Balkáni pofon

Macedóniában az a furcsa helyzet állt elő a vasárnapi népszavazás után, hogy a kormánypárt és az ellenzék is győzelmet kiáltott. Mivel a referendum érvénytelen lett, a logikai bukfenc inkább Zoran Zaev szociáldemokrata miniszterelnöknek kínos. Ugyanakkor van abban is némi irónia, hogy a macedón nacionalisták azt ünneplik, hogy a görög nacionalisták tovább bojkottálhatják Macedónia euroatlanti integrációját és felzárkózását. „Kicsit szegényebb, kicsit elmaradottabb, de a mienk!” - örvendhetnének, ha látták volna A tanút.  Ezek után az már a macedón belpolitikai csatározások függvénye lesz, hogy végleg elúszott-e a történelmi pillanat, vagy van még visszaút. Ami innen, az Európai Unióból nézve fontosabb, hogy a Nyugat ismét belefutott egy szép nagy pofonba. Hiába vonult fel ugyanis mások mellett Angela Merkel német és Sebastian Kurz osztrák kancellár, Jens Stoltenberg NATO-főtitkár, hiába ígértek gazdasági fellendülést, a macedónok köszönték, nem kértek belőlük. Hát bolondok ezek ott Szkopjéban, hogy nem akarják, hogy kolbászból legyen a kerítés? Persze koránt sem, csak adtak egy kis ízelítőt abból, hogyan működik a Balkán, az az unalomig ismert, robbanásra kész puskaporos hordó. Ebből pedig érdemes lenne az Európai Uniónak is tanulnia. Végre tükörbe nézni, és feltenni a kérdést: miért van az, hogy a szervezet már nem az a szép új világ, ahová mindenki, mindenáron tartozni akar?  Öröm az ürömben, hogy úgy tűnik, Macedóniában tényleg működik a demokrácia. Ha az ellenzék okos taktikázásával is, de egyelőre nemet mondtak a békére, visszautasították a visszautasíthatatlant, és még tapsolnak is hozzá. Most aztán a Nyugat is egy teszt előtt áll. Hamarosan kiderül, hogy elengedik-e a tékozló fiú kezét, vagy tényleg már úgyis mindent jó előre elrendeztek a „nagyok”. 
2018.10.02 08:33
Frissítve: 2018.10.02 08:35

Őszi(rózsás) ünnepek

Október 23. ma állami ünnep, „a forradalom” évfordulója. Amikor úgy kellett volna, akkor sem hívta senki „ellenforradalomnak”, legfeljebb a párttaggyűlésen. Bár ilyesmiről ott inkább nem beszéltek. Mert nem volt egyszerű ügy. A párt alapszervezetek tagjainak tekintélyes hányada ugyanis – egészen a Kádár-kormány megalakulásáig – részt vett az „eseményekben”. Sőt nem kevesen már a később "előkészületnek" minősített Petőfi-körös vitaesteken is. Erről azonban „hivatalos” helyen nem volt ildomos beszélni, jó pár évtizeden át. 
Családi körben is csak úgy, ahogy az ilyen című híres Arany versben '48-ról: diszkrét utalásokkal. Pedig lett volna mit kiértékelni, de a Kádár rezsim (a Moszkva elvárásainak megfelelően teljesített megtorlások után) inkább kollektívan megbocsájtott, semhogy tisztázta volna, ki miért állt ott, ahol állt. Az eredmény nem volt kívánatos. Az derült volna ki ugyanis, hogy nem „a személyi kultusz” volt a lázadás egyedüli oka, hanem hogy a „rendszer” imitt-amott fogyatékos. 
Ez különösen az MSZMP körein belül okozott volna bonyodalmat, ugyanis a forradalmárok egyik harmadának „csak”a szocializmus megreformálása volt a célja. A középső harmad a (sosem volt) „polgári” Magyarország visszaépítéséért szállt síkra. És utolsó harmadként ott volt a „radikálisok” tarka csapata, benne a jókora csőcselékkel. Kellemetlen társaság, de nélkülük nem volt, nincs és nem is lesz forradalom. Még fülkeforradalom se. 
A szovjet birodalom összeomlását követő magyar fölszabadulás után létrejött rendszer – szerintem helytelenül – ’56 októbere szellemi örökösének tekintette magát. Bár ez nem volt teljesen alaptalan, hiszen az új parlament főként a régi rendszer mellőzöttjeiből állt össze, nagyjából olyan arányokban, mint a forradalmárok anno. Így aztán az következett be, ami 56-ban lett volna a folytatás, ha van rá idő. A radikálisok radikálisan maguknak sajátították ki a forradalmat. Egykori baloldali fegyvertársaikat ugyanoda sorolták, ugyanúgy gyűlölték, mint Kádár legelvtelenebb talpnyalóit. A „polgári közép”, noha egyformán idegenkedett a baloldaltól és a szélsőjobbtól, mégis az utóbbival volt kénytelen – nem egyszerűen összefogni, vagy együttműködni, hanem - összeforrni. Egészen egyszerűen azért, mert Magyarországon polgári demokratikus szavazóréteg – történelmi okból – nincsen, míg a soviniszta radikalizmus a mai napig nagyon erős. 
Választást nyerni a jobboldal Magyarországon nélkülük nem tud. Ezért fenyeget bármely nap, hogy Nagy Imre szobrának távoznia kell a Vértanúk teréről. ’56 baloldali és demokratikus polgári hagyománya pillanatnyilag nem él. Azt hiszem, föltámadni sem fog soha, bármekkora is a baloldal erőlködése. Október 23. ma a csőcselék utódainak szánt média show. 
Visszatalált viszont az Országházhoz – egy Nagy Imréhez hasonlóan pozitív történelmi szerepet vállaló ember, Károlyi Mihály gróf szobrának eltakarítása után - egy másik szobor, Tisza István grófé. Ez az utóbbi gróf lökte Magyarországot arra az útra, amely a trianoni szakadékhoz vezetett. Az nem meglepő, hogy akik visszahozták a „vad geszti bolond” (förtelmes, a kortársakat is megmosolyogtató) szobrát, az „úrnak, magyarnak egyként rongy” gróf példáját is szeretnék követni. Minden jel arra mutat, hogy sikerülni fog, noha – szerintem – túl nagy kockázatot vállaltak.
Ha ugyanis megismerhető lenne a XX. század első éveinek hiteles története, kiábrándulnának azokból, akik Tiszát állítják például. Tisza jó vívó volt és szerette a családját, továbbá nem volt köztörvényes bűnöző (ez nem minden későbbi miniszterelnökről mondható el), de ez az összes jó, amit el lehet mondani róla. Egyebekben „áldott rossz ember” volt. Rendíthetetlen soviniszta és mint ilyen, elvakult háború-barát. Minden demokratikus gondolat és szabály gátlástalan szétrombolója. A parlamentarizmus gyilkosa. Közutálat vette körül, négyszer kíséreltek meg merényletet ellene, és vélhetően még sokkal többen tervezték. Maga is tudta, számított rá, hogy erőszak által fog meghalni. Úgy is lett. Ő hát a példakép, és „Hunnia úri trágyadombja”. 
Tisza István – a Károlyi Mihály gróf vezette első Magyar Köztársaság legengesztelhetetlenebb ellensége – 1918. október 31-én lett az ellene elkövetett utolsó merénylet áldozata. Kevesen sajnálták. Károlyi később átadta a hatalmat a kommunistáknak, mert úgy látta, hogy a háborútól megcsömörlött ország megvédésére a kisantant nyomulásával szemben egyedül ők képesek. De ez már másik történet. 
Viszont a magyar baloldali és polgári demokratikus szimpatizánsok számára „szövődmény nélkül” ünnepelhető lenne az őszirózsás forradalom és az első Magyar Köztársaság kikiáltásának - idén századik - évfordulója, november 16-a. Persze milyen más lenne, ha Varga Imre nagyszerű Károlyi-szobránál, a Kossuth téren lehetne megtartani ezt a megemlékezést.
2018.10.22 07:33

A médiafölény birtokában

Papp Lajos szívsebész még a baloldali érában, tíz esztendővel ezelőtt mondott le minden pozíciójáról, és kérte nyugdíjaztatását; megítélése szerint ami az akkori egészségügyben folyt, az sem erkölcsileg, sem szakmailag nem volt vállalható. 
Idéznék 2008. július 15-én kelt, drámai hangvételű nyílt leveléből: „Rendkívüli döntést hoztam az elmúlt napokban. Lemondok igazgatói pozíciómról, egyetemi tanári, gyógyító, kutató, oktatói tevékenységemről és múlhatatlan szerelmemről – a szívsebészetről. Teszem ezt azért, mert a továbbiakban nem vállalok cinkosságot a Magyar Emberek elpusztításában. Nem leszek társtettes a Magyar Genocídiumban.”
Az, hogy egy másik szívsebészt, Székely László főorvost – egyesek szerint az emberierőforrás-miniszter kifejezett óhajára – nemrégiben elbocsátották a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetből, s nem sokkal ezt követően elhunyt egy műtétre váró betege, mintha mégsem váltana ki ekkora tiltakozást sem a szakmából, sem a társadalomból. 
A jelentős túlsúlyban lévő kormánypárti médiumok mélyen hallgatnak a jelenlegi kabinet által idáig elhanyagolt honi egészségügy rendszerszintű problémáiról, s ez az agyonhallgatás még akkor is hátrányosan befolyásolja a polgárok rezisztenciára való hajlandóságát, ha potenciális páciensekként maguk is napról napra szembesülhetnek a szóban forgó intézményekben uralkodó áldatlan állapotokkal. Ebben a helyzetben egyes prominensek a jelek szerint azt is megengedhetik maguknak, hogy a bekövetkezett halálesetért arcátlan cinizmussal éppen a kirúgott főorvost teszik felelőssé.
Alighanem a kormánypárti médiafölénynek köszönhetően viszonylag kevesen hördültek fel a miniszterelnök oktatásügyben végrehajtott pálfordulásának láttán is. Orbán Viktor alighanem ráébredt, hogy a társadalmi ellátórendszereknek az általa kierőszakolt „szociális népszavazás” révén meghiúsított reformját nyolcévnyi halogatás után mégiscsak kénytelen végigvinni, a száznyolcvan fokos fordulat szalonképessé tételéhez viszont új kommunikációs panelek szükségeltetnek. Az újból belengetett tandíj és a profitorientált egészségügy ugyan változatlanul népszerűtlen a magyarok körében, ám az Orbán-kabinet lényegesen jobb helyzetben van a 2010 előtti baloldali kormányoknál, különösen az előzetesen végrehajtott hatalompolitikai manővereinek köszönhetően. 
A közpénzből felhizlalt lakájmédiában ténykedő mellébeszélők siserahada napi huszonnégy órában fogja sulykolni nekünk, hogy például „ez” a tandíj miért lesz „más”, mint a Gyurcsány-kormány által bevezetett, miközben óvakodni fognak a „megszorítás” kifejezés használatától. Figyelembe kell vennünk azt a politológusok által olykor hangoztatott véleményt is, miszerint a nadrágszíj meghúzását a társadalmak lényegesen könnyebben elfogadják a jobboldali kormányoktól. 
Ha esélyegyenlőséget kínáló felsőoktatást, illetve mindenki számára elérhető, színvonalas egészségügyet akarunk magunknak kiharcolni, mindenekelőtt civil kurázsira van szükségünk - amely tíz esztendeje megvolt még többek között dr. Papp Lajosban. „Őfelsége ellenzéke” itt már tehetetlen.
2018.10.22 07:31