Az új jobboldali, populista és radikális pártok térnyerésének okait sokszor és különböző szempontokból elemezték már. Ezek a vizsgálatok rendre górcső alá vették az olyan társadalmi mozgásokat és a rájuk adott politikai válaszokat, mint az egyre terjedő szegénység, a nemzeti kisebbségek helyzetének változása, a bevándorlás problémája, és egyre gyakrabban foglalkoznak a nők és a (szélső)jobboldal kapcsolatával, a női szavazók és politikusok szerepével a jobboldali pártok népszerűségnövekedésében. A nőket még a kétezres évek elején publikált kutatások is evidensen baloldali szavazóként írták le, és úgy gondolták, hogy társadalmi-gazdasági szerepeik változásai a hetvenes évektől kezdve eleve arra predesztinálták őket, hogy voksukat a munkahelyi és a családi teendők összeegyeztetésével kampányoló baloldali és liberális pártokra adják. Sőt ezek a kutatások egyféle „női princípiumként” hangsúlyozták a nők apolitikusságát, kiemelve ugyanakkor, hogy több huszadik századi totalitárius rendszernek a nők nem csupán áldozatai, hanem sokszor tevékeny támogatói is voltak.
A látszólagos ellentmondás feloldása viszonylag egyszerű: a (politikai) pszichológia tudománya régóta tényként kezeli azt a megállapítást, miszerint nincs rá ok, hogy a nők kevésbé lennének bigottak, mint a (hagyományosan) konzervatívabb férfiak. A hidegháború későbbi amerikai elnökeinek választási szerepléseit elemezve a kutatók arra hívták fel a figyelmet, hogy a sokszor szélsőségesen antikommunista és militánsan keresztény kampányok támogatói között legalább olyan arányban voltak megtalálhatóak a családi tűzhely melegét és a hagyományos amerikai értékeket féltő nők, mint a férfiak. És még ha a nők politikai szerepe nem is mindig látványos (kevésbé pozicionálják magukat, kisebb számban látnak el közfeladatokat), önmagukat – a közvéleménykutatások alapján – sokszor mint a nemzet fenntartóit, az értékek őrzőit, a „politikacsináló” férfiak hátországát szeretik látni és láttatni.
Ez utóbbi megállapítás azért is bír kiemelt jelentőséggel, mert a nők politikai szerepét vizsgáló tanulmányok sokszor csupán a vezető személyére és a pártpolitikára koncentrálnak. Pedig a támogatói státusz és az aktivista szerep legalább ugyanilyen fontos egy politikai szervezet működésében. Sőt! Claire Provost és Lara Whyte az openDemocracy oldalán megjelent cikkükben arra hívják fel a figyelmet, hogy a mianmari népirtásban a kormányzat többek között a női jogok és a feminista értékek védelmével indokolta a muzulmán rohingyák elleni népirtást, és igyekezett legitimálni a csoportosan elkövetett gaztetteket.
Az európai jobboldali és populista pártok előretörésének és a nők választói attitűdjének összefüggéseit kutató Elisa Gutsche szintén hasonló következtetésre jut A nők diadala? című tanulmányában. A kutató több ország szélsőséges pártjának választási szerepléséből azt a következtetést vonja le, hogy noha a nők pártpolitikai szerepe sokszor korlátozott, de szavazóként a férfiakkal nagyjából megegyező arányban támogatják azokat az antiliberális és antifeminista mozgalmakat, amelyek a hagyományos nemi szerepek átalakulásával és a hagyományos családmodell felbomlásával, a szabadelvűség túlzott térnyerésével riogatják választóikat.
A szélsőséges, sokszor rasszista, és kampányában az egykor volt birodalmi romantikát tudatosan (fel)használó német AfD példája ebben az esetben különösen tanulságos. Az Alternatíva Németországért ugyanis soha nem riadt vissza a szexizmustól: a legutóbbi németországi választásokon a párt többek közt a tengerparton hátulról fényképezett, bikinis nők képével kampányolt Európa szerintük erőszakos iszlamizációja ellen. „Burka? Mi maradunk a bikininél” – hirdette plakátjaik felirata, programjukban pedig a nők legfontosabb társadalmi szerepét a demográfiai hanyatlás megállításában, az alacsony születési arány megfordításában jelölték meg. És noha a párt saját adatai szerint tagságuknak mindössze 16 százaléka nő (és ez az arány a tartományi parlamentek AfD-s frakcióiban sem magasabb), 2017-ben szavazóik több mint 35 százaléka a nők közül került ki. Számukra a feminizmus egyet jelent a neoliberális kizsákmányolással, a párt politikája pedig a „családok Németországának” megvédésével.
És ez az, amit a szélsőségesek szerte Európában kihasználnak a női szavazók mozgósítására. Vagyis hogy a vélelmezések szerint a nők érzékenyebbek az erőszakra, míg a populista pártok szerte Európában az „erőszakos idegen” visszaszorításával és az kulturális-gazdasági-politikai irányítás visszaszerzésével kampányolnak. Sőt – így Gutsche – a volt szocialista országok társadalmaiban jóval magasabb a félelem a globalizációtól, így nem csoda, hogy a muzulmánellenes, szélsőséges pártok a volt NDK területén és Kelet-Európában a legnépszerűbbek.
A kutató emellett arra is felhívja a figyelmet, hogy a nők ezekben a régiókban ugyanúgy támogatják a csoportalapú ellenségképzést, mint a férfiak. Úgy érzik ugyanis, hogy a „megszállóként”, „új hódítóként” aposztrofált menekültek az ő kárukra, és a történelem során kivívott jogaikat korlátozva akarnak érvényesülni. Sokan összeegyeztethetetlennek tartják az iszlám kultúrát és az európai értékeket, így nemcsak a muzulmán férfiakra tekintenek természetes fenyegetésként, hanem a muzulmán nőkre is, akik miatt egy távoli, disztópikus jövőben el kell majd hagyniuk nehezen megszerzett jogaikat, és belesimulniuk egy idegen értékek szerint szerveződő, patriarchális társadalomba. Ebből a szempontból pedig nők és férfiak között nincsen különbség a rend és a stabilitás ethoszát hirdető, idegenellenességgel párosuló tekintélyelvűség elfogadásában.
A nemek közti társadalmi és politikai egyenlőtlenségek párhuzamosai úgy tűnik, napjainkban a félelem végtelenjében találkoznak. Ahogy azonban Európa populista mozgalmai és pártjai erre a félelemre építik – sokszor sikerrel – saját politikájukat, úgy a baloldal már csak a nők miatt sem követheti el azt a hibát, hogy mindezt relativizálni próbálja.