Elsőre meghökkentő ötletnek tűnik a fiatal tehetséges rendezőnőre, Székely Krisztára bízni Szörényi Levente és Bródy János rockoperája, az István, a király megrendezését. Székely Kriszta, bár dolgozott már az Operettben, elsősorban drámákat visz színre a Katona József Színházban, mégpedig nem kis sikerrel. Az István, a királyban viszont nincs próza, csak zene és dal, na és mozgás. Az ötlet tehát merész, de mint tudjuk: az nyer, aki mer.
Ebben az esetben a vállalkozás óriási nyereség. A rendezés ugyanis pőrére vetkőzteti a művet, lecsupaszítja. Ezáltal az építmény, annak logikája, szerkezete kap óriási hangsúlyt. Nincs pátosz, nincs mellébeszélés. Egy királyválasztás történetét kapjuk a maga naturalizmusával, esendőségével, manipulációkkal, árulásokkal és aztán a döntés felvállalásával. Bródy dalszövegei harmincöt évvel ezelőtt hangzottak el először. Akkor énekelték elsőként, hogy „kényszerpályán a világ”. És sorolhatnánk a többi szinte szállóigévé vált fordulatot, de ezek a mondatok mit sem vesztettek az aktualitásukból. Noha közben volt egy kis rendszerváltás, aztán pártok jöttek és mentek, vezérek hullottak és emelkedtek a magasba és van, aki regnál is már jó néhány éve.
De hogy Nyugat, vagy Kelet, illetve: igénybe vegyük-e idegen hatalmak segítségét –nagyon is napirenden van. Mondhatni, benne van a levegőben. Székely Kriszta nem ítélkezik, azt a nézőre bízza. Nem tesz mást, mint erős kézzel és erős eszközökkel felvázolja a helyzetet. – Mondd, te kit választanál? – halljuk már az elején, és a végén kiderül, hogy a választásnak bizony ára van, mégpedig nem kicsi. Úgy látszik ezek a helyzetek ciklikusan ismétlődnek, a döntés nem elkerülhető.
A címszerepben a fiatal Kocsis Dénes igencsak meggyőző. Az erőt és a vívódást is árnyaltan, egyéni ízekkel képes megmutatni. És nem mellesleg kiválóan énekel. Koppányként Feke Pál méltó vetélytárs. Hangban ő is nagyon rendben van, színészileg viszont kissé egy tömbből formálja meg a figurát. Polyák Lilla Saroltként, Maros Bernadett Gizellaként bizonyítják alkalmasságukat. Koppány lányaként, Rékaként Gubik Petra drámaiságban a szokásos önmagát múlja felül. Az előadás egyik erőssége a Bodor Johanna és Lénárt Gábor által jegyzett koreográfia. Szürkében a táncososok népként hol ide, hol oda sodródnak. Rendkívül drámai, amikor Koppány embereit lemészárolják. A Szabó Mónika által dirigált zenekar szintén felfelé húzza az egyébként is jól sikerült produkciót.
Veled Uram, de nélküled! – a végszó. Ami ellentmondásnak tűnik, de ha mélyen elgondolkodunk, mégsem az. Szükség van hitre, de az önmagában nem elég. Következetes tettek is kellenek. Enélkül a hit csak üres szólam, könnyen szétzúzható kártyavár.
Az előadás végén, akárcsak annak idején, elhangzik a Himnusz. A többség a színpadon játszókkal együtt énekel. Aztán jön az állótaps. De ez mintha más lenne, mint a többi operett előadásnál. A nézők és a játszók közös határátlépése tetten érhető.
