– Épp ma három éve rendezték a gyermekéhezésre figyelmet felhívó Nemzeti Minimum koncertet. Elérték a céljukat?
– Annyit mindenképp, hogy kimondassék egy addig szinte elhallgatott probléma: létezik Magyarországon gyermekéhezés. És az is tagadhatatlan, hogy azóta több pénz jut a költségvetésből gyermekétkeztetésre. Az állam azonban önmagában nem tudja megoldani a problémát, hiába jut több pénz rá, a civileknek, segítő szervezeteknek pedig sokkal nagyobbak a helyi ismereteik, szűkösek a forrásaik, a lehetőségeik. Annak idején, együtt dolgoztunk néhány hónapig az EMMI szakállamtitkárságával és kiderült, ők is tudják, hogy nagy a baj, de nincsenek pontos számok, hiányoznak a szakemberek, az átgondolt és hatékony megoldások. Sok család szégyelli a szegénységét, tehát hiába próbálnák felmérni a helyzetet, a közösségek sem szeretik, ha erről beszélnek, hiszen negatív színben tünteti fel őket. Mire azonban már a segélykiáltások áttörik a szégyenérzetet, addigra annyira elmélyül a probléma, hogy irgalmatlan nehéz kezelni. Egyebek mellett azért is, mert a kívülről jövőt nehezen engedik egy család legbizalmasabb ügyei közelébe. A magyar társadalom egyik legnagyobb gondja, hogy egyáltalán nem vagyunk bizalommal egymás iránt. Tele vagyunk gyanakvással, és nincs a segítségnyújtáshoz kultúránk. Az egyszeri támogatások pedig többnyire csak rögzítenek egy állapotot. Amíg a társadalom ilyen bajaival nem tudunk valóban nemzeti minimumként foglalkozni, addig a néha valóban életmentő toldozás-foldozás csak tüneti kezelés.
– Három-négy éve minden hónapban Tarnabodra mennek segíteni Budapestről.
– A Nemzeti Minimum szervezése idején remek szakemberektől, például Ferge Zsuzsától, Herczog Máriától, Ritók Nórától, Husz Ildikótól, Vecsei Miklóstól megtanulhattuk azt is, hogy mindig a hó vége a legnehezebb. Ezért mindig akkor főzünk ott ötszáz adag ételt, amikor már számítanak is rá a tarnabodiak.
– Alakult ki személyes kapcsolatuk valakivel?
– Hogyne. Két fiút mentorálunk, ők már második éve Budapesten, a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskolában tanulnak. Évek kellettek ahhoz, hogy olyan bizalmi viszony alakuljon ki a családjuk és közöttünk, hogy beengedjenek az otthonukba, megmutassák, hogyan élnek. Évek kellettek ahhoz is, hogy elfogadjuk: ha például rengeteg energiával beszerzel és odaszállítasz egy szekrényt, majd egy hét múlva eltüzelik, tudj fegyelmezett maradni, és megérteni, hogy ezeknek az embereknek csak a most van. Azt látják, hogy sem a szüleik, sem a nagyszüleik nem dolgoznak, segélyekből élnek. Kevesen, de akadnak olyanok is persze, akik terveznek és elképesztő erővel akár több generáción átívelő félelmet és bezártságot tudnak áttörni. Ez nagy tiszteletet érdemel.
– A közmunka egyik pozitívumaként szokták említeni, hogy a gyerekek az eddigitől eltérő mintát kapnak: látják, hogy a szüleik dolgozni mennek.
– Fontos, hogy milyen a közmunka. Vannak okos, tisztességes polgármesterek, akik figyelemmel, oktatással kapcsolják össze - az adott esetben -, valóban a közösségért végzett értelmes munkát, de nagyon sok a visszaélés is. Ha egy emberrel - aki erőt vesz magán, és elmegy közmunkára -, értelmetlen, ostoba, felesleges munkát végeztetnek, vagy kizsákmányolják őt, akkor ez csak a rabszolgaság modern formája. Ez méltatlan és megalázó.
– A két mentorált fiú hogyan tud alkalmazkodni az itteni elvárásokhoz?
– Fantasztikus munkát végeznek. Szívszorító, hogy egy nagyon más közegből jőve, másfél év alatt megtanultak egy új nyelvet, közlekedni egy nagyvárosban, megfelelni az addiginál sokkal magasabb iskolai elvárásoknak. Jó az az emberség, ami körbeveszi őket itt Budapesten, de látszik, hogy az állami rendszerben iszonyatosak a hiányok. Nincs például a városban elegendő kollégiumi hely, amit végül csak nagy szerencsével, baráti segítséggel sikerült találnunk.
– Hogyan viselik az otthoni és az itteni élet különbözőségét?
– Ez komoly és nehéz feladat számukra, később ebben nekik nagy felelősségük is lesz. Szinte minden főzésünk után odajön hozzánk egy-egy tarnabodi gyerek: “én is fel akarok menni Pestre, nézze meg, mit tudok, milyen szaltót tudok ugrani…” Mi, vagy ki dönti el, hogy miért épp az a két fiú kapott lehetőséget? Szorongató érzés, hogy mi lesz ezzel a sok tehetséges és tenni akaró gyerekkel. Minden alkalommal azzal szembesülünk, mennyire elfogadhatatlan és megszokhatatlan, hogy honfitársaink ilyen méltatlan helyzetben élnek. Ez az ország ennél sokkal többre képes.
– Újabb kezdeményezést szervez Főnix Mozgalom néven. Miért?
– Társaimmal közösen, egy társadalmi mozgalom alapjait kezdtük felépíteni. Január-február tájékán Elek Istvánnal és Lányi Andrással levelet írtunk az ellenzéki pártoknak felelősségről, összefogásról, és ezt nagyon sok, a legkülönbözőbb politikai nézetű ember aláírta. Mindazok, akik azt gondoltuk, hogy nem csak kormányváltásra, hanem rendszerváltásra is szükség van, azt mondtuk, hogy most tisztességtelen lenne bármiféle politikai párttal, mozgalommal előállni, hiszen már megjelentek a kamupártok is, tehát praktikusan a taktikai szavazás mellett érveltünk. A korábbi évek próbálkozásai azt is megmutatták, hogy nagyon sokan, hiteles, megbízható képviseletre vágyunk, azt kerestük egy-egy ügyben. A taktikai szavazás gondolata és cselekedete nem volt eredménytelen, hiszen ha ez nem lett volna, akkor most négyötöddel kormányozna a Fidesz. Ugyanakkor talán nem vettük észre, nem foglalkoztunk azzal, hogy a választás nemcsak a matematikáról szól. Elvesztettük a politika, a képviselet lelkét. A választások másnapján néhányan azt gondoltuk, hogy a felhalmozott tudást nem kellene fiókba zárni, a csalódásokat, és a frusztrációkat pedig megpróbálhatnánk tapasztalatokká szelídíteni, pozitív energiává átfordítani.
– Mire jutottak?
– Egyrészt arra, hogy vissza kell menni az alapokig. Például ahhoz, ami 29 évvel ezelőtt, Nagy Imre és társai újratemetésének pillanataiban rövid ideig megélhető élmény és remény volt. Hogy ez valamennyiünk közös országa és vannak meghatározott minimumok az oktatásban, az egészségügyben, a lakhatásban, vagy a szociális kérdésekben. Most újra ezeket kell egységbe rakni, átgondolni. Másrészt arra, hogy igenis vannak erők, közösségek, amelyek a saját identitásukat megtartva részt akarnak venni ebben a munkában. Ezért olyan hálózatot kell megszerveznünk, ahol ezekkel a közösségekkel szövetséget tudunk kötni. Vagyis arról kell szólnia az újraépítésnek, hogy egy nemzet hogyan akar és tud együtt élni, és már el is érkeztünk az alaptörvényhez. Talán nem ezek a gondolatok az alapjai egy új alapokmánynak?
– Mikor állnak a nyilvánosság elé?
– Konkrét cselekedetekkel szeretnénk a nyilvánosság előtt megjelenni, mint például a Legyen OTT (Országos Tanszer Támogatás) programunkkal, hiszen körülbelül 300 ezer gyerek családjában okoz problémát a tanszerek beszerzése és nem csupán augusztusban vagy szeptemberben. Egymillió-kétszázezer gyerek jár általános és középiskolába és minden negyediknek probléma, hogy hiányzik a megfelelő minőségű és mennyiségű tanszer. Döbbenetes adat, és itt sem lehet pontosan tudni, hogy mekkora a probléma, csak az bizonyos, hogy létezik.
– Látványtervezőből előbb-utóbb politikus lesz?
– Nem tartunk itt. Egyrészt meglátjuk, mit hoz az élet, másrészt ebben a történetben nem én vagyok az érdekes. Muszáj szembenéznünk azzal, hogy a rendszerváltás óta nagyon sok mindent elmulasztottunk. Én is. Szerencsém volt, nagyon ment a szekér, és szeretem a munkámat. A nagy akarásban, hogy mindenáron színházat, filmet csináljak , elfelejtettem, hogy állampolgárként van feladatom és felelősségem. Ezt szeretném korrigálni. Nagyon sok mindent köszönhetek ennek az országnak, és most már elég öreg vagyok ahhoz, hogy elkezdjem ezt visszaadni. A Nemzeti Minimum vagy a Főnix Mozgalom kulturális kérdés is. A kultúra számomra nem csak a művészeteket jelenti, kultúra az is, hogy egymással és környezetünkkel hogy viselkedünk, milyen szabályokat tartunk be, mit tartunk igazán fontosnak. Ezek az alapvető, egy nemzet kultúráját meghatározó kérdések.
– A József Attila Színház igazgatói pályázatának történetében kapott ízelítőt a politikai döntéshozatalról. Mit gondol a most már lassan hónapok óta zajló Kulturkampfról?
– Azt hiszem a pályázat szakmai részével nem volt probléma, mert nagyszerű szövetségeseim, társaim voltak, akár a korábbi próbálkozásaimban. Ami a Kulturkampfot illeti, azt hiszem minden nagyszerű kulturális, művészeti teljesítménnyel együtt is, ebben a szférában sem történt valódi rendszerváltás. Ma csak kiteljesedik mindaz, amit évtizedek alatt nem oldottunk meg, nem gondoltunk át. Méltatlan és megalázó helyzetekbe kerülnek alkotók és olyan műhelyek, amelyek a szabadságról, a függetlenségről és a sokszínűségről szólnak. A jelenlegi hatalom olyan spirálban van, amiből logikusan következik, hogy a másképp gondolkodás kis fészkeit meg kell szüntetni. Akkor is, ha így épp saját magukat számolják fel. Mert az agresszió mindig megteremti az ellenállás különböző formáit.
– Gyakran hallani: ez a Kártyavár, ilyen a politika. Nem túl idealista a politikához?
– De, és én ragaszkodom ehhez az idealizmushoz. Ami most van, annak semmi köze a politikához, a képviselethez. Azok csodálatos, magasztos és tiszteletreméltó dolgok. Az ókori görögök azokat az embereket nevezték idiótáknak, akik nem vesznek részt a közéletben. Hát én nem akarok idióta lenni.
