Mindaz, ami az elmúlt hónapokban a német nagykoalícióval történt, egyfajta intő jel Angela Merkel számára: gondoskodnia kell az utódlásról. Ha nem teszi meg, ugyanarra a sorsa juthat, mint Helmut Kohl, akit egykor éppen ő buktatott meg. Most is előállhat a semmiből valaki, aki megelégeli a kormány botlásait, s hirtelenjében sikerül megnyernie mindazokat, akik szerint a mostani helyzetből az egyetlen kiút a kancellár, illetve a CDU elnökének leváltása.
Csakhogy a jelenlegi német belpolitika viszonyai össze sem hasonlíthatóak a 18 évvel ezelőttivel, amikor Merkel került a kereszténydemokraták élére. Akkor ugyanis a Keresztényszociális Unió (CSU) a CDU megbízható szövetségesnek számított, elképzelhetetlen volt, hogy a bajor párt rendre borsot törjön a nagy testvér orra alá. Abból a szempontból is más a politikai klíma, hogy akkoriban Európában nem fenyegették a mérsékelt pártokat a jobboldali populisták, Németországban például még híre-hamva sem volt az Alternatívának.
Közismert, hogy a kancellár vegyész végzettségű, most azonban valahogy hiányzik a kémia a nagykoalícióból. A kabinet válsága elsősorban a populisták térnyerésére vezethető vissza, illetve arra, hogy a CSU jobbra tolódott, miközben Merkel és a CDU maradt a centrumnál.
Sokszor elhangzott már, hogy a német kormánynak nyugalomra lenne szüksége, és az Európai Uniónak is ez lenne az érdeke, hiszen a közös Európának számos fenyegetéssel kell szembenéznie, elég Donald Trump ámokfutására, Oroszország destabilizáló törekvéseire vagy a vámháborúra gondolni. Ám amíg a CSU csak önös politikai érdekeivel van elfoglalva, addig mindegy, Merkel vagy más irányítja a nagykoalíció munkáját, a torzsalkodások előre borítékolhatóak.
Az október aligha hoz megnyugvást, a 14-én rendezendő bajor, majd a hónap végi hesseni választás siralmas következményekkel járhat az uniópártok számára. Csak abban bízhatunk, hogy a CSU végre felismeri: saját maga alatt vágja a fát jelenlegi politikájával, nem csak Merkelnek árt.