Egy sűrű nyár után

Sűrű nyár van mögöttünk: a nemzetközi politikában egymást érték a fontosabbnál fontosabb események. Tetszik-nem tetszik, fontos eseménnyé váltak Orbán Viktor nyári lépései is. Hogy ezek a lépések hasznosak-e Magyarországnak, az már egy másik kérdés. Még az sem biztos hogy magának Orbánnak hasznosak-e.
A nyári politikai csúcsforgalmat olyan karakteres események jellemezték, mint Trump botrányos akciója a G7 találkozó zárónyilatkozatának megtorpedózásával, vagy a Putyinnal lezajlott helsinki csúcs utáni közös sajtóértekezleten az amerikai biztonsági szolgálatok szavahihetőségének megkérdőjelezése. Az, hogy Trump az EU-t „ellenségnek”, Németországot „Oroszország által totálisan kontrollált” országnak minősítette, szintén példátlan az 1945 utáni világban. Egyidejűleg a németeket arra szólította fel, hogy a NATO költségvetéséhez való hozzájárulásukat a GDP 2 százalékára - majd rögtön ezután már 4 százalékára - növeljék. A kereskedelmi háborúskodás, a multilaterális nemzetközi intézmények létjogosultságának megkérdőjelezése ugyancsak a Trump fémjelezte amerikai külpolitikai fordulat fontos eseménye. És ez csak egy példálózó felsorolás.
Orbán ugyancsak markánsan tűnt fel a nemzetközi környezetet felforgatni kívánó szereplők sorában. Éves tusnádfürdői beszéde már többször volt alkalom politikai fordulatai bejelentésére. Most éppen illiberálisból kereszténydemokratává vedlett, még ha mindenki tudja is, hogy ő mindig csak Orbán Viktor marad. De a felforgatás kategóriába tartozik nyilvános barátkozása az olasz széljobb vezetőjével, Salvinivel – nota bene a 2019-es EP választáson az Európai Néppárt, a kereszténydemokraták egyik legfőbb riválisával. A Sargentini-jelentés kapcsán keletkezett nemzetközi figyelem Orbán és Magyarország számára ugyancsak ebbe a sorba illeszthető. 
Az események hangzavarából két jól érzékelhető tendencia olvasható ki. Egyrészt Trumpról mindenféle véleményünk lehet, de láthatóan ragaszkodik elnöki programjának végrehajtásához: semmire nem becsüli a nemzetközi rend létező kereteit, a „szabályozott multilateralizmust”. Ellenkezőleg: azok gyengítésére törekszik. Helyette a kétoldalú megállapodásokat („deal”) részesítené előnyben. Így tudná ugyanis érvényesíteni az Egyesült Államok súlyát egy értelemszerűen nála mindig alárendeltebb helyzetű partnerrel szemben. Ezért támogatja a Brexitet, gyengítette May és Merkel politikai pozícióját, ajánlotta Macronnak, hogy Franciaország lépjen ki az EU-ból. Ezért lépett fel németországi nagykövete elefántként a porcelánboltban, és ezért haknizik korábbi főtanácsadója, Bannon Európában a széljobb-nacionalista pártok körül. 
Orbán viszont láthatóan európai helyét keresi, különös tekintettel a 2019 májusban esedékes európai parlamenti választásokra. A látszattal és a közfelfogással ellentétben nincs könnyű helyzetben. Pártcsaládját, az EPP-t súlyosan megosztja az illiberalizmus magyarországi gyakorlata, Orbán az európai liberális konszenzussal szinte mindenben szembeforduló politikája. Befolyásos párt nélkül azonban nincs esélye arra, hogy a majdan megalakuló EP-ben jelentős szerepet töltsön be, pedig láthatóan erre törekszik. Az egyik megoldás lehet számára az EPP orbánosítása, ennek azonban a Sargentini jelentés EP-beli vitája alapján láthatóan kicsi az esélye. A másik lehetőség egy új párt létrehozása lenne, ehhez azonban kevés az idő, és sok pénz kellene hozzá. Egyelőre marad tehát az EPP-ben. Így viszont a néppártnak Orbánnal a soraiban kell majd kampányolnia az EP választásokon az unió globális szerepe, a Trumphoz, Putyinhoz való viszonya és más sürgető, rendezésre váró ügyekben is. A rivális pártok ezt a tisztázatlan helyzetet nyilván jól hasznosíthatják majd.
Orbánnak fő szövetségesül pedig maradnak a sokadszorra kiemelten méltatott Visegrádi négyek, amelyeket jelenleg szinte kizárólag a migrációs ügy egyesít. Ezért is küzd Orbán a migrációnak az EP választás központi – neki kedvezően egyetlen – témájává tételéért. 
Európa mai helyzetében azonban az uniónak és – a szélsőséges populistákon kívül – az összes többi európai pártcsaládnak a Trump jelentette kihívásra, a Brexit sokkjára, a kereskedelmi háborúskodás bontakozására és a globálpolitika szaporodó más súlyos problémáira kell válaszolnia. Semmi sem lehetne károsabb, mint az EP kampányban kizárólag a migrációról beszélni és a többi kihívást feledni. 
A V4 jelentőségét és belső kohézióját egyébként jól jellemzi, hogy aznap, amikor Orbán Putyinnal tárgyalt Moszkvában, Trump a Fehér Házban Duda lengyel elnökkel az orosz veszélyről cserélt eszmét. Beszédes kép.
És még egy fontos szempont: a V4 országok aligha fognak komoly szerepet játszani az EP választási kampányban. A négy országot vezető kormányok pártjai négy különböző, egymással súlyosan rivalizáló európai pártcsaládba tartoznak. A 2019-ben alakuló új Európai Parlamentben – elméleti – többségük csak egymás rovására lenne kialakítható.
Szerző
Hajdu Nóra

A szimbólum

Már azzal is beírta nevét a nemzeti együttműködés dicsőséges történetébe, hogy átadta azt a festményt. Rajta A két sportbarát - ez a címe is az alkotásnak -, Orbán Viktor és Puskás Ferenc. A büszke ajándékozó pedig Tállai András, aki lényegében szimbolizálja a jelenlegi hatalmat. A megbízható ember, akit mindig oda lehet állítani, ahol szükség van rá és aki folyamatosan teljesíti, amit elvárnak tőle. 
Ezt a Minden Időben Megfelelő Politikust most méltatlan támadások érik. Azt vetik a szemére, amiről hallgat. A Pénzügyminisztérium államtitkára, az adóhatóság volt vezetője, Mezőkövesd - és különösen futballjának - felvirágoztatója, a benzinár csökkentője ugyanis szerepléseiről gyakran posztol a Facebookon. Általában nemzeti színű szalaggal a kezében látható a képeken, hiszen szinte naponta ad át utakat, csatornákat, focipályákat, bármit. Nem mulasztja el értékelni, mennyi jót kapnak az emberek, s megírja azt is, hogy a beruházások "hazai és Széchenyi 2020-as forrásból" valósulnak meg. Az utóbbi azt az átfogó fejlesztési tervet jelenti, amelyet az Európai Uniótól érkező - nem csekély - pénzösszegek elköltésére hoztak létre. Ám az uniót valahogy sosem említi. Ez szemet szúrt a Momentum aktivistáinak, akik kommentekben hívták fel a figyelmet a mulasztásra. Ezeket azonban kisvártatva törölték az oldalról. 
Az persze senkinek nem jut eszébe, hogy az érdemes férfiú nem szándékosan hagyta ki az uniót a posztokból. Meglehet, csak elfelejtette. Vagy azt gondolta, a Széchenyi 2020-ról mindenki tudja, mire való, evidenciát nem kell külön említeni. Bár az is előfordulhat, hogy értesült róla, a két sportbarát közül az, aki még él, csatában áll az unióval, s aligha örülne a brüsszeli érdemek túlhangsúlyozásának. Igyekezett tehát megfelelni.
Jellemző a közállapotokra, hogy emiatt egyesek szerint nem dicséret jár.

Corbyn Brexit-csapdája

Jeremy Corbyn munkáspárti vezetőt a Nagy-Britannia uniós kilépéséről szóló népszavazás idején számos bírálat érte amiatt, hogy nem fogalmazott meg egyértelmű iránymutatást, támogatja-e a Brexitet vagy sem. A 2016. júniusi referendum után minden korábbinál mélyebb válságba is sodródott a Munkáspárt, miután a Labour parlamenti frakciója titkos szavazáson megvonta a bizalmat a nem éppen világos stratégiát követő pártvezértől. Mivel nem kötelező érvényű voksolásról volt szó, Corbyn nem mondott le, de akkor úgy látszott, helyzete menthetetlen.
Hamar kiderült azonban, Theresa May kormányfő számára megoldhatatlan feladatot jelent a Brexit levezénylése. Ráadásul a kormányfő döntő politikai hibát követett el azzal, hogy 2017. júniusára előrehozott választást írt ki: nemhogy elmaradt a konzervatívok remélt földcsuszamlásszerű győzelme, pártja mindössze 2,4 százalékkal szerzett többet a Labournál, ami Corbyn jelentős megerősödését eredményezte. Corbynnak ekkor fel kellett ismernie: nem zárkózhat el többé a Munkáspártnak attól a szárnyától, amely egy új Brexit-referendum megtartásáért száll síkra. 
Közben May egyre reménytelenebb helyzetbe sodródott a toryk megosztottsága miatt. S bár olyan megoldást javasolt, amely soft Brexitet vetített előre, helyzete annyira megrendült saját pártján belül, hogy nyilvánvalóvá vált: javasoljon bármit is, nem lesz ereje annak érvényre juttatására. Ráadásul ismét komoly taktikai hibát követett el: a múlt heti salzburgi informális uniós csúcson váltig ragaszkodott saját elképzeléseihez, azzal fenyegetve az EU állam- és kormányfőit, ha nem támogatják a terveit, nem lesz megállapodás, aminek beláthatatlan gazdasági következményei lennének.
May 19-re húzott lapot, és vesztett. Helyzete annyira megingott a csúcs után, hogy már akár novemberben előrehozott választást kell rendezni hazájában. Corbyn pedig biztos, hogy nem a legmakulátlanabb politikus, de sokkal ügyesebb a kormányfőnél. Ha szorult helyzetbe kerül, nem ragaszkodik váltig a saját álláspontjához, képes nyitni a másik szárny felé. A munkáspárti vezető korábban azt jelezte, nem második referendumot, hanem előrehozott választást akar, amelyet ha megnyernek, sokkal jobb megállapodást kötne Maynél. A Labournél azonban – látván, milyen katasztrofális következményekkel járna a kilépés – mind többen támogatnának egy második népszavazást. Corbyn a hétvégén jelezte, ha a Munkáspárt liverpooli, jelenleg is zajló kongresszusán a jelenlévők így döntenek, akkor ő is beáll a kezdeményezés mögé. 
A küldöttek ma szavaznak a beadványról, s ha igent mondanak rá, teljesen új politikai helyzet áll elő az Egyesült Királyságban, hiszen az ország egyik meghatározó pártja követel majd egy következő népszavazást. A beadvány szerzői szerint azért szükséges ez, mert a Brexit pártfogói álhírekkel állították a saját oldalukra a közvéleményt.
Egyelőre távolinak tűnik a népszavazás, de ne feledjük: a Brexit referendum előtt pár hónappal sem gondoltuk volna, hogy a britek többsége a kilépésre szavaz.