Igazi egyiptomi sofőr

Egy tengerparti nyaralás a Sínai-félszigeten olyasmi, mint egy teljesült gyerekkori álom, de Egyiptom elképzelhetetlen Kairó nélkül. Mondtam is a lányaimnak, fontos a búvárkodás, de a piramisokat látni kell. A távolság országúton négyszáz kilométer, ha kora reggel indulunk, egy nap alatt megoldható.

- Arra ne is gondoljon, hogy maga vezessen – mondta a szálloda francia igazgatója, és Marira meg a lányokra pillantott -, különösen három hölggyel az ilyesmi errefelé meglehetősen kiszámíthatatlan.

- Már vezettem Indiában és Kínában is.

- Ugyan, uram, Kína és India vidámpark ehhez képest – legyintett a francia. – Kairóban pedig biztosan elveszne. Ott bármi megtörténhet.

Így aztán felkerestünk egy autókölcsönzőt, ahol szebbnél szebb autókat láttunk fényképeken. Másnap megjelent a szálloda előtt egy kopott öreg zöld Ford, se ablaktörlő, se visszapillantó tükör. Az autó mellett mosolygós fiatalember állt, ő volt a sofőr.

- Abdullah vagyok – mondta. - De akárhogy szólíthat, nincs jelentősége.

- Ismeri az utat?

- Mint a tenyeremet.

- Visszafelé megállhatnánk a Szent Katalin-kolostornál is.

- Nem probléma.

Így aztán nekilendültünk. Abdullah helyieket kérdezgetett, merre kell menni, de Mari azt mondta, első a biztonság, ne szóljak bele mindenbe. Néhány kisebb tévedést követően a kezemben szorongatott Egyiptom- és egy Kairó-térkép segítségével mindig sikerült sofőrünket visszaterelni a helyes útra, amit hálásan megköszönt. Hatalmas, túlterhelt teherautók és füstölgő turistabuszok versenyeztek a sűrű porfelhőben.

Áthaladunk Szuezen, aggodalmaim lassan enyhültek. Már Kairóban voltunk, rátértünk egy felüljáróra, már láttuk is jobbra a csodálatos építményeket, ám Abdullah rezzenéstelen arccal haladt egyenesen, és cigarettára gyújtott. Amikor figyelmeztettem, csodálkozva nézett rám.

- A piramisok felé? Én még soha nem jártam ott. Sőt Kairóban sem.

- Nem azt mondta, hogy úgy ismeri az utat, mint a tenyerét?

- Mindig ezt mondjuk.

A legközelebbi útkereszteződésnél helyet cseréltünk, én vezettem tovább. Negyed órával később a piramisoknál parkoltunk turisták, álmos tevehajcsárok és emléktárgyakat kínáló árusok között. Szóval itt vagyunk. A piramisok. Abdullah belépőjét és ebédjét is fizettem, elvégre ami jár, az jár. Aztán vissza a városba, megnéztük még Hasszán szultán híres mecsetjét, Abdullah csodálkozott is, hogy micsoda dolgok vannak ebben a városban, nem is hitte volna. Másra már nem nagyon maradt időnk, a Szent Katalin kolostor kimaradt.

Gondtalanul vezettem hazáig, Abdullah elaludt, nem támadtak meg bennünket beduinok, és a rutinszerű útellenőrzéseken is inkább mosolyogtak rajtunk a katonák, amiért egy arab fiúnak fehér sofőrje van. Aztán este még jöhetett egy vidám fürdés a tengerben. Másnap felhívott a kölcsönző vezetője, és megkérdezte, minden rendben volt-e.

- Persze – feleltem.

- Abdullah is jól érezte magát, azt mondta. Máskor is szívesen áll a rendelkezésére.

Feltétlenül, gondoltam. Feltétlenül.