Barátok nélkül?

Vannak dolgok, amelyekre mostanában nem illik emlékezni, de előkerülnek az évek távlatából. Olyanok, amelyeknek akkoriban talán nem is tulajdonított az ember különösebb jelentőséget. Valamikor, a KGST haldoklásának utolsó stádiumában moszkvai tudósítóként az egyik tisztviselővel beszélgettem, aki a magyar-szovjet árucseréről, halkan azt mondta: hogy mit adunk és mit veszünk, az nem barátság kérdése. Alighanem Churchillt idézte: neki tulajdonítják a mondást, miszerint az országoknak nincsenek barátaik, csak érdekeik.

Innen nézve egészen másként csengenek a miniszterelnök szavai, amikor Moszkvában Putyint dicséri, ha nemzeti ünnepünkön kardot ránt az Európai Unióval szemben, vagy amikor a kontinens vezetésére alkalmatlannak nevezi a brüsszeli prominenseket. Nyilvánvaló, úgy gondolja, ő a magyar érdekeket képviseli, fenébe a minket korlátozó „barátsággal”. Sutba a politikailag korrekt mondatokkal! Mondjuk ki: nekünk nem kell az európai országok baráti gyámkodása. Sokkal fontosabb a nemzeti szuverenitás. Ne szóljon bele a mi belső ügyeinkbe egy tőlünk független ügyészség. Ne kelljen elszámolnunk senkinek a döntéseinkkel. Ne oktasson ki minket senki demokráciáról, mert a mi demokrácia az egyedüli demokrácia. Senkinek semmi köze, ha csorbítjuk a közjogi intézmények mozgásterét, ha az Alkotmánybíróságot, az ügyészséget, a Számvevőszéket és a közigazgatási bíróságot is pártmunkások lepik el. De az euró milliárdok járnak nekünk.

Megtehetnénk persze, hogy azt mondjuk, amit a britek: köszönünk mindent, de mostantól kezdve majd más utat járunk. De ezt sem tehetjük, hiszen ha ilyet lépnénk, szembe mennénk az érdekeinkkel. Miből pótolnánk azokat a milliárdokat, amelyeket a pokolba kívánt barátainktól minden évben kapunk? Miből lehetne a rendszer mellett elkötelezett hazai burzsoáziát táplálni? Miből tudnának milliárdokat le-lecsipegetni azok a politikusok és családtagjaik, akik most a kormányzat támaszát jelentik? Hogyan tudna évtizedes távlatokban tervezgetni a kormányfő, ha ezt a biztos talajt kirántaná maga alól?

Ebben az olvasatban egészen más színezetet kapnak azok a kijelentések is, amelyekkel a török rendszert dicséri, vagy amikor a türk országok diktátorai előtt azzal büszkélkedik, hogy származásunk szerint mi is közülük valók vagyunk. Aligha gondolhatjuk, hogy pusztán a barátság diktálja ezeket a kijelentéseket, de akkor bizonyára az érdekek munkálnak. Milyen érdekek fűzhetnek minket az azeri diktátorhoz? Miért jó nekünk megsimogatni a török, a kazak, a türkmén „szultán”, vagy az orosz cár buksiját? Tőlük mit kaphatunk? Jó esetben a múlt század harmincas éveiből visszakívánt, politikai és kulturális konfliktusokkal terhelt, nemzetállamok és régiók harcával felkavart Európát. Amelyből talán kiszakíthatunk magunknak egy kis, közép-európai szemétdombot, ahol mi kukorékolhatunk a leghangosabban, de ahol kapirgálnivaló híján felkophat az állunk.

Egyedül maradni egy kis ország határai között, barátok, társak nélkül? Ez volna az érdekünk?