelős módon, erős tapssal fogadta a közönség, és akadtak olyanok is, akik együtt dúdolták a színészekkel. Most is megtapsolják egy kicsit, ők valószínűleg nem fogták föl, hogy mit tapsolnak. De a darab elejétől végéig minden aktualizálás nélkül, ezúttal is hat. Kisfaludy Zsófia szeszélyes, kívánatos, izgalmas Sally, jó énekhanggal. Cservenák Vilmos rókaképű, hol szimpatikus, hol tenyérbemászó konferanszié. Mikó István és Hűvösvölgyi Ildikó megható idős pár, jól érzékeltetik, ahogy feltámad bennük a remény a takaréklángon pislákoló boldogságra, aztán elhal. Barsi Márton a Berlinbe érkező amerikai író, aki szerelemre lobban Sally iránt, és világosan látja mi történik a városban. Pásztor Máté a barátjának mutatkozó náci. Détár Enikő jó érzésű prostituáltként igyekszik minden körülmények között megélni. Darvasi Ilona olyan díszletet eszelt ki, hogy forgószínpad nélkül is minden megtörténhessen, Vesztergombi Anikó nagy vonalakban korhű jelmezeket tervezett, Borbély Krisztina még a díszletezőt is megkoreografálta.
Nagy kár, hogy nincs élő zene, akár két-három muzsikus is több lenne, mint a magnóról szóló „konzerv.” De az előadás így is él, hat, elgondolkoztat. A Kabaré sajnos aktuális.
2018.10.14 15:08
Frissítve: 2018.10.14 15:08

Igazi botrány csak abból lett, amikor az egyik konyhalány összejött egy munkáslánnyal

Publikálás dátuma
2018.10.14 13:46

Fotó: Shutterstock/
A téglagyár emlékei.
Nagyon komolyan kérdezem! Tudna tolmácsolni, ha megtámadnak minket az imperialisták? – kérdezte a munkavédelmis, miközben rátámaszkodott az asztalomra és mélyen a szemembe nézett. Sikerült nem felröhögnöm és komolyan válaszolni: Sajnos, annyira nem tudok angolul.
Évente egyszer, előre nem megadott időpontban védelmi gyakorlat volt. Este váratlanul elmentek a főnökökért, meg még néhány kijelölt dolgozóért és bevitték őket a gyárba. A munkavédelmis az időt is mérte: ha katasztrófa történne vagy nyugati hatalmak el akarnának minket foglalni, mennyi idő alatt érnek be a döntéshozók.
Pályakezdő 18 éves voltam 1989-ben. A gyárban hőálló téglák készültek. Az átmenet időszakában még megtapasztalhattam, milyen a szocialista vállalatnál a munka, vagyis inkább a gyári élet. Döbbenetes élmény volt a való világ az iskola után. A gyárban mindent a kapcsolatok, a hízelgés-helyezkedés és a szex irányított. Ma már tudom, ez nemcsak szocialista nagyvállalatokra jellemző.
Decemberben kerültem a szociálpolitikai osztályra, a központba. Később áttettek a külkereskedelmi osztályra, mivel kicsit tudtam angolul. Hónapokig nem köszönt a fél gyár, azt hitték, hogy kifeküdtem magamnak az új munkakört, pedig csak arról volt szó, hogy amikor a külkeren új munkatársat kértek, a személyzetis csak engem talált megfelelőnek, mivel volt érettségim, tudtam gépírni és kicsit angolul.
A gyár központjában, a szociálpolitikai osztályon kellett befizetni az ebédet. Mindig csodálkoztam rajta, hogy már reggel 6-kor hogyan tudnak egyes munkások az alkoholtól bűzleni. Az említett munkavédelmis harcos üldözője volt a munkahelyi ivásnak, rendszeresen szondáztatott. Többször leleplezett éjszakai szeszfőzést: az éjszakai műszakban a gyár rejtett zugaiban pálinkaszerűséget állítottak elő. A munka közbeni ivás nagyon veszélyes volt. Nagy kemencékben égették a téglákat, s raklapokkal megrakott targoncák száguldoztak.
Voltak érdekes történetek. Az egyik afrikai munkásfiúról azt mesélték, otthon törzsfőnök az apja és elküldte világot látni, menjen el több országba, dolgozzon, ismerje meg, hogyan élnek mások, máshol. Egyszer majd ő lesz a következő törzsfőnök. Munkásszállón lakott, az is volt a cégnek a közelben.
Szerelmi kapcsolatok szövődtek, házasságok, válások is előfordultak. Az egyik kisfőnök a titkárnőjével jött össze. Bécsben buktak le: összetalálkoztak egy kollégával. De igazi botrány csak abból lett, amikor az egyik konyhalány összejött egy munkáslánnyal.
A konyha is nyújtott karrierlehetőséget. Az egyik szakácsnő 15 évesen került a gyárba konyhalányként és 55 évesen főszakácsként ment nyugdíjba. Utána romlani kezdett az étel minősége, mert a szociálpolitikai osztályon, ahová a konyha is tartozott, a vezetőnő kitalálta, hogy egészségesebben kell étkezni, ezért használják az akkor divatos újdonságot: a szóját. A paradicsomos húsgolyók gumiszerűek lettek, és még a raguleveseknél is időnként a szójakockákon kellett rágódni. Egyesek az étteremben hangot is adtak az egészséges életmódot illető véleményüknek.
Sok dolgozó abban a gyárban élte le munkáséveit, odavitték a gyerekeiket, rokonaikat is dolgozni. Volt három lakótelepe is a cégnek, ezeket még az eredeti tulajdonos építtette. Egyszerű lakások voltak, de egy részükhöz kis előkert is tartozott és alacsony bérleti díjat kellett fizetni.
Az igazi szociális gondoskodást az olyanok alkalmazása jelentette, mint például a vak telefonközpontos lány. Az édesanyja kísérte oda-vissza minden nap otthonról, a közeli lakótelepről. A gyárudvart két 50 körüli értelmi fogyatékos bácsi takarította. Vidékiek voltak, munkásszállón laktak. Egy nagy kocsit tologattak, amiben összegyűjtötték a gyárudvarról és az előtte lévő utcarészről a szemetet, falevelet. Megvolt a szállásuk, az ebédjük, a társaságuk és így jobb nyugdíjhoz tudtak jutni.
A vezérigazgató pár utcányira lakott, minden nap vállalati kocsi ment érte. Én két év után láttam először, véletlenül, amikor a közelébe költöztették a külkereskedelmi osztályt. Reggelente a lépcsőnél várta a nála jóval nagyobb termetű, szigorú tekintetű titkárnője, az ő takarásában ment be az irodájába. Ezt a fajta mérnöki képzettséget sokan a Szovjetunióban tanulták, ottani egyetemen, s az ott végzettek többsége orosz feleséggel jött haza.
A 90-es évek első felében már egyre jobban érződött a válság. A vállalatnak sokféle tartozása volt a folyosói információk szerint, főleg közüzemi, és adóhátralék. Ha a vállalat számlájára befolyt egy összeg, annak egy részét zárolták az adósságok törlesztésére. A gazdasági igazgatónő egy másik vezetővel együtt időnként diplomatatáskákkal ment tárgyalni. Azt suttogták, hogy számlatartozásokat mennek behajtani személyesen: ne a cég számlájára kerüljön az összeg, hogy bért tudjanak fizetni a dolgozóknak. Akkor még kézbe, borítékban kaptuk a fizetésünket.
Végül elprivatizálták a gyárat, majd megszüntették. Egy gyáregység élte túl, megvette az a külföldi cég, amelyik az egyik legnagyobb megrendelő volt. Akkor már nem dolgoztam ott.
Nemrég arrafelé jártam, ahol a régi gyár állt és ahol egymás mellett számos nagy cég üzemei, irodái sorakoztak. Porfelhőbe burkolózott az út, mert éppen egy régi gyár romos épületét bontották. Egyetlen busz közeledett, miközben felsejlett előttem, ahogy majdnem 30 évvel ezelőtt kora reggelente a buszokról leszállva özönlöttek az emberek dolgozni. Telve álmokkal, tervekkel, annak tudatában, hogy nyugdíjas korukig lesz munkájuk. Lassan az emlékfoszlányaikat is elfújja a szél.
2018.10.14 13:46
Frissítve: 2018.10.14 13:46