Terror Utoyán - „A szavak erre nem alkalmasak”

Publikálás dátuma
2018.09.29 13:56

Fotó: AFP/
Erik Poppe Utoya: július 22 című filmje a hét évvel ezelőtt Norvégiában történt merényletet dolgozza fel. A rendező Berlinben adott interjút a Népszavának.
Erik Poppe Utoya: július 22 című, megrázó műve arra az eseményre koncentrál, amely a legtöbb emberáldozatot követelte Norvégiában a második világháború óta: egy terrorista hetvenhét emberrel végzett 2011-ben. Nem mutatja, hanem érezteti a horrort – mozgóképpel. – Nem fél attól, hogy sokakat túl érzékenyen érint majd a filmje? – A kész filmet három héten keresztül vetítettük az összes áldozat családjának és a túlélőknek. Az volt a cél, hogy a mű ne érje őket váratlanul, noha sokan részt is vettek az alkotófolyamatban. Már az előkészületek során beavattuk őket, mert biztosítani akartuk őket, hogy nem egy „szórakoztatóipari termékkel”, valamiféle spekulatív adaptációval készülünk. – Bocsánat, mi a nem spekulatív adaptáció? – Minden, ami tartja tiszteletben az áldozatok emlékeit. Mondjuk nem egy hollywoodi feldolgozás. – Ha jól értem, a túlélők és hozzátartozók áldásukat adták az ön verziójára. – A film létrejötte sokuknak jelentett nagy segítséget a lelki és mentális felépülésben. A vetítéseken folyamatosan jelen voltak pszichiáterek azért, hogy ha szükséges, akkor szakmai segítséget nyújtsanak. Amikor a sajtóban feltűnt a hír, hogy filmet készítünk Utoyáról, számos támadás ért minket, de látva az alkotást még a legkritikusabb újságírók is mellénk álltak. Sőt, kampányoltak amellett, hogy minél többen nézzék meg Norvégiában. – Önnek sosem voltak kételyei a vállalással kapcsolatosan? – Dehogynem. Másfél évet töltöttem azzal, hogy a túlélők visszaemlékezéseit hallgassam. Betekintést kaptam a rendőrségi nyomozati anyagba. Nagyon sokáig gondolkoztam azon, hogyan szabad-e ebből az egészből filmet készíteni. Persze, legkönnyebb az lett volna, ha dramatizálom a szokványos dramaturgiai módszerekkel, de engem sokkal inkább az izgatott, hogy az áldozatok lelkiállapotát adjam vissza – erre volt tökéletes megoldás kizárólag a fiatalok nézőpontjának bemutatása. A kollektív emlékezetét szerettem volna újrateremteni ennek a napnak azért, hogy ne degradálódjon statisztikává. Ha valaki azt mondta volna, hogy tévúton járok, minden bizonnyal nem vágtam volna bele. – Amit konkrétan látunk az Utoyában, az valóság? – Többé-kevésbé igen: Kaja fikciós karakter, de a túlélők történeteiből állt össze a sorsa. – Egyes karaktereket életben hagy, mások meghalnak. Mi alapján hozta meg ezeket a döntéseket? – Több testvér volt Utoyán, többen meg is haltak. Ezek tények. Kegyetlenek, tudom. A forgatás előtt egy hónappal még egészen más struktúrában gondolkodtam. Aztán meghallgattam olyan szülőket, akik elvesztették a gyermekeiket. Addig úgy éreztem, hogy hatásvadászat, sőt, tovább megyek, ízléstelenség lenne egy haldokló tini és az anyja telefonbeszélgetését beépíteni a filmbe. De mi értelme mellőzni az igazságot? Erről épp egy lányát elvesztő anya győzött meg. Persze, kihegyezhettem volna a csodálatos szolidaritásra is, de sokkal erősebb az a tény, hogy ártatlanul haltak meg emberek. Persze, emiatt számos „kötelező” történetmesélési szabályt léptem át. De ez volt az ára a méltóságteljes filmnek. Néha a valóság erősebb minden hollywoodi klisénél. – Apropó, Hollywood: mit tud Paul Greengrass amerikai pénzből készülő verziójáról? – Nem sokat. Annyit csupán, hogy a forgatókönyv megírásában részt vett Åsne Seierstad, aki  könyvet is írt Utoyáról, és kikérte a tanácsomat néhány alkalommal. Illetve, hogy amikor levonultunk Utoya szigetéről, érkezett a másik produkció és sokan maradtak a stábból velük. Paul Greengrass jó rendező, így reménykedem. – Az Utoyában Andrea Brentzen, de a többi szereplő is elképesztően hitelesen játszik. Ők nem sokkal fiatalabbak, mint akik annak idején az áldozatok voltak. – Jól érzi, ennek a filmnek az ereje nagyban múlt a színészeken. A casting során tehát nem csak az volt a fontos, hogy legyen egy jó Kaja karakterünk, hanem mindenkinek tökéletesnek kellett lennie. Ehhez érzelmileg igen nyitottnak és érzékenynek kellett lenniük, elvégre nem profikkal dolgoztunk – de talán jobb is, mert egy Robert de Niro-féle jelenlét félrevitte volna a filmet. A kiválasztás után három hónapos próbafolyamatra volt szükség. Ezt úgy képzelje el, mint egy intenzív színházi folyamatot, jelenetről jelenetre haladtunk, míg végül egyben el tudtuk játszani. Tudtam, hogy a terrort, a kiszolgáltatottságot és az azzal járó félelemet csakis úgy tudjuk ábrázolni, ha vágás nélkül vesszük fel. Az utolsó három hétre meghívtam Martin Otterbeck operatőrt, aki kikapcsolt kamerával állt be a szereplők közé, hogy megszokják, és őt látva ne kezdjenek természetellenesen viselkedni, mivel a legtöbb gyerek sosem filmezett még. Ezen a ponton már felmértük a sziget méreteit és az oslói stúdióban pontosan akkora terület játszottunk be, mint a szigeten. A próba utolsó hetében érkeztünk a helyszínre. A konkrét forgatásra öt napunk volt és egy nap egyetlen felvétel készülhetett, mert a színészeket érzelmileg annyira sokkolta a helyszín és a forgatási módszer valóságossága. Különösen, hogy a felvételek során a puskalövések zaját is el kellett viselniük. Természetesen a forgatás során is pszichiáterek álltak készenlétben. – A puskalövéseknek is megvan a maguk dramaturgiája, ha jól gondolom. Pontosan. A lövések valódiak voltak – ez esetben persze vaktölténnyel. Pontosan ott dörrentek el, ahol a terrorista állt a valóságban. 405 lövést adott le, különböző tempóban – ezt is rekonstruáltuk. Ezek hatással voltak a színészekre, a stábra, rám is. De fel voltunk készülve, nem volt cél a stáb traumatizálása. Mindemellett biztos, hogy senki sem maradt ugyanaz az ember, miután leforgattuk az Utoyát. Ha művész vagy, akkor őszintén meg kell élned a folyamatokat, ez nem megy sérülések nélkül. 
– Melyik felvételt használta fel végül az öt közül? – Ez titok. De annyit elárulok, hogy nem a hétfőit, és nem is a péntekit. – Befolyásolta valamennyire Nemes Jeles László filmje, a Saul fia? Ott is inkább halljuk, mintsem látjuk a borzalmakat. – Elképesztően erős munkának tartom a Saul fiát, azt is világosan látom, hogy miért lát párhuzamot, de egyáltalán nem járt a fejemben, amikor az Utoyát forgattuk. Mások említették Gus Van Santtól Az elefántot is. Az, hogy én hosszú beállításokat használtam, nem hommage volt, hanem az időtényező által magamra vállalt kényszerűség. Voltak olyanok, akik azt kérdezték tőlem, hogy mért nem mutatok több vért vagy erőszakot. Számomra a legdurvább erőszak az, amit nem látunk, csak hallunk. Pontosan ez volt az, ami miatt kitört a pánik annak idején a szigeten is. Senki sem akart direktben szembesülni a halállal. Hogy miért csak pillanatokra mutatom meg a merénylőt? Mert akik ott voltak, így élték meg. Voltak, akik mellett a barátjuk hirtelen meghalt. Vagy, amikor lementek a partra, látták, hogy rengetegen vannak ott – csak épp nem hallották, mert síri csöndben voltak. – A dialógusok improvizáltak voltak? – Ez fikciós film, amelynek forgatókönyve a valóságon alapul. Használtunk emlékezetből felidézett dialógusokat, azt a dalt, a True Colours-t éneklik el, ami annak idején ott elhangzott. Úgy fogalmaznék, hogy tények alapján megírt forgatókönyvet használtunk. – Sokan megkérdőjelezik a filmmel kapcsolatban, hogy borzasztóan erős műalkotás, de nem értik, hogy milyen céllal készült. – Ez számomra is alapvető kérdés volt. A válasz: művészet erejével felidézni az eseményeket, mert szavakkal nem lehetséges visszaadni a történeteket, az emberek pedig igen hamar felejtenek. Hiszem, hogy ha átérezzük az áldozatok fájdalmát, akkor sokkal inkább el fogunk gondolkodni azon, hogyan akadályozzuk meg, hogy a jövőben ilyesmi újra megtörténhessen. Gondoljon bele: a terror egyetlen egy ember műve volt: mindegy egyes merénylő kifejti a nézeteit – még abban az időszakban kéne kiszűrni őket. Egy játékfilmnek nem az a dolga, hogy megoldásokkal szolgáljon, hanem a társadalmi reakció kiprovokálása. Ehhez pedig nem elég a média. – Az Utoyában sosem mondják ki a tömeggyilkos terrorista nevét – én sem fogom most ennek szellemében. Azt viszont megkérdezem: nem gondolja, hogy még így is megvan a veszélye, hogy népszerűbbé teszi a filmmel? – A tragikus események után nem sokkal később felvetődött Norvégiában, hogy nem lenne szabad kimondani a nevét. Hívhatjuk bárminek, terroristának, merénylőnek vagy elkövetőnek, de ne tegyük híressé azzal, hogy kimondjuk a nevét. Önök a sajtó, ellenben nagyon sokszor leírják: Anders Behring Breivik. Megértem, egy ember, akit így hívnak. A túlélők tiltakoztak, hiszen nem felindulásból tette, amit tett, gondosan eltervezte. Ezért ne is misztifikáljuk őt azzal, hogy szájunkra vesszük a nevét. A filmben ezt akartam tiszteletben tartani.   

Névjegy

Erik Poppe (1960. június 24. –), norvég filmrendező, producer, forgatókönyvíró. A Reuters fotósaként kezdte pályáját. Később sikeres reklámfilmes lett, egy Peter Gabriel-számhoz készített klipjével pedig MTV Awardot nyert. Az ezredforduló után készült nagyjátékfilmjei – különösen az Oslo-trilógiával – végett az egyik legjelentősebb skandináv direktorként tarjuk számon.

2018.09.29 13:56
Frissítve: 2018.09.29 13:56

A színkeverés mesterei a Müpában

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:49

Fotó: Müpa/
A kiváló kölni zenekar kivételesen bőkezűen bánt a hangszínekkel mind Mendelssohn, mind Mahler művének előadása során.
Isabelle Faust Kurtág Doloroso című művét játszotta ráadásként, ezzel tovább erősítette a kontúrjait annak a képnek, amit a versenymű előadójaként rajzolt fel magáról. Megmutatta ismét, hogy a hegedülésben a hangszeres játék csak eszköz, a lényeg, hogy értékes műveket játsszunk, a bennük rejlő gondolatokra irányítva a figyelmet. A német hegedűs a rá jellemező technikai fölénnyel szólaltatta meg Mendelssohn közismert dallamait is, ez, és a szintén sokszor hangoztatott elmélyült előadásmódja azonban arányban állt egymással, utóbbi nem telepedett rá a műre. Az első tétel fülbemászó dallamait, a lassútétel melankóliáját, a zárótétel könnyedségét a helyén kezelte, szép és elismerésre méltó olvasatát kivitelezve a darabnak. Már itt kiderült, a Gürzenich zenekar átlagon felüli képességekkel rendelkezik a hangszínek kikeverése terén: sokszor hívta fel legalább olyan erővel fel magára a figyelmet, mint a szólista.
A zenekar messzire nyúló hagyományokkal rendelkezik, ők mutatták be 1904-ben a Mahler szimfóniát is a szerző vezényletével. François-Xavier Roth négy éve áll a zenekar élén, és úgy tűnik, nem nyúlt mellé a város, amikor zeneigazgatónak választotta – ő az opera vezetőkarmestere is – az egykori fuvolistát. Olyan forradalmi tett is fűződik nevéhez, mint Sztravinszkij Tavaszi áldozatának korabeli hangszereken való előadása, a mű bemutatójának százéves évfordulója tiszteletére hat évvel ezelőtt. Ilyenkor persze el kell hagyni a Roger Norrington által sokszor kárhoztatott vibrátózást, vagy legalább is korlátok közé kell szorítani, hogy az általa „hollywoodi glamournak" nevezett megszólalási mód ne telepedjen rá hangzásra. Ez az olyan csillogó-villogó mai hangszerek használatakor is fontos, mint amilyenekkel most ült ki a színpadra a zenekar, mert ez kell ahhoz, hogy Mahler néha kegyetlenül metsző szólamai kiteljesedhessenek. Kiváló volt a rézfúvós szekció, ha szólózni, ha együttesen harsogni (nem harsánykodni) kellett, de nem maradtak el tőlük a fuvolások, klarinétosok, oboások és a fagottosok sem. Olyan szintű zenekari munka volt ez, ami már önmagában is sikerre ítéli egy olyan hatalmas - majd hetven perces - bonyolult mű előadását, mint az 5. szimfónia. Nehézségekkel teli utat kell bejárniuk a zenészeknek, az első tétel kezdő trombitaszólójától,a gunyoros gyászindulótól, a szerelmi vallomásként írt Adagiettón, és a többi tételen keresztül a zárótétel kontrapunktikus forgatagán át az utolsó hangig. Ha egy zenekar képes ezt a gazdagságot a maga teljességében, hiányosságok nélkül bemutatni, már nagyon sokat tett az élményért. De a kölniek ennél szerencsére jóval többre voltak képesek, a hangszíneik sokszor önálló előadói alkotóeszköznek tűntek. François-Xavier Roth csak azt a kérlelhetetlen élességet nem tudta hozni, ami a legjobb előadásainak sajátja. Hiányzott az a bizonyos életigenlés, ami az Alma Mahler iránti szerelem tükröződése, ami a sokszor kegyetlen hangzások után sejlik fel. E kettősséget kontúrosabban lehetett volna érzékeltetni. Infó: Mahler 5. szimfónia Isabelle Faust hegedű Gürzenich Zenekar Karmester: François-Xavier Roth Február 15. Müpa 
2019.02.17 15:49

A popkultúra átütő ereje - Újra Budapesten Guido és Maurizio de Angelis

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:32

Fotó: MTI/ Mohai Balázs
Guido és Maurizio de Angelis újabb budapesti fellépése nem csupán egy koncert volt. Már a két évvel ezelőtti produkciójuknál is egyértelmű volt, hogy itt nem csak a zene a fontos, a dalok túlmutatnak önmagukon. A két olasz dalszerző és előadó ugyanis számos Bud Spencer mozis örökzöldnek írta a zenéjét. Így tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy az ítész mit gondol a zenék virtuozitásáról (vagy annak hiányáról), mivel ezek a nóták alapvetően nem színpadra, hanem filmzenének készültek. Tehát egy egészestés mozgókép atmoszférájának az erősítésére. Mivel Magyarországon a tévékultúra tett arról, hogy Bud Spencer és Terence Hill pofozkodós filmjeit még az is kívülről fújja, akinek nem állt szándékában rajongóvá válni, de nem tudta kikerülni a popkulturális nyomást. Így az is meghatódik a címadó dallamok felhangzásakor, aki nem tudja kívülről az összes Piedone epizódot. De így van ez Guido és Maurizio de Angelis a magyar piacon szintén kultikussá lett Sandokan című tévésorozat főcímdalával is, melynek magyarosított változatát annak idején a Neoton Família is nyomta – bárcsak feledni tudnám ezt az élményt. De nem ez volt az este csúcspontja, hanem a Különben dühbe jövünk című filmben felhangzó nóta, a Dune Buggy, amely kisebb táncot is generált az amúgy ültetős koncerten. A koncert sztárvendége maga Terence Hill volt, aki szerencsére nem énekelt, inkább csak mesélt a Bud Spencerrel való közös élményeiről, arról, hogy mennyire tiszteli Guido és Maurizio de Angelis-t és persze a kortársukat, Ennio Morricónét, akivel a Nevem: Senki című produkcióban dolgozott együtt. Sajnos, ahhoz túl távol voltam, hogy megkérdezhessem: Sergio Leone csak besegített, vagy titokban tényleg ő rendezte ezt a filmet? De Hill nem is ezért volt itt elsősorban, hanem azért, mert ő volt az arca és védnöke a annak a jótékonysági akciónak, ami a koncerten zárult: egy eredeti (nem a Különben dühbe jövünk-ben rommá tört) autóra, a Dune Buggy-ra lehetett licitálni, a befolyt összeget pedig a Heim Pál Gyermekkórház kapja meg.  Infó: Guido and Maurizio de Angelis február 16. Papp László Budapest Sportaréna
2019.02.17 15:32