Történet tanulság nélkül

Vannak tanulság nélküli történetek. Nem szépek, nem frappánsak, nem emlegetjük majd nagy hahotázások közben a csattanójukat. De valahogy mégiscsak kikívánkoznak az emberből.

A színpadon a világhírű zongoraművész Haydnt játszik. Úgy zongorázik Haydnt, ahogyan talán senki más a világon, nem csupán most, de jószerével sohasem; tessék ide mindenféle szuperlatívuszokat képzelni. Az Esz-dúr szonátánál átsuhan valami lélek a termen, megpördül a színes freskók között, és egy ujjfelemelésnyi időre megáll velünk a világ forgása. Ezt lehet nehéz – gondolom –, ezt az ujjfelemelésnyi időt tudni: mert ez nincs benne a kottában, aztán mégis bele van komponálva mindenbe.

Mögöttünk ritmusos sercegés. Ki-kibillent a varázslatból, azért nem is jut eszembe jobb szó az állapotra, amiben vagyunk – azaz lennénk –, csak ez az elcsépelt és modoros, mert nem tudok belemerülni tisztességesen, mióta meghallottam a sercegést. Hátratekintek: a mögöttünk ülő férfi a körmét húzogatja az öltönynadrágján. Még csak nem is ütemre. Látszólag nem zavar senkit, csak engem meg a mellettem ülőt, pedig valószínűleg mindannyiunknak beférkőzött a tudatalattijába a hang, épp annyira hallható csak, hogy kibillentsen.

Aztán jön a következő tétel. Összetéveszthetetlen nesz: a férfi felhagy a nadrágsimogatással, és néhány ütemenként megszívja a fogát. Valami beleragadhatott az ebédből, gondolom. Erre már többen fészkelődni kezdenek körülöttünk. Amikor némi részsikert arat a szívogatással, elégedetten csámcsog, bele a szonátába, mintha valaki becsörtetne egy múzeumba, és odapiszkítana egy porcelánvázába.

Tehetetlenül egymásra nézünk a körülöttünk ülőkkel, mégis, mit kellene ilyenkor csinálni: kultúremberek vagyunk, ugye, nem kezdhetünk el hangosan reklamálni, miközben a világhírű zongoraművész Haydnt játszik. Emberünk viszont nem veszi észre magát, sőt, a második felvonásra minden addiginál kényelmesebben terpeszkedik a székében.

És ekkor – épp, amikor a világhírű zongoraművész belekezd Schubert b-dúr zongoraszonátájának második tételébe – felhangzik egy öblös böfögés, és átható kolbászszag teríti be a légteret. Nem, ez bizonyára nem velünk történik, bámulunk egymásra, és talán meg is magyarázzuk magunknak, hogy képzelődtünk csupán, amikor újabb böfögés rombolja le minden maradék illúziónkat. Lesújtva próbálunk a szonátába kapaszkodni, de a hangjegyek minduntalan elillannak, Schubert nem kompatibilis a kolbászszaggal.

A fémes csattogásra már az egész sor hátrafordul: emberünk – ott, a hangversenyterem és a koncert kellős közepén – meglazítja az övét. Valamit mond is félhangosan a vele érkezett nőnek, gondolom olyasmit, hogy milyen udvariatlan népek ezek itt az előző sorban, folyamatosan hátraforognak és őt bámulják, mi pedig, attól tartva, hogy a felhajtás megzavarja a világhírű zongoraművészt, akiért sok száz kilométert zarándokoltunk, tűrünk tovább. Hisz mégiscsak koncerten vagyunk.

Hát, ennyi a történet. A kultúremberek közt terpeszkedik, böfög és csámcsog egy, aki tönkretesz maga körül mindent. Amint mondtam: tanulság nincs.