Presser Gábor: Engem az irónia jobban érdekel, mint a szomorúság

Ember legyen a talpán, aki utánaszámol, de állítólag tényleg az 1507. és 1508. koncertjét adja Presser Gábor október 7-én és 8-án az Arénában. Kicsit minden ismerős lesz, picit minden másképp szól majd, és ha a közönség szépen ropja, akkor talán Pici bácsi is táncra perdül. Legalábbis ezt ígéri.

– Tényleg táncolni fog?

– Azt szeretném, hogy ezen a két estén a közönség jól szórakozzon. Lesz jó pár dal, amikor fel lehet állni a székekből, és lehet táncolni. És igen, ha mindenki szépen táncol, akkor egy kicsit én is fogok. Vagy nagyon kicsit. De ehhez nagyon jól kell játsszunk, úgyhogy inkább arra igyekszem koncentrálni.

– Ez azt jelenti, hogy buli lesz? Nekem például a Presser-dalok zöme inkább valamiféle fájdalmat hív elő. Vagy minimum karcolgatja azt. Meg itt ez a hetven év is, a közben végérvényesen kirakott pontok. Zenésztársak, barátok halála, az LGT vége – menynyire érinti meg az elmúlás?

– Eléggé. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem foglalkoztat. Ebben a korban méricskélünk. Azért ennek a fájdalom dolognak, amit említett, nem örülök. Ezek szerint valamit rosszul csinálok, mert engem az irónia jobban érdekel, mint a szomorúság – az októberi koncerteken pedig kifejezetten a mulattató énemet is szeretném előhívni. Az „egyzongorás” szerzői estjeimen sokat nevet a közönség. Az Arénában megpróbálok majd „nagyobb ecsetet” használni. Ha sikerül, lesz egy kicsike zenés parádé.

– Értem én az iróniát is, de azért sokszor ott a fájdalom – dr. Bánatnak például napi ötven bánat az átlaga. Átveszi mások búját-baját?

– Ilyen értelemben nem vagyok túl szerencsés alkat, mert eléggé hajlamos vagyok átvenni mások baját, keresni megoldásokat. De nem kell mindig résen lenni. Nem kell mindig megfelelni. Az egyik jelszavam az, hogy ha segíteni akarsz, akkor várj egy kicsit. Mostanra rájöttem, hogy nekem is illene betartani az általam kreált jelszavakat. De dr. Bánat nem én vagyok, egyáltalán nem.

– Apropó, megfelelés! Az egészen friss, Oláh Ibolyának írt Voltam Ibojka című dalest címadó dalának van egy rendre ismétlődő sora: arról énekel, hogy volt minden, „csak megfelelő fehér ember, az nem, az nem”. Milyen a megfelelő fehér ember?

– Nem tudom. Én ilyenkor Ibolyka fejével gondolkodom – a más előadóknak írt dalaim valójában az ő önéletrajzi dalaik.

– Átlényegül dalírás közben?

– Fogalmam sincs, hogy ezt így hívják-e, vagy hogy akarok-e én egyáltalán átlényegülni. Mikor dolgozom, magamban az adott előadót hallom, az ő hangján szólal meg a dal. Egyszerű képlet: ahogy a Voltam Ibojkát nem énekelhetné más, mint Ibolyka, az Egyszer csak Rúzsa Magdié lehetett.

– Többször mesélt róla, hogy gyerekkorában a fölső szomszédjuk Seress Rezső volt, akihez feljárt beszélgetni. Van olyan „szomszéd ifjú”, aki most az ön ajtaján kopogtat, hogy tanulhasson?

– Nincs. Én sem igazán úgy jártam föl, hogy tanuljak a Rezső bácsitól. Néha felhívott magához – biztos nagyon egyedül volt –, és akart valamit mondani. Mutatni ezt-azt egy másik zenésznek, aki történetesen épp egy gyerek volt. A Vígszínházban sok fiatal jön hozzám kérdezősködni – azt gondolom, hogy a dalírásról mesélni nem nehéz, de azt nem tudom, lehet-e tanítani. Egyszer ki kéne próbálni.

– Seress tényleg naponta kettőtől hatig a Szomorú vasárnapot hallgatta?

– Bizony. Különféle nyelveken és feldolgozásokban. És ez lehallatszott hozzánk. Láttam a kottákat, csak kínai kiadásból volt egy polcra való. Egyrészt a különböző nyelvjárások, másrészt a különböző kiadók. Nagyon érdekes dolog ez a Szomorú vasárnap, könnyű préda. Megpróbáltak róla lehúzni már minden bőrt, hol jól, hol rosszul. Björk például fantasztikusan énekli, pedig azt gondolnánk, hogy ez nem is az ő világa. Dehogynem!

– Önnek is van Szomorú vasárnapja: a Plafon dal, amelyben megénekli a sztorit, és amelyhez Parti Nagy Lajos írt szöveget. A Rutinglitang – Egy zenemasiniszta című lemezen pedig Parti Nagy-verseket zenésített meg. Rajongó?

– Igen, már régóta Parti Nagy rajongója vagyok. Aztán, talán, lettem a barátja is. Mindig is tudtam, hogy ahogyan ő ír, az az én világom, aztán egyszer nekiültem, hogy ki tudom-e találni, melyik vers hagyja magát, hogy dal legyen belőle.

– Hogy jutott eszébe, hogy A még egy dalba Závada Pált hívja fütyülni?

– Fütyültünk mi már borospohárral a kezünkben. Meg énekeltünk is. Závada nagyon muzikális ember, sok dalt tud, népdalokat meg mást is. Szeretem, ahogy énekel, de ahogy fütyül, az egészen különleges.

Az interjú teljes terjedelmében a Vasárnapi hírek eheti számában olvasható.