Alkalmatlan eszközzel

Elkészült az új Nemzeti alaptanterv szakmai koncepciója. Az Oktatás 2030 Tanulástudományi Kutatócsoport száz tagja több mint egy évig dolgozott a javaslaton, hiábavalóan: az ugyanis alkalmatlan a magyar közoktatás korszerűsítésére. 
Mindenekelőtt azért, mert a tervezet nem szakít azzal a rendkívül káros gyakorlattal, hogy a gyerekekből ifjú polihisztorokat akar nevelni, akik a kisujjukból rázzák ki bármely felsőoktatási szak felvételi követelményeit. Ez a fő okozója az oktatás eredménytelenségének, a leszakadók tömegének, a túlterheltségnek. A tantárgyak az általuk közvetített tudományterületek olyan mélységeibe hatolnak be, amelyek megismerése - még inkább elsajátítása - csak az e területekhez szorosabban kapcsolódó szakmákban elhelyezkedőknek hasznos. 
A javaslat készítői ezen nem akarnak változtatni. A személyre szabott tanulás kifejezést használják, ahol a differenciálás a tartalomra nem, csak a módszerekre, a tanulásszervezés formáira vonatkozik. Megfogalmazásuk szerint kívánatos, hogy "az egy osztályban tanuló, de eltérő nevelési-oktatási szükségletű, eltérő képességekkel, eltérő teljesítménnyel és érdeklődéssel rendelkező tanulók esetében az azonos nevelési-oktatási célok érvényesüljenek, s minden tanuló elsajátíthassa ugyanazokat az alapvető, a Nat eredménycéljaiban rögzített ismereteket, fogalmakat, összefüggéseket és készségeket, valamint megszerezhesse a tudás használatát alapvetően meghatározó kompetenciákat." Ilyen törekvés kizárólag általánosan szükséges tartalmak vonatkozásában fogadható el, márpedig a tantárgyak anyaga már az általános iskolában túlterjed ezeken, esetenként jóval (matematika, nyelvtan).
Az általánosan elsajátítandó és a speciális ismeretek keveredése az alap- és középfokú képzésben nemcsak azokat kényszeríti hiábavaló erőfeszítésre, akik valamilyen ok miatt képtelenek hasznosítható minőségben megtanulni valamely tantárgy anyagát, hanem azokat is, akik erre gond nélkül képesek, de más terveik lévén feleslegesen teszik. Ha a javaslat készítői helyesen értelmezték volna a személyre szabottság fogalmát, első teendőjük az általánosan szükséges tartalmak meghatározása lett volna. Ezeket nemcsak a közoktatás érvényes tananyagaiban kellene keresni, hanem azon kívül is: megdöbbentő, hogy például a filmművészet, a rockzene gyakorlatilag kívül rekedt az iskolák falain, holott a film, a rockzene arra érdemes alkotásainak megismerése fejleszti a diákok személyiségét, ízlését, értékítéletét, képessé teszi őket az eligazodásra abban az újdonságáradatban, ami a médiából, máshonnan rájuk zúdul. 
A tervezet készítői sűrűn emlegetik a kreativitást, a problémamegoldó gondolkozást mint fejlesztendő célokat, nem adnak viszont megfelelő választ a hogyan kérdésére. A kreativitás tekintetében az eddigi elképzelést követik, mely szerint az a meglévő tantárgyak keretében fejlesztendő. Ez fatális tévedés! Az alkotó tevékenységnek - amelynek a mostani oktatás nem biztosítja sem a kereteit, sem a személyi feltételeit - kell nagyobb teret adni, akár új tantárgy bevezetésével, és nemcsak az általános, de a középiskolában is. 
Szintén téves - és zavaros - az az elképzelés, hogy a diákok gondolkozása "jelenségek" bemutatásával, értelmezésével fejleszthető. Az embert a problémák késztetik gondolkozásra, azokkal pedig a különböző tevékenységek folytatása közben találkozik. Az iskolákban helyet kell kapniuk mindazoknak a fontos tevékenységi formáknak - kicsiben és leegyszerűsítve -, amelyek az életben várják a fiatalokat, s ezekhez kell kapcsolódnia minél több ismeret elsajátításának. Ezzel nemcsak a diákok gondolkozása fejlődne, hanem így tanulnák meg alkalmazni megszerzett ismereteiket.
Abszolút értelmetlennek, a korszerű közoktatás megteremtését akadályozó tévedésnek tartom azt a felfogást, hogy "a jövő iskolájában a tanulóknak mindenekelőtt tanulni kell megtanulnia". A gyerekeknek nincs erre szükségük, ez - mint minden élőlénybe - beléjük van programozva! Az ismeretek megszerzését lehetővé tevő technikákat kell elsajátíttatni velük, de súlyos hiba ezek fontosságát többre tartani maguknál az ismereteknél, készségeknél, képességeknél. A középiskolai órakeret 30-40 százalékát foglalják el a vonatkozó tantárgyak, de jelentős helyet kapnak az általános iskolában is. Tényleg az a legfontosabb, hogy a magyar fiatalok akár három nyelven is tudjanak kommunikálni egy némettel? Amikor hiányos a gondolkozási képességük, nulla a kreativitásuk, elégtelen a vállalkozószellemük?
Az új Nemzeti alaptanterv összeállítói szükségesnek, korszerűnek ható kívánalmakat, célokat társítanak a jelenlegi rendszerhez, amelyben azok nem megvalósíthatók. Voltak már hasonló próbálkozások, azok is kudarcot vallottak. Ha konzekvensen álltak volna a feladathoz, első lépésben meghatározzák a valóban általánosan szükséges tartalmakat. Az ezen kívül esőket áthelyezik a differenciálás lehetőségét biztosító középiskolába, egyes szűk körben hasznosítható ismereteket akár a felsőoktatásba (amelynek tananyagait sem ártana átvilágítani és "kigyomlálni"), de akadhatnak teljesen elhagyhatók is. 
Mivel az általánosan szükséges tartalmak nem sűríthetők nyolc évfolyam anyagába, és a felzárkóztatásra, az otthonról hozott hátrányok kiküszöbölésére is mindenképpen több időt kell fordítani, nem kerülhető el a szerkezetváltás. A 10+3 (6+4+3, illetve a szakképzésben 10+szakmánként kellő számú év) szerkezetre való áttéréssel a közoktatás minden súlyos baja orvosolható. Ebben a struktúrában ténylegesen megvalósítható a személyre szabott oktatás, eredményesebbé tehető a felzárkóztatás, csökkenthetők a diákok, pedagógusok terhei, lehetővé válik új, fontos tartalmak megjelenítése, etc. 
A közoktatás átalakítását minél előbb meg kell valósítani, mielőtt végképp el nem veszítjük a felzárkózás esélyét, s ki nem ürül az ország. Megfelelő érvekkel meg lehet győzni az embereket a változtatás szükségességéről. A szerkezet- és tartalomváltást kb. tíz év alatt flottul, különösebb zökkenők nélkül le lehetne bonyolítani, s Magyarország elindulhatna a fejlődés útján.
Szerző
Garamvölgyi Zsolt
Frissítve: 2018.09.28. 09:26

Barátok nélkül?

Vannak dolgok, amelyekre mostanában nem illik emlékezni, de előkerülnek az évek távlatából. Olyanok, amelyeknek akkoriban talán nem is tulajdonított az ember különösebb jelentőséget. Valamikor, a KGST haldoklásának utolsó stádiumában moszkvai tudósítóként az egyik tisztviselővel beszélgettem, aki a magyar-szovjet árucseréről, halkan azt mondta: hogy mit adunk és mit veszünk, az nem barátság kérdése. Alighanem Churchillt idézte: neki tulajdonítják a mondást, miszerint az országoknak nincsenek barátaik, csak érdekeik.
Innen nézve egészen másként csengenek a miniszterelnök szavai, amikor Moszkvában Putyint dicséri, ha nemzeti ünnepünkön kardot ránt az Európai Unióval szemben, vagy amikor a kontinens vezetésére alkalmatlannak nevezi a brüsszeli prominenseket. Nyilvánvaló, úgy gondolja, ő a magyar érdekeket képviseli, fenébe a minket korlátozó „barátsággal”. Sutba a politikailag korrekt mondatokkal! Mondjuk ki: nekünk nem kell az európai országok baráti gyámkodása. Sokkal fontosabb a nemzeti szuverenitás. Ne szóljon bele a mi belső ügyeinkbe egy tőlünk független ügyészség. Ne kelljen elszámolnunk senkinek a döntéseinkkel. Ne oktasson ki minket senki demokráciáról, mert a mi demokrácia az egyedüli demokrácia. Senkinek semmi köze, ha csorbítjuk a közjogi intézmények mozgásterét, ha az Alkotmánybíróságot, az ügyészséget, a Számvevőszéket és a közigazgatási bíróságot is pártmunkások lepik el. De az euró milliárdok járnak nekünk. 
Megtehetnénk persze, hogy azt mondjuk, amit a britek: köszönünk mindent, de mostantól kezdve majd más utat járunk. De ezt sem tehetjük, hiszen ha ilyet lépnénk, szembe mennénk az érdekeinkkel. Miből pótolnánk azokat a milliárdokat, amelyeket a pokolba kívánt barátainktól minden évben kapunk? Miből lehetne a rendszer mellett elkötelezett hazai burzsoáziát táplálni? Miből tudnának milliárdokat le-lecsipegetni azok a politikusok és családtagjaik, akik most a kormányzat támaszát jelentik? Hogyan tudna évtizedes távlatokban tervezgetni a kormányfő, ha ezt a biztos talajt kirántaná maga alól?
Ebben az olvasatban egészen más színezetet kapnak azok a kijelentések is, amelyekkel a török rendszert dicséri, vagy amikor a türk országok diktátorai előtt azzal büszkélkedik, hogy származásunk szerint mi is közülük valók vagyunk. Aligha gondolhatjuk, hogy pusztán a barátság diktálja ezeket a kijelentéseket, de akkor bizonyára az érdekek munkálnak. Milyen érdekek fűzhetnek minket az azeri diktátorhoz? Miért jó nekünk megsimogatni a török, a kazak, a türkmén „szultán”, vagy az orosz cár buksiját? Tőlük mit kaphatunk? Jó esetben a múlt század harmincas éveiből visszakívánt, politikai és kulturális konfliktusokkal terhelt, nemzetállamok és régiók harcával felkavart Európát. Amelyből talán kiszakíthatunk magunknak egy kis, közép-európai szemétdombot, ahol mi kukorékolhatunk a leghangosabban, de ahol kapirgálnivaló híján felkophat az állunk.
Egyedül maradni egy kis ország határai között, barátok, társak nélkül? Ez volna az érdekünk?
Szerző
Somfai Péter

Titor világa

Mostanában egyre többször jutnak eszembe John Titor jóslatai. A név mögött rejtőző személy sokak szerint egyszerű szélhámos. Az ezredforduló környékén bukkant fel amerikai internetes chatoldalakon, állítása szerint 2036-ból érkezett egy időgép segítségével. Egy évnyi itt tartózkodása során mindenesetre zavarba ejtő részletességgel beszélt az időutazás műszaki megvalósíthatóságáról éppúgy, mint az előttünk álló jövőről. 
Nem szentelnék figyelmet az ilyen csalásgyanús eseteknek, de Titor prognózisa (a hamisnak bizonyult évszámokat nem számítva) a világpolitika eseményeinek ismeretében egyre hihetőbb. Az „időutazó” két évtizede előadta ugyanis, hogy a közeljövőben polgárháború kitörése várható az Egyesült Államokban egy elnökválasztást követően. E polgárháborúnak csak a Moszkva által kezdeményezett harmadik világháború kitörése vet véget, mely Oroszország, Európa, az USA és Kína között folyik majd, s mintegy hárommilliárd áldozattal fog járni.
Ami mégiscsak elgondolkodtató. Nem a közelmúltban helyezett kilátásba felfordulást Donald Trump, önnön választási vereségének esetére? Hasonló személyiségű politikustól mi, Magyarországon láttunk már ilyet 2002-ben; rágondolni is rossz, egy nukleáris arzenállal rendelkező világhatalom kormányzatának legitimációs válsága hová vezetne. Nem a napokban panaszkodott az amerikai diplomácia vezetője a sajtónak arról, hogy az expanzív külpolitikát folytató Putyin konstruktív hozzáállásának hiányában nem történt közeledés az elmúlt hónapokban Moszkva és Washington között? A Trump által kvázi az egész világ ellen folytatott kereskedelmi háború is könnyen lehet nyitánya egy egészen más természetű konfliktusnak. „Ha nem az áruk kelnek át a határokon, akkor megy helyettük a hadsereg” – állapította meg egykoron Frédéric Bastiat, az éles elméjű francia közgazdász.
Személy szerint nem hiszek John Titornak. Elsősorban azért, mert az amerikai alkotmányos rend fundamentumai elég erősek ahhoz, hogy az államfői székbe került politikai analfabéta szeszélyes döntéseinek következményeit is kibírják. Az 1929-ben kezdődött gazdasági világválságra a rohamosan fasizálódó Európával ellentétben a tengerentúlon demokratikus választ adtak; gondoljunk Roosevelt programjára. A képviseleti demokrácia jelenlegi válsága kapcsán mintha megfordult volna a helyzet: az öreg kontinens politikai fősodra a két világháború tapasztalatainak birtokában feltartóztatni látszik az európai populistákat, az establishment amerikai ellenfelei ezzel szemben látványosan megerősödtek két esztendeje. Trump „pünkösdi királyságának” végét vetítik azonban előre a közelgő kongresszusi választások, melyeknek kétségkívül a demokraták a favoritjai. Putyin revansista törekvéseinek sikere pedig részben éppen az amerikai belpolitika stabilitásától függ.
Jövőnket szerencsére mi alakítjuk. Még egy Titorhoz hasonló „időutazó” sem mentheti fel vezetőinket a cselekvés felelőssége alól.
Szerző
Beck Tamás publicista