Pótolhatatlan hiányzók Tiszafüredről

Publikálás dátuma
2018.09.23 14:49
Heisler András kitünteti Lebovits Imrét
Fotó: MTI/ Soós Lajos
Lebovits Imre 15 évesen a tiszafüredi gettóban várt a biztos halálra. Csakhogy egy katonatiszt – érdemes megjegyezni a nevét: Horváth Kálmán százados – besorozta munkaszolgálatra, és ezzel megmentette.
Hatszáz ember hiányzik Tiszafüredről. Pedagógusok, orvosok, iparosok, kereskedők, akiket a II. világháború idején mind elhurcoltak és sosem térhettek vissza. E gondolat jegyében nyitotta meg a Tisza-tó "fővárosában" immár 13. alkalommal megrendezett zsidó kultúra napját a térség országgyűlési képviselője. F. Kovács Sándor - aki a Fidesz-KDNP színeiben az idén került be a parlamentbe - arról is beszélt, hogy a zsidó és a magyar kultúra lényegében egy tőről fakad. Már csak ezért is fontos, hogy vigyázzunk a megmaradt értékekre és őrizzük az emlékeket. Például azokét is, akik a vészkorszakban a holokauszt áldozatai lettek.
Többek között ezért is érdemel kiemelt figyelmet, hogy - a magyarországi kisvárosok közül szinte egyedülállóan - Tiszafüreden rendszeresen megtartják a zsidó kultúra napját. A hagyományos koncert mellett ezúttal két előadás is alátámasztotta, mennyire aktuális az, amiről a bevezető szólt. Izrael állam tiszteletbeli konzulja, Hunyadi László professzor a hetvenéves Izrael eredményeit és az előtte álló kihívásokat részletezte. Pécsi Tibor történész pedig az Élet Menete Alapítvány "Embernek maradni" című tárlatát mutatta be, amely felidézi, hogy Magyarországról 600 ezer embert gyilkoltak meg a haláltáborokban, és azt is, hogy sokakat - bár korántsem eleget - megmentettek. Mintegy 900 olyan férfit és nőt ismerünk jelenleg, akinek egy vagy több zsidó az életét köszönheti, mert megtalálták a módját, hogy valahogy segítsenek.
Tiszafüred egyik díszpolgára is túlélő. Lebovits Imre - immár közel a kilencvenhez - ma is aktív és sokat tesz az áldozatok, valamint az embermentők emlékének ápolásáért. Az ő élettörténete sem mindennapos. 15 évesen a tiszafüredi gettóban várt - azzal a hatszáz ma már hiányzóval együtt - a biztos halálra. Csakhogy egy katonatiszt - érdemes megjegyezni a nevét: Horváth Kálmán százados - besorozta munkaszolgálatra és ezzel megmentette. Igaz, utóbb koncentrációs táborba került, ott flekktífuszt kapott, de túlélte. Hazatérve aztán gépészmérnök lett, negyven évet dolgozott a Műszaki Egyetemen, amelynek végül a könyvtárát vezette. De közben sosem felejtette el, honnan indult. Részt vett egy mártír-emlékhely létrehozásában a tiszafüredi zsidó temetőben, majd a holokauszt emléknapok és a zsidó kulturális napok megszervezésében is, mára várossá vált szülőfalujában. Közben pedig sokat tett a zsidó-mentő emberek felkutatásáért, elismertetéséért. Könyvben is megörökítette emléküket, természetesen beágyazva a Horthy-korszak történetébe.
Szörnyű és elfogadhatatlan, ami a II. világháború vége felé történt - mondja most, visszatekintve hosszú és tartalmas életének kezdeti szakaszára. Az azóta történtek pedig egy nagyon következetes életszemlélet megnyilvánulásai. A haláltáborból visszatérve Lebovits Imre - sok sorstársához hasonlóan - azt tűzte ki célul, hogy a szörnyűségek soha ne ismétlődhessenek meg. Napjainkban is aggasztják az újraéledő nácik, az antiszemita megnyilvánulások, meg a múlt felélesztését szolgáló próbálkozások. Horthy Miklósra persze lehet és kell is emlékezni, de ha - újratemetésének 25. évfordulóján - a büszkeséget és a hálát emelik ki tevékenységéből, akkor ott alapvető problémák vannak - mondja. És azt reméli, hogy a hivatalos magyar álláspontot mégiscsak azok a gondolatok jellemzik, amelyek Áder Jánostól hangzottak el még 2014-ben, amikor a Nemzetközi Élet Menetével Auschwitz-Birkenauban járt. "Akik zsidó honfitársainkat megalázták és halálba küldték, azok a magyar nemzetet is megalázták, egész nemzetünknek okoztak pótolhatatlan veszteséget. Mindegy, hogy náci németként, vagy a hitleri ideológiát kiszolgáló magyarként tették, amit tettek. Nincs bocsánat arra, ha egy állam a saját polgárai ellen fordul.”
Tiszafüred mindenképpen példát mutat a zsidó kultúra napjának rendszeres megszervezésével is. Lebovits Imre azonban lapunknak arról is beszélt, hogy egy ilyen esemény - természetesen - nem válaszható el a napi politikától sem. Éppen ezért tartotta nagyon sajnálatosnak, hogy bár meghívót kaptak, sem a Mazsihisz, sem pedig az izraeli nagykövetség nem tartotta fontosnak, hogy képviseltesse magát a rendezvényen. Ők éppúgy hiányoztak, mint az a hatszáz tiszafüredi ember, akiknek évtizedek óta már csak az emlékét tudják ápolni a túlélők.
De még emlékeznek rájuk és a korszakra, amelynek értelmetlenül áldozataivá váltak - és ez mindennél fontosabb.
2018.09.23 14:49

Tolongtak a Konczért

Publikálás dátuma
2018.10.21 17:24

Fotó: FORTEPAN/ HUNYADY JÓZSEF
A húszéves Koncz Zsuzsa a legjobbkor érkezett. Hajón. Állt az MHRT (Magyar Hajózási Részvénytársaság) felirat mellett, és azt énekelte, hogy „rohan az idő, elmúlik a nyár, közeleg az ősz...” Az ifjabb tévénézők nem a szövegtől, hanem a zenétől, s főként a hangszereléstől ájultak el. A szám másként hangzott, mint az addig idehaza készült táncdalok; naná, Szörényi Levente komponálta és az Illés kísérte. A televíziós premier olyan nagyot szólt, hogy a Rohan az idő 1966 márciusában a slágerlista élére került, majd még fél évig maradt a legjobb négy és kilenc hónapig az első tíz között, noha az év nyarán rendezték az első magyar Táncdalfesztivált.
A berobbanás idején az Ifjúsági Magazin megfelelő rovata ilyesmikről értekezett: „Tánczenénk épp olyan giccses, sablonos maradt, mint volt, vagy ha van is fejlődés, az csupán olyan sebességű, mint a fontolva haladó csiga”; „vajon törvényszerű-e, hogy a különben egészséges, ép érzékű fiatalok sokasága szórakozáskor leszállítsa értelmi és érzelmi igényeit?”; „a strong beat térhódítását lehet nem tudomásul venni, csak abból az lesz, hogy az avult stílus nem tetszik majd senkinek sem”.
A hagyományos könnyűzene itthoni dominanciáját az is bizonyította, hogy Koncz áttörésekor a hazai számok listáján a következő dalok sorakoztak a Rohan az idő mögött: Te szeress legalább (szerző: Fényes Szabolcs–Bacsó Péter, előadó: Mikes Éva), Elment a papa, mama (Mihályi László / Ambrus Kyri), Egy emberöltő oly kevés (Dobos Attila–S. Nagy István / Záray Márta), Nem kell nékem nagyhercegnő (Payer András–S. Nagy / Németh József). A külföldi nóták tekintetében egészen más volt a helyzet. A második helyet ugyan Domenico Modugno San Remóban fesztiválnyertes, tradicionális szerzeménye, a Dio come ti amo foglalta el, ám elsőként és harmadikként a Rolling Stones virított a Satisfactionnel meg a Get off of My Clouddal, míg negyedikként a Herman’s Hermits következett az I’m Henry the Eighth-tel, ötödikként pedig az Overlanderst jegyezték a Beatles Michelle-jének feldolgozásával.
Koncz 1966-ban tizenegy kislemezt számlált, ám ő maga is panaszkodott: „Számot rendszerint csak régi zeneszerzőtől fogadnak el, az énekesnek abból kell választania, amit felkínálnak a számára. Ha valaki az éneklésből akar megélni, olyan számok előadására is vállalkoznia kell, amelyek esetleg nem tetszenek neki vagy gyengék. Pedig az sokat jelent, hogy az előadó azt énekelje, amit szeret, ami a legjobban megy neki.”
A Rohan az idős lemezzel nem volt efféle probléma, már csak azért sem, mert a B oldalra Ben E. King 1963-as adaptációja, az I Who Have Nothing került; ezt Koncz angolul énekelte. A számot eredetileg a genovai születésű Joe Sentieri adta elő 1961-ben Uno dei tanti címmel olaszul, a magyar változatot pedig a Metró közreműködésével nyomta Koncz.
Az ifjú Zsuzsának ettől kezdve minden sikerült. Hatvanhat júliusában már egy Behár György–Szenes kompozícióval, a Szerelem nélkül című dallal vezette a slágerlistát. Ebben arról énekelt: „nem, nem, az nem lehet, hogy nem kellek senkinek”, miközben a rajongók tolongtak érte. A Táncdalfesztivál után volt olyan hónap, hogy három számmal állt a legjobb tízben: a Rohan az idő és a Szerelem nélkül mellett a sláger-seregszemlén bemutatott Nincsen olyan ember is lajstromba vétetett, sőt novemberben a negyedik helyre lépett elő.
Addigra már nemcsak a Táncdalfesztivál, hanem az Illés négyszámos kislemezének megjelenése is átrendezte a sorrendet. Hatvanhat szeptemberében így festett az élmezőny: 1. Légy jó kicsit hozzám (Illés), 2. Mi fáj? (Metró-kérdés), 3. Még fáj minden csók (Illés-válasz), 4. Nem leszek a játékszered (Kovács Kati), 5. Az utcán (Illés). Igaz, a decemberben rendezett Made in Hungaryt Dobos–Szenes Iván hagyományos slágere, az Isten véled, édes Piroskám nyerte Aradszky László tolmácsolásban. A téli táncdalbemutatón Koncz az Ami volt, az volt című Fényes Szabolcs–Fülöp Kálmán-szerzeményt adta elő a Harmónia vokál kíséretében, s bár nem győzött, az egész esztendőben diadalmenetben haladt előre.
Minimum a fél ország azt gondolta róla, amit Payer és Tardos Péter ugyancsak '66-os táncdalában énekelt: Beléptél az életembe.
2018.10.21 17:24
Frissítve: 2018.10.21 17:24

Protekció

Publikálás dátuma
2018.10.21 17:00

Fotó: MTI/
Hetvenhárom évvel ezelőtt megkezdett, életre szólónak tervezett, de a történelem akaratából csak röpke, nem egészen három évig tartott külügyminisztériumi pályafutásom egy részében az útlevél-osztályra kaptam beosztást. Az osztály elnevezése megtévesztő volt, mert az útleveleket akkor is, annak előtte és még ma is a belügyminisztérium, illetve a rendőrség állította/állítja ki. Viszont annak az osztálynak, amelyre engem beosztottak, csak olyan személy lehetett az ügyfele, akinek már volt útlevele. A Moszkvában, 1945 elején megkötött fegyverszüneti szerződés és az 1947-ben Párizsban aláírt békeszerződés közötti időszakban országunk szuverenitása korlátozott volt. Ahhoz, hogy valaki az országból kiutazhasson vagy beutazzon, nem volt elég egy útlevél, hanem be kellett szerezni a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, röviden a SZEB engedélyét is. Hazánk szovjet megszállás alatt lévén, a szövetségesek között kialakított gyakorlatnak megfelelően, nálunk az engedély ügyében a SZEB szovjet tagozata volt illetékes. Magyar részről a külügyminisztériumnak erre a célra megalakított osztálya kapta a már említett nevet, holott a helyes az lett volna, ha "utazási" osztálynak hívják.
Ahhoz, hogy valaki - mindegy, hogy hivatalos, vagy magán-, esetleg családi ügyben - kiutazhasson, kiutazási engedély iránti kérelmet kellett benyújtania a külügyminisztériumban. Ehhez a következő kellékekre volt volt szükség: érvényes útlevél; 50 forintos okmánybélyeg; "elővízum", vagyis a célország követségének igazolása arról, hogy a kiutazási engedély megadása esetén az illető megkapja a beutazási vízumot. Továbbá: hivatalos utazás esetén az illetékes miniszter sajátkezű aláírásával ellátott ajánlás, családi- vagy magánügyben teendő utazásnál pedig a népjóléti miniszter sajátkezű aláírása. Kivételt képeztek azok a volt magyar állampolgárok, akik az 1938-45 között Magyarországhoz visszacsatolt területeken és a honvédségbe besorozottként kerültek hadifogságba. Az ő esetükben sem a SZEB, sem a magyar oldal nem írt elő különös formaságokat. A hazatérni akaró volt hadifogoly személyazonossága igazolása után azonnal kapott egy egyoldalas, az illetékes követséghez, illetve misszióhoz intézett úgynevezett note verbalét (szóbeli jegyzék), aminek alapján ott megkapta a hazatéréshez szükséges okmányt.
1946 nyarán, egy délelőtt, félfogadási időben hivatott fő-főnököm, Szondy Viktor - rk. köv. megh. miniszter -, a jogi osztály vezetője. Idős úr volt nála. Bemutatott minket egymásnak. Kádár Levente. Tudtam, ki ő: valamikor a 30-as években belügyi államtitkár volt. Rémlett, hogy akkoriban az értelmiségi állástalanság megszüntetése ügyében szerepelt sokat a neve. Szondyt azért kereste fel, hogy segítse valamelyik volt visszacsatolt területről származó és most Budapestre visszatért unokaöccsét hozzájutni a hazatéréséhez szükséges okmányhoz. Főnököm röviden ismertette velem az ügyet, majd megkérdezte: "Imre, ugye elintézed ezt az ügyet holnaputánra?" Vettem a lapot és válaszoltam: "Természetesen, követ úr!" Szondy Kádárhoz fordult: "El van intézve, Levente. Holnapután menj egyenesen Imréhez, tőle megkapod az okmányt."
Kádár elköszönt és távozott, Szondy pedig hozzám fordult: "Látod, ilyenek az emberek. Ha direkt hozzád megy, félóra alatt megkapja. De ő hozzám jött protekcióért. Egy életen át hálás lesz nekem és neked azért, hogy két nap alatt kapta meg azt, amit megkaphatott volna egy félóra alatt."
Kádár eljött hozzám. Sűrű hálálkodások közepette átvette a note verbalét. Amíg élt, akárhányszor futottunk is össze, mindig hálásan emlegette, hogy milyen nagy szívességet tettünk neki.
(Milyen jót tett, hogy Del Medico Imre legutóbbi tárcájának megjelenésekor bírálattal illettük a postát, amiért az elsőbbségi levélként feladott cikk csaknem egy hónap alatt jutott el a szerkesztőségbe! Az itt olvasható szövegnek - amelyet az idős szerző ugyancsak borítékban, az elvileg egynapos kézbesítési időt jelentő elsőbbségi küldeményként adott fel - már nem kellett két hétnél több idő, hogy megérkezzen. Hiába, a XXI. században élünk. - a szerk.)
2018.10.21 17:00
Frissítve: 2018.10.21 17:03