Igazi egyiptomi sofőr

Egy tengerparti nyaralás a Sínai-félszigeten olyasmi, mint egy teljesült gyerekkori álom, de Egyiptom elképzelhetetlen Kairó nélkül. Mondtam is a lányaimnak, fontos a búvárkodás, de a piramisokat látni kell. A távolság országúton négyszáz kilométer, ha kora reggel indulunk, egy nap alatt megoldható. 
- Arra ne is gondoljon, hogy maga vezessen – mondta a szálloda francia igazgatója, és Marira meg a lányokra pillantott -, különösen három hölggyel az ilyesmi errefelé meglehetősen kiszámíthatatlan.
- Már vezettem Indiában és Kínában is.
- Ugyan, uram, Kína és India vidámpark ehhez képest – legyintett a francia. – Kairóban pedig biztosan elveszne. Ott bármi megtörténhet.
Így aztán felkerestünk egy autókölcsönzőt, ahol szebbnél szebb autókat láttunk fényképeken. Másnap megjelent a szálloda előtt egy kopott öreg zöld Ford, se ablaktörlő, se visszapillantó tükör. Az autó mellett mosolygós fiatalember állt, ő volt a sofőr.
- Abdullah vagyok – mondta. - De akárhogy szólíthat, nincs jelentősége.
- Ismeri az utat? 
- Mint a tenyeremet.
- Visszafelé megállhatnánk a Szent Katalin-kolostornál is.
- Nem probléma. 
Így aztán nekilendültünk. Abdullah helyieket kérdezgetett, merre kell menni, de Mari azt mondta, első a biztonság, ne szóljak bele mindenbe. Néhány kisebb tévedést követően a kezemben szorongatott Egyiptom- és egy Kairó-térkép segítségével mindig sikerült sofőrünket visszaterelni a helyes útra, amit hálásan megköszönt. Hatalmas, túlterhelt teherautók és füstölgő turistabuszok versenyeztek a sűrű porfelhőben.
Áthaladunk Szuezen, aggodalmaim lassan enyhültek. Már Kairóban voltunk, rátértünk egy felüljáróra, már láttuk is jobbra a csodálatos építményeket, ám Abdullah rezzenéstelen arccal haladt egyenesen, és cigarettára gyújtott. Amikor figyelmeztettem, csodálkozva nézett rám. 
- A piramisok felé? Én még soha nem jártam ott. Sőt Kairóban sem.
- Nem azt mondta, hogy úgy ismeri az utat, mint a tenyerét?
- Mindig ezt mondjuk.
A legközelebbi útkereszteződésnél helyet cseréltünk, én vezettem tovább. Negyed órával később a piramisoknál parkoltunk turisták, álmos tevehajcsárok és emléktárgyakat kínáló árusok között. Szóval itt vagyunk. A piramisok. Abdullah belépőjét és ebédjét is fizettem, elvégre ami jár, az jár. Aztán vissza a városba, megnéztük még Hasszán szultán híres mecsetjét, Abdullah csodálkozott is, hogy micsoda dolgok vannak ebben a városban, nem is hitte volna. Másra már nem nagyon maradt időnk, a Szent Katalin kolostor kimaradt.
Gondtalanul vezettem hazáig, Abdullah elaludt, nem támadtak meg bennünket beduinok, és a rutinszerű útellenőrzéseken is inkább mosolyogtak rajtunk a katonák, amiért egy arab fiúnak fehér sofőrje van. Aztán este még jöhetett egy vidám fürdés a tengerben. Másnap felhívott a kölcsönző vezetője, és megkérdezte, minden rendben volt-e.
- Persze – feleltem.
- Abdullah is jól érezte magát, azt mondta. Máskor is szívesen áll a rendelkezésére.
Feltétlenül, gondoltam. Feltétlenül.   
Szerző
Odze György

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2018.09.22. 09:04