Előfizetés

Történet tanulság nélkül

Vannak tanulság nélküli történetek. Nem szépek, nem frappánsak, nem emlegetjük majd nagy hahotázások közben a csattanójukat. De valahogy mégiscsak kikívánkoznak az emberből.
A színpadon a világhírű zongoraművész Haydnt játszik. Úgy zongorázik Haydnt, ahogyan talán senki más a világon, nem csupán most, de jószerével sohasem; tessék ide mindenféle szuperlatívuszokat képzelni. Az Esz-dúr szonátánál átsuhan valami lélek a termen, megpördül a színes freskók között, és egy ujjfelemelésnyi időre megáll velünk a világ forgása. Ezt lehet nehéz – gondolom –, ezt az ujjfelemelésnyi időt tudni: mert ez nincs benne a kottában, aztán mégis bele van komponálva mindenbe.
Mögöttünk ritmusos sercegés. Ki-kibillent a varázslatból, azért nem is jut eszembe jobb szó az állapotra, amiben vagyunk – azaz lennénk –, csak ez az elcsépelt és modoros, mert nem tudok belemerülni tisztességesen, mióta meghallottam a sercegést. Hátratekintek: a mögöttünk ülő férfi a körmét húzogatja az öltönynadrágján. Még csak nem is ütemre. Látszólag nem zavar senkit, csak engem meg a mellettem ülőt, pedig valószínűleg mindannyiunknak beférkőzött a tudatalattijába a hang, épp annyira hallható csak, hogy kibillentsen.
Aztán jön a következő tétel. Összetéveszthetetlen nesz: a férfi felhagy a nadrágsimogatással, és néhány ütemenként megszívja a fogát. Valami beleragadhatott az ebédből, gondolom. Erre már többen fészkelődni kezdenek körülöttünk. Amikor némi részsikert arat a szívogatással, elégedetten csámcsog, bele a szonátába, mintha valaki becsörtetne egy múzeumba, és odapiszkítana egy porcelánvázába.
Tehetetlenül egymásra nézünk a körülöttünk ülőkkel, mégis, mit kellene ilyenkor csinálni: kultúremberek vagyunk, ugye, nem kezdhetünk el hangosan reklamálni, miközben a világhírű zongoraművész Haydnt játszik. Emberünk viszont nem veszi észre magát, sőt, a második felvonásra minden addiginál kényelmesebben terpeszkedik a székében. 
És ekkor – épp, amikor a világhírű zongoraművész belekezd Schubert b-dúr zongoraszonátájának második tételébe – felhangzik egy öblös böfögés, és átható kolbászszag teríti be a légteret. Nem, ez bizonyára nem velünk történik, bámulunk egymásra, és talán meg is magyarázzuk magunknak, hogy képzelődtünk csupán, amikor újabb böfögés rombolja le minden maradék illúziónkat. Lesújtva próbálunk a szonátába kapaszkodni, de a hangjegyek minduntalan elillannak, Schubert nem kompatibilis a kolbászszaggal.
A fémes csattogásra már az egész sor hátrafordul: emberünk – ott, a hangversenyterem és a koncert kellős közepén – meglazítja az övét. Valamit mond is félhangosan a vele érkezett nőnek, gondolom olyasmit, hogy milyen udvariatlan népek ezek itt az előző sorban, folyamatosan hátraforognak és őt bámulják, mi pedig, attól tartva, hogy a felhajtás megzavarja a világhírű zongoraművészt, akiért sok száz kilométert zarándokoltunk, tűrünk tovább. Hisz mégiscsak koncerten vagyunk.
Hát, ennyi a történet. A kultúremberek közt terpeszkedik, böfög és csámcsog egy, aki tönkretesz maga körül mindent. Amint mondtam: tanulság nincs.
Mégis, mit kellene ilyenkor csinálni: kultúremberek vagyunk, ugye

Balkáni pofon

Macedóniában az a furcsa helyzet állt elő a vasárnapi népszavazás után, hogy a kormánypárt és az ellenzék is győzelmet kiáltott. Mivel a referendum érvénytelen lett, a logikai bukfenc inkább Zoran Zaev szociáldemokrata miniszterelnöknek kínos. Ugyanakkor van abban is némi irónia, hogy a macedón nacionalisták azt ünneplik, hogy a görög nacionalisták tovább bojkottálhatják Macedónia euroatlanti integrációját és felzárkózását. „Kicsit szegényebb, kicsit elmaradottabb, de a mienk!” - örvendhetnének, ha látták volna A tanút.  Ezek után az már a macedón belpolitikai csatározások függvénye lesz, hogy végleg elúszott-e a történelmi pillanat, vagy van még visszaút. Ami innen, az Európai Unióból nézve fontosabb, hogy a Nyugat ismét belefutott egy szép nagy pofonba. Hiába vonult fel ugyanis mások mellett Angela Merkel német és Sebastian Kurz osztrák kancellár, Jens Stoltenberg NATO-főtitkár, hiába ígértek gazdasági fellendülést, a macedónok köszönték, nem kértek belőlük. Hát bolondok ezek ott Szkopjéban, hogy nem akarják, hogy kolbászból legyen a kerítés? Persze koránt sem, csak adtak egy kis ízelítőt abból, hogyan működik a Balkán, az az unalomig ismert, robbanásra kész puskaporos hordó. Ebből pedig érdemes lenne az Európai Uniónak is tanulnia. Végre tükörbe nézni, és feltenni a kérdést: miért van az, hogy a szervezet már nem az a szép új világ, ahová mindenki, mindenáron tartozni akar?  Öröm az ürömben, hogy úgy tűnik, Macedóniában tényleg működik a demokrácia. Ha az ellenzék okos taktikázásával is, de egyelőre nemet mondtak a békére, visszautasították a visszautasíthatatlant, és még tapsolnak is hozzá. Most aztán a Nyugat is egy teszt előtt áll. Hamarosan kiderül, hogy elengedik-e a tékozló fiú kezét, vagy tényleg már úgyis mindent jó előre elrendeztek a „nagyok”. 

A palotai példa

Kisbér neve mond még önöknek valamit? A városé, ahol alig egy évvel az első szabad voksolás után a megürült képviselői helyre egyszerűen lehetetlennek bizonyult új honatyát választani, mert az emberek csakazértsem mentek el az urnákhoz. Míg végül a többedik körben a szocialisták előálltak a korábbi - reform-pártállami - honvédelmi miniszterrel, aztán hipp és hopp, hirtelen lett elég szavazó. 
Mindez csak arról jutott eszembe, hogy a XV. kerületben a választásra jogosultak 34,3 százalékát ösztönözte voksolásra a lehetőség, hogy polgármestert állíthatnak a városrész élére. Eszemben sincs ünneprontónak lenni, a nyári józsefvárosi fiaskó és a belvárosi zakó után kellett már ennyi sikerélmény Orbán Viktor ellenzékének, de azért ne feledjük, hogy itt a demokraták nem megfordítottak valami fideszes fellegvárat, hanem megőrizték korábbi, erős pozíciójukat. És azt se, hogy a "mindenki egyért, egy mindenkiért (mínusz Munkáspárt)" recept Palotán működött ugyan, de Kőbányán meg nem. 
A kérdés tehát továbbra sem úgy vetődik fel, hogy hogyan lehet elrángatni a szavazófülkékbe a híveket, hiszen elmennek azok maguktól is, amiként a fideszéi is. Hanem úgy, hogy mivel lehet rávenni a közügyekben most érdektelenséget tanúsító, a hatalom által konzekvensen félrevezetett, a tájékozódás alternatív lehetőségeivel élni nem hajlandó választói többséget, hogy a saját érdekében figyeljen, mérlegeljen és döntsön. 
A jövő évi önkormányzati választásig hátralévő egy év a trendfordításra talán nem elég, de arra igen, hogy az ellenzék legalább Budapesten szavazatokra és mandátumokra váltsa a létező elégedetlenséget. Nincs az a körzet, nincs az a városrész, ahol ne lehetne megtalálni a helyben legfontosabb ügyeket és azokat a hiteles arcokat, akik képviselik őket. És az elkövetkező egy év majd azt is bebizonyítja, melyik politikai erő képes a célért dolgozni, és melyik játszik cinkelt lapokkal. A tét persze nem az örökkévalóság, csak a nagyon is kézzel fogható jelenünk: ha most odalesz Budapest, ebben a büdös életben már nem kapunk újabb esélyt.
Egy év arra elég, hogy az ellenzék legalább Budapesten szavazatokra és mandátumokra váltsa a létező elégedetlenséget