"Nemzeti öngyilkosság"

Publikálás dátuma
2018.09.26. 14:00
Bradley Cooper magyar hangja, Rajkai Zoltán szerint a magyar nyelv szándékos háttérbe szorítása kulturális és nemzeti öngyilkoss
Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Nyugvópontra juthat végre az örök vita: nézzünk szinkronizált filmet vagy sem. A megoldás: mindkettőre legyen lehetőség.
 – A szinkronizálás jelenleg az egyik legolcsóbb szolgáltatás Magyarországon – jellemezte a az idegennyelvű filmek magyarra való átültetésével kapcsolatos helyzetet Rajkai Zoltán színművész, a budapesti Katona József Színház tagja, a Színházi Dolgozók Szakszervezete Szinkron Alapszervezetének elnöke. A rendszerváltás óta ez is egyre inkább gazdasági kérdéssé vált. Háttérbe szorultak a magyar szinkron kulturális értékei, holott az egész lakosságot érintő tevékenységről van szó. Szinkronizált filmekkel szinte mindenki találkozik, ezért nem mindegy, hogy milyen minőségben készülnek a filmek magyar változatai, ám semmiféle szakmai besorolás, követelményrendszer nem ad keretet hozzá. Bárki csinálhatja, aki csak akarja és gyakran egyetlen szempont fontos: gyors és olcsó legyen.  – Fura egy helyzet ez, ráadásul diktátum van. Szakszervezeti szinten nem tudjuk érvényesíteni az érdekeinket, mert a stúdiókban kényszervállalkozások működnek, amelyek teljesen tehetetlenek a gazdasági erőfölényben lévő stúdiókkal és globális megrendelőkkel szemben. Vagy megcsinálod a munkát annyi pénzért, amennyit mondanak, vagy többet nem hívnak – vázolta fel a szituációt Rajkai Zoltán. A napokban adta hírül az Innovációs és Technológiai Minisztérium, miszerint nem szűnnek meg a szinkronizált filmek, azonban a lakosság nyelvtudásának fejlesztése miatt törekednek arra, hogy minél több alkotás legyen elérhető és nézhető eredeti nyelven, akár felirattal.

Nemzetközi kitekintés

A dél-nyugat- és nyugat-európai országokban – Spanyolország, Hollandia, Írország, Nagy-Britannia Portugália és Belgium kivételével – mindenhol szinkronizálnak. Keleten és a baltikumi országokban hangalámondást alkalmaznak, ami azt jelenti, hogy az eredeti hangot is hallja a tévénéző, némely magyarországi csatornán is használják ezt a módszert. Belgiumban és Szlovákiában más országok szinkronjait veszik át. A skandináv és dél-európai országokban többnyire nem szinkronizálnak.

A színész szerint a törvényhozás jelentős szerepet játszhatna a probléma kezelésében. Az összefogás megoldást jelenthetne, de ahhoz meg kellene szüntetni a szinkroniparban dolgozók kényszervállalkozásait. Nem alvállalkozóként, hanem „szabad” alkalmazottként kellene dolgozniuk, így a szakszervezet képes lenne előnyös és jogszerű kollektív szerződéseket kötni az iparág munkáltatóival. – Eleve elhibázott döntésnek látom, hogy a kultúra különböző területein dolgozó művészek kénytelenek vállalkozásokat „üzemeltetni”. Ennek megszüntetéséhez parlamenti jóváhagyás kell. Azt is szeretnénk elérni, hogy Magyarországon az összes idegennyelvű film, sorozat kötelezően hozzáférhető legyen eredeti nyelven felirattal és szinkronizáltan is. A magyar nyelv  elszigetelt, különleges nyelv, szándékos háttérbe szorítása kulturális és nemzeti öngyilkosság. Kiváltképp káros kiszorítani a televíziózás és a filmek világából, amely az egész lakosságot érinti. Időről időre felmerül a vita, hogy szinkronizáltan, vagy eredeti nyelven, felirattal érdemes nézni a filmeket. Felsorakoznak a táborok, és sokszor heves indulattal, nyomdafestéket nem tűrő módon vitatkoznak egymással az emberek különböző fórumokon, közösségi oldalakon, pedig a gordiuszi csomót egyetlen vágással ketté lehetne szakítani – mondta a színész. – A megközelítés a lényeg. Mindkét lehetőséget egyszerre, egymás mellett kellene érvényesíteni, mivel mindegyiknek más a haszna és a célja. A néző pedig eldönti, hogy melyiket választja. Ha törvénykezéssel előtérbe helyezik a feliratos filmek sugárzását a szinkronizált tartalmak hátrányára, akkor egy olyan folyamatot indítanak el, amelynek végén biztosan megszűnik a magyar szinkron, ugyanis a piaci szereplők mindig az olcsóbb megoldást választják és nem érdeklik őket a hozzáadott kulturális és minőségi értékek. Azt gondolom azonban, hogy a magyar kultúrában nem lehet a pénzügyi szempontot első helyre tenni, az legfeljebb csak a második lehet a sorban – hangsúlyozza. – Ezért szükségszerű törvényekkel garantálni a szinkronizált tartalomhoz való hozzáférést is a magyar nyelv védelme, az idősek, a fogyatékkal élők és a szinkroniparban dolgozók munkája miatt is. Így lenne egyensúlyban a mérleg nyelve. Egyetértek azzal a véleménnyel, hogyha a lakosság inkább eredeti nyelven nézne filmeket, akkor jelentősen javulna a nyelvtudás, ami az ország versenyképességének szempontjából nagyon is jó – folytatja Rajkai. – Azt sem gondolnám problémának, ha a nézői arányok eltolódnának az eredeti nyelvű tartalmak felé. Amíg megvan a törvényben garantált választási lehetőség, addig engem ez nem zavar. Mert ezzel párhuzamosan a törvényesen védett szinkroniparban elkezdhetünk a minőségi szempontokkal foglalkozni.

Arányok a mozikban

Megkerestük Magyarország egyik legnagyobb mozihálózatát, a Cinema City-t, hogy a mai magyar társadalom inkább a szinkronos filmet preferálja, vagy az eredeti nyelvűt (akár felirattal). Elképesztőek az arányok: a lakosság 78%-a ül be szinkronos filmre, 17% nézi eredeti nyelven felirattal, s a maradék 5% vált jegyet eredeti nyelvű, ámde felirat nélküli filmre. A 16-29 évesek körében 59% választja a szinkronos filmet, míg az 50-69 éveseknél ez az arány 89%. A Facebookon végzett felmérésünk 170 válaszadójának 55%-a választotta szinkronos, míg 45% az eredeti nyelvű, feliratos film mellett voksolt.

A szinkronszakma dolgozóinak összefogására jött létre 2015-ben a SZÍDOSZ Szinkron Alapszervezet, melynek elnöki tisztségét 2017 óta a színész tölti be. A fennállás óta sikerként könyvelhetik el, hogy kiharcolták maguknak az audiovizuális jogdíjat, amely az üres adathordozókból, ismétlésekből tevődik össze. – A legnagyobb probléma még mindig az, hogy a szinkroniparban dolgozók bére az elmúlt 20 évben a tizedére csökkent, miközben a médiaipar egyéb szereplői évente 20-40 százalékos növekedést értek el; a dolgozók munkájának hozzáadott értéke jóval magasabb, mint ahogy azt ma elismerik. Szeretnénk összefogni az egész szakmát: színészeket, rendezőket, dramaturgokat, hangmérnököket, stb., hogy sikerüljön kiharcolni jobb béreket és munkakörülményeket – osztott meg részleteket Rajkai Zoltán, aki járt már Varga Mihály gazdasági miniszternél is, ahol a magyar szinkron mai helyzetéről tárgyalt vele. – Ígéretet nem kaptam, megértést igen – zárta gondolatait.

Remek nyelvtanulási lehetőség

Az eredeti nyelvű filmek nézése mellett Szüllőné Cződör Mária, általános iskolai angol nyelvtanár érvelt. – A filmek kiváló lehetőséget nyújtanak a nyelvtanulásra, mert itt sokkal természetesebb dialógusokkal találkozhatunk, mint egy nyelvórán. Az sem baj, ha nem sokat értünk a filmből, hiszen a képi látvánnyal kiegészítve lehet, hogy követni tudjuk a történetet. Kezdetben a felirat is segíthet a megértésben, de az a legjobb, ha enélkül nézzük, mert így az nem vonja el a figyelmünket a filmről és a beszélt nyelvről – hívta fel a figyelmet.

A hatalom ólomsúlya

Publikálás dátuma
2018.09.26. 13:00
A Trill Zsolt alakította Petronius és a Horváth Lajos Ottó játszotta Barakiás küzdelme egymással, önmagukkal és az ellenérvekkel
Fotó: Kovács Tamás / MTI
Trill Zsolt Caligula helytartójaként jelentős alakítást nyújt Szász János rendezésében a Nemzeti Színházban. Sok a közeli, intim pillanat, ez alkalmas a kíméletlen szembesítésre.
Meddig kell, illetve lehet kiszolgálni a hatalmat? Ez a fő kérdése Székely János Caligula helytartója című darabjának. Nem lehet azt mondani, hogy ne lenne aktuális a felvetés. Talán ezért is veszi elő több színház  mostanában a drámát. Legutóbb nyáron Gyulán vitte színre Szász János és a produkció önálló premierként bekerült a Nemzeti Színház repertoárjába. A teátrum Gobbi Hilda Színpadán Szász egymással szembe, két oldalra ültette a nézőket. A középen maradt hely a színpad, rajta egy hatalmas elsőre csőszerű képződmény. (Díszlet és jelmeztervező Vereckei Rita) később kiderül: az a római császár nyomasztóan óriási, ólomsúlyú ledöntött szobra, amit Petroniusnak, Caligula helytartójának parancsra be kellene vinni a zsidó templomba, ami viszont sérti a helyiek hitét. Láttam már olyan előadást, ahol a szobor egészen kicsi volt, itt hatalmas, ami a döntés tétjére is utal. Csakhogy a dráma szerint Petronius meghallgatja a zsidókat, konkrétan Barakiást, a jeruzsálemi templom főpapját és végül sok vita és hezitálás után megtagadja a parancsot. Székely János drámája azért nagyszerű, mert a döntés hátterét tárja elénk. Beleértve mindent, ami ezt folyamatot körülveszi. Érveket, ellenérveket és közben közel hozza a jellemeket. Szász előadása is azért szippantja be szinte azonnal a nézőt, mert közeliekkel dolgozik, filmes nyelven premierplánban mutatja a főszereplőket. Petronius szinte az elején kijelenti: „ Végbevinni a lehetetlent / Ez épp a hatalom becsvágya”. Aztán megkérdezi a főpapot: „Mit gondolsz, melyik súlyosabb, a te / Lehetetlened vagy az én muszájom?” Ez a két állítás viaskodik egymással, hogy aztán mégiscsak eldőljön valamerre a harc. Trill Zsolt fajsúlyosan formálja meg a helytartót. Nem kíméli önmagát. Miközben fizikai cselekvésekbe menekül, intellektuálisan folyamatosan küzd, önmagával és az ellenérvekkel. Megmutatja, ami nem kevés, hogy miként roppan meg a kényszer súlya alatt. „Míg főnököd van, van mentséged is” - hangzik el az előadásban ami manapság szintén igencsak ismerős. Talán nagy betűvel is szedhető lenne az egész mondat, hogy szembesüljünk vele, mindenesetre az előadás a képünkbe vágja. „Borzalmas. Hiszen mindig tudtam én, hogy Az őrültek sem halhatatlanok” - kiáltja a helytartó. Csakhogy a felismerés késő, addigra ártatatlanok bűnhődtek mások helyett. Kristán Attila és Bordás Roland Petronius segédtisztjeiként szánandó áldozatok. Horváth Lajos Ottó Barakiásként kissé ellen-szereposztásnak tűnik, hiszen a férfias, macsósabb alkatot kell háttérbe szorítania, és az intellektuális pengeélt megvillogtatni, de mivel Trillben is erőteljes a szenvedély, itt nem csak az ész, hanem a szenvedély párbaja is folyik. Az előadás azért kiált, hogy ne akkor döntsünk, amikor már késő. Időben kell józannak maradni és felvállalni saját magunkat, Ha kell a parancs, a főnök ellenében, különben mindent és mindenkit elveszítünk, nem csak saját magunkat. Info: Székely János Caligula helytartója Nemzeti Színház Rendező: Szász János            
Szerző
Témák
Caligula
Frissítve: 2018.09.26. 13:02

„Hát, én nem akarok idióta lenni”

Publikálás dátuma
2018.09.26. 11:00

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Horgas Péter látványtervező, aki művészi munkája mellett aktív közéleti szerepet is vállal. Szerinte itt az ideje, hogy ideológiai viták helyett végre az alapokról szóljon a közbeszéd.
– Épp ma három éve rendezték a gyermekéhezésre figyelmet felhívó Nemzeti Minimum koncertet. Elérték a céljukat?  – Annyit mindenképp, hogy kimondassék egy addig szinte elhallgatott probléma: létezik Magyarországon gyermekéhezés. És az is tagadhatatlan, hogy azóta több pénz jut a költségvetésből gyermekétkeztetésre. Az állam azonban önmagában nem tudja megoldani a problémát, hiába jut több pénz rá, a civileknek, segítő szervezeteknek pedig sokkal nagyobbak a helyi ismereteik, szűkösek a forrásaik, a lehetőségeik. Annak idején, együtt dolgoztunk néhány hónapig az EMMI szakállamtitkárságával és kiderült, ők is tudják, hogy nagy a baj, de nincsenek pontos számok, hiányoznak a szakemberek, az átgondolt és hatékony megoldások. Sok család szégyelli a szegénységét, tehát hiába próbálnák felmérni a helyzetet, a közösségek sem szeretik, ha erről beszélnek, hiszen negatív színben tünteti fel őket. Mire azonban már a segélykiáltások áttörik a szégyenérzetet, addigra annyira elmélyül a probléma, hogy irgalmatlan nehéz kezelni. Egyebek mellett azért is, mert a kívülről jövőt nehezen engedik egy család legbizalmasabb ügyei közelébe. A magyar társadalom egyik legnagyobb gondja, hogy egyáltalán nem vagyunk bizalommal egymás iránt. Tele vagyunk gyanakvással, és nincs a segítségnyújtáshoz kultúránk. Az egyszeri támogatások pedig többnyire csak rögzítenek egy állapotot. Amíg a társadalom ilyen bajaival nem tudunk valóban nemzeti minimumként foglalkozni, addig a néha valóban életmentő toldozás-foldozás csak tüneti kezelés.      – Három-négy éve minden hónapban Tarnabodra mennek segíteni Budapestről.    – A Nemzeti Minimum szervezése idején remek szakemberektől, például Ferge Zsuzsától, Herczog Máriától, Ritók Nórától, Husz Ildikótól, Vecsei Miklóstól megtanulhattuk azt is, hogy mindig a hó vége a legnehezebb. Ezért mindig akkor főzünk ott ötszáz adag ételt, amikor már számítanak is rá a tarnabodiak.      – Alakult ki személyes kapcsolatuk valakivel?  – Hogyne. Két fiút mentorálunk, ők már második éve Budapesten, a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskolában tanulnak. Évek kellettek ahhoz, hogy olyan bizalmi viszony alakuljon ki a családjuk és közöttünk, hogy beengedjenek az otthonukba, megmutassák, hogyan élnek. Évek kellettek ahhoz is, hogy elfogadjuk: ha például rengeteg energiával beszerzel és odaszállítasz egy szekrényt, majd egy hét múlva eltüzelik, tudj fegyelmezett maradni, és megérteni, hogy ezeknek az embereknek csak a most van. Azt látják, hogy sem a szüleik, sem a nagyszüleik nem dolgoznak, segélyekből élnek. Kevesen, de akadnak olyanok is persze, akik terveznek és elképesztő erővel akár több generáción átívelő félelmet és bezártságot tudnak áttörni. Ez nagy tiszteletet érdemel.    – A közmunka egyik pozitívumaként szokták említeni, hogy a gyerekek az eddigitől eltérő mintát kapnak: látják, hogy a szüleik dolgozni mennek.    – Fontos, hogy milyen a közmunka. Vannak okos, tisztességes polgármesterek, akik figyelemmel, oktatással kapcsolják össze - az adott esetben -, valóban a közösségért végzett értelmes munkát, de nagyon sok a visszaélés is. Ha egy emberrel - aki erőt vesz magán, és elmegy közmunkára -, értelmetlen, ostoba, felesleges munkát végeztetnek, vagy kizsákmányolják őt, akkor ez csak a rabszolgaság modern formája. Ez méltatlan és megalázó.  
– A két mentorált fiú hogyan tud alkalmazkodni az itteni elvárásokhoz? – Fantasztikus munkát végeznek. Szívszorító, hogy egy nagyon más közegből jőve, másfél év alatt megtanultak egy új nyelvet, közlekedni egy nagyvárosban, megfelelni az addiginál sokkal magasabb iskolai elvárásoknak. Jó az az emberség, ami körbeveszi őket itt Budapesten, de látszik, hogy az állami rendszerben iszonyatosak a hiányok. Nincs például a városban elegendő kollégiumi hely, amit végül csak nagy szerencsével, baráti segítséggel sikerült találnunk. – Hogyan viselik az otthoni és az itteni élet különbözőségét? – Ez komoly és nehéz feladat számukra, később ebben nekik nagy felelősségük is lesz. Szinte minden főzésünk után odajön hozzánk egy-egy tarnabodi gyerek: “én is fel akarok menni Pestre, nézze meg, mit tudok, milyen szaltót tudok ugrani…” Mi, vagy ki dönti el, hogy miért épp az a két fiú kapott lehetőséget? Szorongató érzés, hogy mi lesz ezzel a sok tehetséges és tenni akaró gyerekkel. Minden alkalommal azzal szembesülünk, mennyire elfogadhatatlan és megszokhatatlan, hogy honfitársaink ilyen méltatlan helyzetben élnek. Ez az ország ennél sokkal többre képes. – Újabb kezdeményezést szervez Főnix Mozgalom néven. Miért? – Társaimmal közösen, egy társadalmi mozgalom alapjait kezdtük felépíteni. Január-február tájékán Elek Istvánnal és Lányi Andrással levelet írtunk az ellenzéki pártoknak felelősségről, összefogásról, és ezt nagyon sok, a legkülönbözőbb politikai nézetű ember aláírta. Mindazok, akik azt gondoltuk, hogy nem csak kormányváltásra, hanem rendszerváltásra is szükség van, azt mondtuk, hogy most tisztességtelen lenne bármiféle politikai párttal, mozgalommal előállni, hiszen már megjelentek a kamupártok is, tehát praktikusan a taktikai szavazás mellett érveltünk. A korábbi évek próbálkozásai azt is megmutatták, hogy nagyon sokan, hiteles, megbízható képviseletre vágyunk, azt kerestük egy-egy ügyben. A taktikai szavazás gondolata és cselekedete nem volt eredménytelen, hiszen ha ez nem lett volna, akkor most négyötöddel kormányozna a Fidesz. Ugyanakkor talán nem vettük észre, nem foglalkoztunk azzal, hogy a választás nemcsak a matematikáról szól. Elvesztettük a politika, a képviselet lelkét. A választások másnapján néhányan azt gondoltuk, hogy a felhalmozott tudást nem kellene fiókba zárni, a csalódásokat, és a frusztrációkat pedig megpróbálhatnánk tapasztalatokká szelídíteni, pozitív energiává átfordítani. – Mire jutottak? – Egyrészt arra, hogy vissza kell menni az alapokig. Például ahhoz, ami 29 évvel ezelőtt, Nagy Imre és társai újratemetésének pillanataiban rövid ideig megélhető élmény és remény volt. Hogy ez valamennyiünk közös országa és vannak meghatározott minimumok az oktatásban, az egészségügyben, a lakhatásban, vagy a szociális kérdésekben. Most újra ezeket kell egységbe rakni, átgondolni. Másrészt arra, hogy igenis vannak erők, közösségek, amelyek a saját identitásukat megtartva részt akarnak venni ebben a munkában. Ezért olyan hálózatot kell megszerveznünk, ahol ezekkel a közösségekkel szövetséget tudunk kötni. Vagyis arról kell szólnia az újraépítésnek, hogy egy nemzet hogyan akar és tud együtt élni, és már el is érkeztünk az alaptörvényhez. Talán nem ezek a gondolatok az alapjai egy új alapokmánynak? 
– Mikor állnak a nyilvánosság elé? – Konkrét cselekedetekkel szeretnénk a nyilvánosság előtt megjelenni, mint például a Legyen OTT (Országos Tanszer Támogatás) programunkkal, hiszen körülbelül 300 ezer gyerek családjában okoz problémát a tanszerek beszerzése és nem csupán augusztusban vagy szeptemberben. Egymillió-kétszázezer gyerek jár általános és középiskolába és minden negyediknek probléma, hogy hiányzik a megfelelő minőségű és mennyiségű tanszer. Döbbenetes adat, és itt sem lehet pontosan tudni, hogy mekkora a probléma, csak az bizonyos, hogy létezik. – Látványtervezőből előbb-utóbb politikus lesz? – Nem tartunk itt. Egyrészt meglátjuk, mit hoz az élet, másrészt ebben a történetben nem én vagyok az érdekes. Muszáj szembenéznünk azzal, hogy a rendszerváltás óta nagyon sok mindent elmulasztottunk. Én is. Szerencsém volt, nagyon ment a szekér, és szeretem a munkámat. A nagy akarásban, hogy mindenáron színházat, filmet csináljak , elfelejtettem, hogy állampolgárként van feladatom és felelősségem. Ezt szeretném korrigálni. Nagyon sok mindent köszönhetek ennek az országnak, és most már elég öreg vagyok ahhoz, hogy elkezdjem ezt visszaadni. A Nemzeti Minimum vagy a Főnix Mozgalom kulturális kérdés is. A kultúra számomra nem csak a művészeteket jelenti, kultúra az is, hogy egymással és környezetünkkel hogy viselkedünk, milyen szabályokat tartunk be, mit tartunk igazán fontosnak. Ezek az alapvető, egy nemzet kultúráját meghatározó kérdések.      – A József Attila Színház igazgatói pályázatának történetében kapott ízelítőt a politikai döntéshozatalról. Mit gondol a most már lassan hónapok óta zajló Kulturkampfról? – Azt hiszem a pályázat szakmai részével nem volt probléma, mert nagyszerű szövetségeseim, társaim voltak, akár a korábbi próbálkozásaimban. Ami a Kulturkampfot illeti, azt hiszem minden nagyszerű kulturális, művészeti teljesítménnyel együtt is, ebben a szférában sem történt valódi rendszerváltás. Ma csak kiteljesedik mindaz, amit évtizedek alatt nem oldottunk meg, nem gondoltunk át. Méltatlan és megalázó helyzetekbe kerülnek alkotók és olyan műhelyek, amelyek a szabadságról, a függetlenségről és a sokszínűségről szólnak. A jelenlegi hatalom olyan spirálban van, amiből logikusan következik, hogy a másképp gondolkodás kis fészkeit meg kell szüntetni. Akkor is, ha így épp saját magukat számolják fel. Mert az agresszió mindig megteremti az ellenállás különböző formáit. – Gyakran hallani: ez a Kártyavár, ilyen a politika. Nem túl idealista a politikához? – De, és én ragaszkodom ehhez az idealizmushoz. Ami most van, annak semmi köze a politikához, a képviselethez. Azok csodálatos, magasztos és tiszteletreméltó dolgok. Az ókori görögök azokat az embereket nevezték idiótáknak, akik nem vesznek részt a közéletben. Hát én nem akarok idióta lenni.

Névjegy

Horgas Péter látványtervező. Budapesten született 1963-ban Horgas Béla költő és Levendel Júlia író gyermekeként. 1988-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem díszlet- és jelmeztervező szakán. Számos színházi előadás, film, televízióműsor tervezőjeként dolgozott, nyert országos színházi találkozó díjat és Dömötör-díjat. 2011-ban megpályázta a József Attila Színház igazgatói posztját, és bár a szakmai bizottság őt javasolta, Tarlós István főpolgármester Nemcsák Károlyt nevezte ki. 2014-ben indította el a gyermekéhezés ellen kiálló Nemzeti Minimum civil kampányt, amelynek nagykoncertje 2015. szeptember 26-án a Papp László Budapest Sportarénában volt. Részese és havonta szereplője a Tarnabod és mi civil nevű összefogásnak, amellyel a Heves megyei zsákfalu mélyszegénységben élő gyermekeiért cselekszenek. Idén nyáron hívta életre társaival a Főnix Mozgalmat, amely társadalmi mozgalomként kezdte el működését.