Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23. 20:36

Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.

Anyanyelvelés – Brut (is, meg) ál is

Publikálás dátuma
2018.09.23. 16:06
Állatiasan durva – Ezt jelenti a brutális a magyar nyelv értelmező szótára szerint
Fotó: Marvel
Szokás szerint (mert már bevált) a mai anyanyelvelési táncórán induljunk el a kályhától, esetünkben ez A magyar nyelv értelmező szótára, amely azt mondja, hogy a brutális = állatiasan durva, és hogy latin eredetű szó a magyarban. Akkor most lapozzuk fel a már ugyancsak bevált akadémiai latin-magyar szótár megfelelő szócikkét. Itt azt találjuk, hogy a szó töve a "brutus" melléknév, amelynek első jelentése: nehéz, súlyos; átvitt értelemben pedig a következő jelentéseket hordozza: nehézkes, bárgyú, érzéketlen, oktalan.
Ennél sokkal többet a TESZ sem tud (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára), legfeljebb annyit tesz hozzá (ezt most kisbetűvel), hogy a szó első írásos előfordulása 1790-ből való. Ami elég furcsa, ha azt nézzük, hogy az írott magyar történelem mennyire telis-tele volt brutalitással már az államalapítástól kezdve. Elég, ha a királyi családokat és közvetlen rokonságukat vesszük, legalábbis krónikáink leírásai szerint: felnégyelés, szemkiszúrás, csonkítás, herélés – és ezt mi magunk tettük a sajátjainkkal.
Mint köztudott, a "brutus" melléknév személynévként is használatos volt, A Julius Caesart meggyilkoló összeesküvők egyike, Caesar kedveltje, Marcus Iunius Brutus viselte, akinek ugyancsak Brutus nevű őse részt vett az utolsó római király évszázadokkal korábbi elűzésében. Nos, királyűző előd, diktátorgyilkos utód, nyilván nem annyira nehézkes, bárgyú és oktalan, mint inkább súlyos. Mármint egyéniség.
És ha már egyéniségnél tartunk, itt van a magyar úszósport egyik nagy, jelenkori alakja, akiről a következőket lehetett olvasni: "Brutális képet tett közzé magáról Hosszú Katinka…" A mellékelt képen Hosszú Katinka edzőtermi öltözetben két, kb. tízkilós súlyzót emel fejmagasságban maga elé. Természetesen sem Katinka, sem a fotó nem brutális, (mármint a "nehéz", vagy "súlyos" értelemben), merthogy az efféle tevékenység nemcsak egy olimpiai- és világbajnok számára mindennapi program, hanem mindenkinek, aki valamit sportol, vagy csak szórakozásból, esetleg erőnléte megőrzésének céljából lejár a konditerembe.
Itt talán inkább arról a nyelvi szokásról (vagy általános divatról?) van szó, hogy amikor valamit nagyon szeretnénk hangsúlyozni és úgy véljük, hogy már nincs megfelelő nyelvi eszközünk a hatás fokozására, akkor az ellentétet használjuk a fokozásra. Ez más, európai nyelvekben is így van. A "szörny" szó például nem a kellemes érzelmek felidézésére szolgál. Mégis szoktuk mondani: "Szörnyen szeretlek" – ami persze nem azt jelenti, hogy annyira aberrált vagyok, amennyire csak egy szörnyet szerető ember lehet, és akinek mondom, nyilván szintén nem hiszi, hogy szörnynek gondolom (legfeljebb, ha megromlik a kapcsolatunk).
Máskülönben hogy is lehetne ilyen és efféle mondatokkal találkozni, mint ez: "Brutális, egyúttal gyönyörű…". Vagy: "Brutálisan szexi…" – ezeket nem én találom ki most, írás közben. Tessenek beírni a keresőbe, majd kidobja, hogy ki mondta kinek és kiről. Ami pedig a fokozást illeti, a nemrégiben lezajlott teljes holdfogyatkozást követően közölt fotók egyik összefoglaló anyaga a következő címet kapta: "Holdfogyatkozás: brutálisan látványos képek". Természetesen semmiféle brutalitás nem volt a ritka égi jelenségben (ha jól olvastam, ebben az évszázadban nem lesz több ilyen – legalábbis tőlünk megfigyelhetően). Szép volt, érdekes volt, látványos is volt, valóban. De brutális? Ha csak nem arra gondolunk, hogy a Föld árnyéka felfalta hűséges kísérőnket. Aztán persze visszaadta.

Néztünk mint a moziban

Publikálás dátuma
2018.09.23. 15:06
A Filmmúzeum is bezárt, a helyén ma a Belvárosi Színház működik
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan
Perecet tessék! Tessék a sós perec! – kántálta az idős asszony a mozi üléssorai között le-föl sétálva. Nyakában egy tálca lógott, s ha jól emlékszem, 1 forintért lehetett a többnyire száraz csemegéhez jutni. Szinte minden mozgóképszínházban volt pereces néni, talán csak az előkelő premiermozikban nem kínálták portékájukat. A ’60-as, de még a ’70-es években is a nagy film előtt végig kellett szenvedni a filmhíradót, amelyből egyebek mellett tájékozódhattunk a szovjet tudósok legújabb világraszóló eredményeiről, megtudhattuk, hogyan szorgoskodnak a munkásokkal szövetséges parasztok a földeken és milyen találmányokkal segítik az esedékes ötéves terv sikereit a haladó értelmiség tagjai. No és persze nem hiányozhattak a kedves, kis színes filmriportok sem. A nagyfilm előtti szünetben ismét feltűnt a pereces néni és a késve érkező nézők is elfoglalták helyüket. A filmhíradó után gyakran még egy rövidfilm, vagy rajzfilm következett. Én például a mai napig emlékszem a Mindent tudni akarok című, szovjet ismeretterjesztő rajzfilm írás kialakulásáról szóló epizódjának kezdő képsoraira.
A srácokkal a Bocskai úti házból törzsvendégek voltunk a Bartók Béla úti Bartók moziban, ami a Móricz Zsigmond körtér tőszomszédságában üzemelt. Igazi, a régi világból ránk maradt polgári miliőt sugárzó premiermozi volt, az előcsarnokban büfével. Beszereztük a kellő mennyiségű Dunakavicsot avagy Zizit. A csengetés után pedig a bársonyüléseken elterpeszkedve, a csörgős-zörgő celofán tasakból csipegetve drukkoltuk és röhögtük végig Piedone kalandjait. Véget nem érő vitákat folytatva arról, hogy Pidonénak, vagy Piedonénak kell ejteni a mackós, kedves, de kemény öklű hős nevét. Kilépve az utcára pedig egymás szavába vágva éltük újra a legjobb jelenteket, ahogy Piedone fagyasztott hallal tanítja móresre a rossz fiúkat és az egyik delikvens, elkerülendő a nevelő célzatú ütleget, inkább saját maga mért csapást a jeges tekintetű hallal önnön fejére.
Néha azonban elcsángáltunk egészen a Bartók Béla út végére, a Haladás moziba. Oda már nem az úri közönség, inkább a kevésbé tehetősek jártak. Mivel nem dúskáltunk a zsebpénzben, az ilyen kalandozások során többnyire 1-2 forintos jegyeket vettünk, amelyek az első két sorba szóltak. Az sem zavart minket különösebben, hogy a széksorok alul egy deszkával is össze voltak kötve a nagyobb biztonság kedvéért. Így amikor valaki lehajolt a padlóról felszedni a leejtett bélást (2 forint) az egész sor nyikorogva kicsit előredőlt.
A Haladás úgynevezett utánjátszó mozi volt, vagyis amikor a frissen a premiermozikba kerülő filmek lecsengőben voltak, akkor vitték az oldalkocsis motoros futárok a kópiákat az efféle, kissé már lerobbant mozikba. Az agyonjátszott filmszalagok olykor megadták magukat a sorsnak és elszakadtak. Ilyenkor a közönség hangos füttyszóval és kiabálással serkentette gyors újratöltésre a mozigépészt.
Kinőve a kamaszkorból már sokat portyáztunk a város mozijai között. Kedvenceink voltak a Toldiban a Bergman-filmek, a Filmmúzeumban Antonioni Nagyítása és a Zabriskie Point, a Puskinban a Stuart Hagmann rendezte Eper és vér. A Tinódiban a doboz fogságából kiszabadult kultikus Bacsó-filmet, a Tanút röhögtük végig. Mivel az 50-es években még csecsemők voltunk, Pelikán elvtárs és Virág elvtárs panoptikumfigurája nekünk már nem félelmetesen, hanem nevetségesen hatott. Hozzá fogható csak Keleti Márton A tizedes meg a többiek című örökzöldje volt. Nehéz megmondani, melyik film szellemes kiszólásaiból ment át több a köznyelvbe.
A Vörös Csillag mozi árkádjai alatt több moziba is lehetett jegyet venni és a pénztártól némi távolságra jegyüzérek árulták zsebből a kurrens filmekre a jegyeket csillagászati áron, 80-100 forintért darabját.
Az élet és a nyári diákmunka úgy hozta, hogy Gyuri bátyámmal kicsit a színfalak, vagyis a vetítővászon mögé pillanthattunk. Már nem emlékszem, hogy éppen melyik gimnázium járt belém (©Karinthy Frigyes), amikor - talán ’71 nyarán - a Fővárosi Mozgókép Vállalat - ha jól emlékszem a nevére – Dob utcai szervizében kaptam diákmunkát. A szakikkal jártam a mozikat és büszkén vittem a szerszámos táskát. Akkor jártam először és máig utoljára a mozik gépházában. Megcsodáltam az akkor már korszerűnek számító xenonlámpás vetítőgépeket. Döbbenten láttam, hogy két gép van minden moziban és egy-egy tekercs film alig 10-20 perces, a mozigépész pedig ördögi ügyességgel vált át az egyik gépről a másikra. A nézők szeme, agya fel sem fogta a cserét.
Gyuri bátyám viszont ’72. februárjában fél évig munkakönyves alkalmazottja, sőt, a pesterzsébeti Kossuth mozinak üzemvezetője is volt. Fregoliként, vagyis helyettesítőként pedig az előkelő, belvárosi Puskin moziban is eltöltött némi időt. Bizalmi feladati közé tartozott egyebek mellett, hogy a főnök három foxiját sétáltassa.
De ez szanatórium volt az erzsébeti lerobbant külvárosi műintézményhez képest. Az iroda ugyanis a filmvászon mögött nyílt, így ahányszor ki-, vagy bement a bratyó, a negyedosztályú westernek tükörképét kellett mindannyiszor elszenvednie. Gojko Mitić-csel a népszerű jugoszláv indiánnal senki nem nézett annyiszor farkasszemet, mint ő.
Azóta sok mozira kiírhatták volna a Vége, a Konyec vagy a The End feliratot,  néhánynak pedig már a hűlt helye sincs meg. De a mozi örök, nem tűnt el, csak átalakult.
Szerző