holokauszt;emlékezés;tiszafüred;

Pótolhatatlan hiányzók Tiszafüredről

Lebovits Imre 15 évesen a tiszafüredi gettóban várt a biztos halálra. Csakhogy egy katonatiszt – érdemes megjegyezni a nevét: Horváth Kálmán százados – besorozta munkaszolgálatra, és ezzel megmentette.

Hatszáz ember hiányzik Tiszafüredről. Pedagógusok, orvosok, iparosok, kereskedők, akiket a II. világháború idején mind elhurcoltak és sosem térhettek vissza. E gondolat jegyében nyitotta meg a Tisza-tó "fővárosában" immár 13. alkalommal megrendezett zsidó kultúra napját a térség országgyűlési képviselője. F. Kovács Sándor - aki a Fidesz-KDNP színeiben az idén került be a parlamentbe - arról is beszélt, hogy a zsidó és a magyar kultúra lényegében egy tőről fakad. Már csak ezért is fontos, hogy vigyázzunk a megmaradt értékekre és őrizzük az emlékeket. Például azokét is, akik a vészkorszakban a holokauszt áldozatai lettek.

Többek között ezért is érdemel kiemelt figyelmet, hogy - a magyarországi kisvárosok közül szinte egyedülállóan - Tiszafüreden rendszeresen megtartják a zsidó kultúra napját. A hagyományos koncert mellett ezúttal két előadás is alátámasztotta, mennyire aktuális az, amiről a bevezető szólt. Izrael állam tiszteletbeli konzulja, Hunyadi László professzor a hetvenéves Izrael eredményeit és az előtte álló kihívásokat részletezte. Pécsi Tibor történész pedig az Élet Menete Alapítvány "Embernek maradni" című tárlatát mutatta be, amely felidézi, hogy Magyarországról 600 ezer embert gyilkoltak meg a haláltáborokban, és azt is, hogy sokakat - bár korántsem eleget - megmentettek. Mintegy 900 olyan férfit és nőt ismerünk jelenleg, akinek egy vagy több zsidó az életét köszönheti, mert megtalálták a módját, hogy valahogy segítsenek.

Tiszafüred egyik díszpolgára is túlélő. Lebovits Imre - immár közel a kilencvenhez - ma is aktív és sokat tesz az áldozatok, valamint az embermentők emlékének ápolásáért. Az ő élettörténete sem mindennapos. 15 évesen a tiszafüredi gettóban várt - azzal a hatszáz ma már hiányzóval együtt - a biztos halálra. Csakhogy egy katonatiszt - érdemes megjegyezni a nevét: Horváth Kálmán százados - besorozta munkaszolgálatra és ezzel megmentette. Igaz, utóbb koncentrációs táborba került, ott flekktífuszt kapott, de túlélte. Hazatérve aztán gépészmérnök lett, negyven évet dolgozott a Műszaki Egyetemen, amelynek végül a könyvtárát vezette. De közben sosem felejtette el, honnan indult. Részt vett egy mártír-emlékhely létrehozásában a tiszafüredi zsidó temetőben, majd a holokauszt emléknapok és a zsidó kulturális napok megszervezésében is, mára várossá vált szülőfalujában. Közben pedig sokat tett a zsidó-mentő emberek felkutatásáért, elismertetéséért. Könyvben is megörökítette emléküket, természetesen beágyazva a Horthy-korszak történetébe.

Szörnyű és elfogadhatatlan, ami a II. világháború vége felé történt - mondja most, visszatekintve hosszú és tartalmas életének kezdeti szakaszára. Az azóta történtek pedig egy nagyon következetes életszemlélet megnyilvánulásai. A haláltáborból visszatérve Lebovits Imre - sok sorstársához hasonlóan - azt tűzte ki célul, hogy a szörnyűségek soha ne ismétlődhessenek meg. Napjainkban is aggasztják az újraéledő nácik, az antiszemita megnyilvánulások, meg a múlt felélesztését szolgáló próbálkozások. Horthy Miklósra persze lehet és kell is emlékezni, de ha - újratemetésének 25. évfordulóján - a büszkeséget és a hálát emelik ki tevékenységéből, akkor ott alapvető problémák vannak - mondja. És azt reméli, hogy a hivatalos magyar álláspontot mégiscsak azok a gondolatok jellemzik, amelyek Áder Jánostól hangzottak el még 2014-ben, amikor a Nemzetközi Élet Menetével Auschwitz-Birkenauban járt. "Akik zsidó honfitársainkat megalázták és halálba küldték, azok a magyar nemzetet is megalázták, egész nemzetünknek okoztak pótolhatatlan veszteséget. Mindegy, hogy náci németként, vagy a hitleri ideológiát kiszolgáló magyarként tették, amit tettek. Nincs bocsánat arra, ha egy állam a saját polgárai ellen fordul.”

Tiszafüred mindenképpen példát mutat a zsidó kultúra napjának rendszeres megszervezésével is. Lebovits Imre azonban lapunknak arról is beszélt, hogy egy ilyen esemény - természetesen - nem válaszható el a napi politikától sem. Éppen ezért tartotta nagyon sajnálatosnak, hogy bár meghívót kaptak, sem a Mazsihisz, sem pedig az izraeli nagykövetség nem tartotta fontosnak, hogy képviseltesse magát a rendezvényen. Ők éppúgy hiányoztak, mint az a hatszáz tiszafüredi ember, akiknek évtizedek óta már csak az emlékét tudják ápolni a túlélők.

De még emlékeznek rájuk és a korszakra, amelynek értelmetlenül áldozataivá váltak - és ez mindennél fontosabb.