Előfizetés

Hiányzik a kémia

Mindaz, ami az elmúlt hónapokban a német nagykoalícióval történt, egyfajta intő jel Angela Merkel számára: gondoskodnia kell az utódlásról. Ha nem teszi meg, ugyanarra a sorsa juthat, mint Helmut Kohl, akit egykor éppen ő buktatott meg. Most is előállhat a semmiből valaki, aki megelégeli a kormány botlásait, s hirtelenjében sikerül megnyernie mindazokat, akik szerint a mostani helyzetből az egyetlen kiút a kancellár, illetve a CDU elnökének leváltása.
Csakhogy a jelenlegi német belpolitika viszonyai össze sem hasonlíthatóak a 18 évvel ezelőttivel, amikor Merkel került a kereszténydemokraták élére. Akkor ugyanis a Keresztényszociális Unió (CSU) a CDU megbízható szövetségesnek számított, elképzelhetetlen volt, hogy a bajor párt rendre borsot törjön a nagy testvér orra alá. Abból a szempontból is más a politikai klíma, hogy akkoriban Európában nem fenyegették a mérsékelt pártokat a jobboldali populisták, Németországban például még híre-hamva sem volt az Alternatívának.
Közismert, hogy a kancellár vegyész végzettségű, most azonban valahogy hiányzik a kémia a nagykoalícióból. A kabinet válsága elsősorban a populisták térnyerésére vezethető vissza, illetve arra, hogy a CSU jobbra tolódott, miközben Merkel és a CDU maradt a centrumnál. 
Sokszor elhangzott már, hogy a német kormánynak nyugalomra lenne szüksége, és az Európai Uniónak is ez lenne az érdeke, hiszen a közös Európának számos fenyegetéssel kell szembenéznie, elég Donald Trump ámokfutására, Oroszország destabilizáló törekvéseire vagy a vámháborúra gondolni. Ám amíg a CSU csak önös politikai érdekeivel van elfoglalva, addig mindegy, Merkel vagy más irányítja a nagykoalíció munkáját, a torzsalkodások előre borítékolhatóak.
Az október aligha hoz megnyugvást, a 14-én rendezendő bajor, majd a hónap végi hesseni választás siralmas következményekkel járhat az uniópártok számára. Csak abban bízhatunk, hogy a CSU végre felismeri: saját maga alatt vágja a fát jelenlegi politikájával, nem csak Merkelnek árt.

Demagógia

Abból a 3-400 milliárd forintból, amit az Orbán-kormány 2010 óta stadionokra költött, akár 30 ezer lakást is fel lehetett volna építeni. A legújabb kilakoltatási hullám közepén, az idei lakásmenet apropóján azért számoltuk át a stadionokat lakásokra, mert ez már nem az a mennyiség, amit egy legyintéssel el tudunk intézni. 30 ezer lakás tető alá hozásával létre lehetne hozni zöldmezősen egy Szombathely méretű nagyvárost; meg lehetne alapozni a nem létező magyar szociális bérlakásszektort, vagy – ad abszurdum – otthonhoz lehetne juttatni az ország összes otthontalanját. Bármelyik célt valósította volna meg a „legkereszténydemokratább” kormányfő, bekerült volna vele a történelemkönyvekbe. (Így is be fog, valahová a diktátor halála után csendben szétrohadó scornicesti Ceausescu-stadion, meg a szocialista sportsikerekért egy nemzedék egészségét odadobó Erich Honecker közé.) 
Nem is arra a kérdésre kellene tehát most választ adni, hogy mire fogják használni a közpénzből felépített, évente újabb adó-tízmilliárdokból fenntartható irdatlan stadiontömeget majdan, a közpénzeső elapadása után, hanem inkább arra, hogy mit lehetett volna kihozni ugyanennyiből, ha a lakásszektorba irányítják. Lehet, hogy ez az okfejtés színtiszta demagógia, de mégiscsak az az igazság, hogy a kormánynak a sportlétesítményekkel kapcsolatban nincs, a lakhatással összefüggésben viszont van alkotmányos felelőssége, és még egyetlen olyan bírósági ítélet sem született ebben az országban, amely kimondaná, hogy a hatalom az állami forrásokat tetszőlegesen, az alaptörvényben rögzített feladataitól függetlenül költheti el.
És ha már a demagógiánál tartunk: a miniszterelnök azt mondta, azt várja a stadionépítésektől, hogy jobban szeressük miatta a hazát. De ha tényleg szerethető hazát akar, a foci helyett nem az emberek számára kellene inkább otthont teremtenie?

Európai Atlaszok

Idézzük: „Magyarország zéró toleranciát hirdetett az antiszemitizmussal szemben”. A magyar kormány kényszeresen ordibálja a világba, hogy nem antiszemita. (Sőt gyanítjuk, amíg Benjamin Netanjahu Izrael kormányfője, zsidóbarát.) Ez a „védekező kényszer” alighanem belülről fakad, külső nyomást nem látunk. Egy európai uniós jogállami demokráciában, ahol a „nemzeti ellenség” Soros György kiplakátolása ellenére maga az izraeli kormányfő zárta ki az antiszemitizmus gyanúját, ennek természetesnek kellene lennie. 
Szijjártó Péter külügyminiszter az ENSZ-közgyűlést kihasználva New Yorkban, múlt szerdán mégis eleget tett a kényszernek. Netanjahu nyugodtan hajthatta álomra a fejét: autokrata partnere már korábban azt mondta, antiszemita, aki a zsidó állam politikáját bírálja. A regnáló kormány és a nemzet azonosítása, a zéró toleranciával felmenti nemcsak az eszközként szövetségesnek használt Netanjahut, hanem a magyar államot. A demokrácia állapotát bíráló Sargentini-jelentés kritikája alól épp úgy, amint negligálja (a Jad Vashemmel, Randolph Brahammal) azoknak a kritikáját is, akik nem fogadják el – a nagy egész apró részeként - a Sorsok Háza Múzeum kormányzati terveit. Azt a történelemszemléletet, amely a Sorsok Házát egy kormánybarát zsidó szervezet kezébe adta a történészi berendezéssel együtt: a holokausztot a náci Németország erőltette rá a magyar nemzetre, s az így felmenthető a felelősség alól. A Horthy-korszak rehabilitálható.
A zéró tolerancia összefut Szijjáró következő ENSZ-felszólalásával, amely a világszervezet készülő menekültügyi egyezményét utasítja el. Az érvelés: Európa csak akkor lehet erős, ha kitart zsidó-keresztény öröksége mellett, ezért Budapest ellenzi azokat a mozgalmakat, amelyek Európában túl kívánnak lépni a nemzetállamok rendszerének és a kereszténységnek a korszakán.
Az „apróbb érvek” – a keresztényüldözés a világban, az antiszemitizmus erősödése Nyugat-Európában - mind csak bizsu a ruhához. „A bevándorlás nem alapvető emberi jog, mert párhuzamos társadalmak megjelenéséhez vezet, és súlyos biztonsági kihatásokkal jár.” A zsidókra lefordítva: az iszlám menekültek halálos veszélyt hordoznak, az európai zsidóságot csak az autokrata hatalom védi meg.
Szijjártónak igaza van: az Unió csődöt mondott a menekültkérdésben. Azért, amit a magyar kormány megtagad, bár Orbán Viktor az ENSZ-en is számon kért: ezt a globális kérdést (sem) tudják - kerítéssel vagy anélkül - megoldani a „szuverén” nemzetállamok. A szuverén Európa azonban csak mostanában ébredezik, amikor már a nyakát szorongatják a félelembe kergetett „emberek” által felhizlalt populista, autoriter politikai erők. Ezek mit sem látnának szívesebben saját hatalmuk talapzataként, mint egy bezárkózó fundamentalista zsidó-keresztény Európát.
Ahol persze minden nap ki lehet kürtölni az antiszemitizmus elleni zéró toleranciát. Ahol a demokrácia helyett autoriter Atlaszok saját jóindulatuk – és érdekeik – hátára emelik a zsidóság megvédésének terhét is. Mert a hatalom édes birtoklásáért semmilyen teher nem elég súlyos.