Miska, meginvellek!

Nyelvi fordulatokban izgalmas órákat éltem át a minap, miközben kiskamasz unokaöcsémre ügyeltem.

Szépen, előre elterveztem a délutánt s az estét: bedagasztunk egy pizzát, vágunk a kecskéknek berkenyét az árokparton, beáztatjuk a disznóknak a kenyeret, korpával, kukoricával és borsós takarmánnyal bekeverjük a moslékot, hátramegyünk a kert végébe összeszedni a frissen hullott almát, diót, szilvát, a patakparton lemetszünk néhány akácbokrot, hogy estére is legyen abrak, elrendezzük a kiscicák körüli almot, megvárjuk, míg meghozza a szomszéd a tejet, utána sétálunk egy jó nagyot a kutyával a friss levegőn, s mire hazaérünk, kezdődhet is a megkelt pizza formázása, sütése. S ha mindezzel végeztünk, már be is esteledik, jöhet a mese, majd az alvás a szép, kerek nap után.

Persze, semmi nem így történt.

A pizsamája, alsógatyája, fogkeféje és egyéb motyója mellől ugyanis előkerült egy PlayStation, amit persze ő így sose mond ki, csak annyit, hogy „pées”, s mint a következő két órában kiderült, amúgy sem mond ki semmi olyasmit, amit jómagam megértenék.

Először is megkérdezte, hogy van-e nekünk a tévében egy bizonyos kábel, aminek a nevét már el is felejtettem, de szerencsére nem kellett megnéznem az interneten, mert egy percen belül megtalálta, és bele is dugta a gépébe, miközben a tévét lazán átprogramozta egy másik HDMI-csatornára. Utána a fejére tett egy fejhallgatót, s innentől kedve teljesen elvesztettem a fonalat, hogy mikor beszél hozzám, s mikor a másik négy haverjához, akik kilométerekkel arrébb, egy másik lakás másik heverőjén, ugyanígy kütyüvel a kezükben, fejhallgatóval bámulják a tévét és nyomkodják vadul a gombokat.

Miska, meginvellek – ez volt az első, viszonylag egyszerű mondat, aminek mindjárt a felét nem értettem elsőre. Aztán folytatta, hogy előbb inkább szólózik – jó, ez könnyű volt –, aztán majd jelez, ha redizik – még ez is ment – de egyelőre nem tudja, hány vikje van. Itt megálltam a pizza dagasztásában, és megkértem, mondja el, mi az a vik. Azt felelte, ő sem tudja, de aztán közösen kitaláltuk, hogy a győzelem lehet. Majd elmerült a játékban a többiekkel, szerzett egy „epi famaszt”, ami állítólag egy fegyver, meg egy „glepört”, amiről kikövetkezettem, hogy az is hasonló lehet, longolt, vagyis előre ment, aztán vissza, „kihítolt”, azaz bement egy házba, és kirabolta azt, elkerülte a középső szigetet, elrepült a „daszti debot” felett, szerzett öt „killt”, majd „nokkos” lett a harcosa, de aztán hozzájutott egy „sznájper killhez”, és végül minden jóra fordult.

Terveztem, hogy este előveszem az Andersen mesekönyvet, ami még a nagymamától maradt ránk, és keresünk benne valami izgalmas, fiús mesét, mondjuk pont nem a rút kiskacsát. Vagy ha mégis inkább filmet néznénk, akkor böngészünk valamit a videótárból, de aztán ez elmaradt. A gyerek kétórányi harcos küzdelem után elégedetten befalta a sonkás kukoricás pizzát, s mivel addigra már besötétedett, felajánlotta, hogy a teraszról világít nekem a nagy elemlámpával, amíg lemegyek, és bezárom a kecskéket.