A kiszolgáltatottság anatómiája

Magyarországon, megközelítőleg 46 500 fő az ápolók létszáma, akik közül csak mintegy 4200-an rendelkeznek diplomával. És ebből a létszámból is egyre kevesebben dolgoznak a betegágyak mellett, három műszakban. Az elvándorlás most az intenzív és a sürgősségi osztályokról a legnagyobb, iránya zömmel a magánellátás. 
A diplomás ápolói végzettséget szerzettek száma 2001-ben 823 fő volt, a legutóbbi tanévekben már alig érte el a 334 főt. Budapesten két szakképző helyen, nem főiskolai képzésben, nyolc és hét fő ápoló hallgató végez (reméljük) 2019 júniusában. És az elmúlt 8 év átlaga alapján ítélve megjósolható, hogy a végzős hallgatóknak csak 41 százaléka marad a pályán.
A szakképzésben ma tragikus a helyzet. A szétvert rendszer, az állandóan változó és egyre nehezebben értelmezhető képzési tervek, a lehetetlen óraszámok után a szabályozatlan kompetenciák világa jön, ahol a majdani bér a végzett munkával és felelősséggel köszönő viszonyban sincs. De honnan is adnának legalább 50 ezerrel több ápolónak tisztességes bért abban az országban, ahol fantom személyzettel akarnak csúcskórházat nyitni? Ahol számba vehető szakképzett oktató-ápoló nélkül működtetnének gyakorlati helyeket a kórházakban? 
A szakképzésben évtizedek óta dolgozó tanárok egyensúlyoznak az évtizeddel ezelőtt még rendesen megtanított és megtanítható ismertek és a jelenlegi káosz között. Őrlődnek a saját lelkiismeretük és a teljesen amortizálódott képzési feltételek között, miközben azzal a ténnyel is szembesülnek, hogy nem mindig szerencsés a hallgató pályaválasztása. 
Kérdés az is, hogy akik végeznek, pályaelhagyók, vagy pályán maradók lesznek-e?  Mert szószólójuk, az nincs. Ha lenne, nem ilyen képzési előírások és ösztöndíj feltételek mellett kellene tanulniuk: hogy a tanuló a képzés során a gyakorlatban használatos eszközöket nem lát, esetleg „töltelék” egy iskolában, hogy felvehessék utána a pénzt. "Országos főápoló" még mindig nem akadt, hogy az őket érintő gondokkal törődjön. Az egészségügy számtalan baja mellett rájuk senki sem figyel. Kezdő lépéseiket ma már csak halálosan fáradt ápolók segítik. 
Meddig marad a hallgató a pályán, ha élete első vérvételét egy végstádiumú betegnél kell végrehajtania? Milyen lelki sebeket szereznek a gyakorlaton lévő hallgatók az orvostól, a nővértől, a betegtől, a hozzátartozótól? Ki a felelős, hogy eléggé felkészültek-e szakmailag, lelkileg az intézményekben folyó tevékenységhez? Megoldás-e, ha tízből tíz írásbeli záró dolgozat úgy elégséges, hogy az osztályfőnök remegő térdekkel kéri a vizsgaelnök jóváhagyását a fél pontonként feljavított eredményekhez? 
A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara polcai rogyásig tele vannak a bírálatokkal. Szükséges lenne a tanulói, hallgatói tevékenységre, jogviszonyra vonatkozó szabályokat törvénybe foglalni, meghatározni, hány szakembernek kellene velük a gyakorlat ideje alatt a kórházban foglalkozni. Megfontolandó az ápolóhallgatók jogaiért felelős kórházi Ombudsman intézménye is.  
Új-Zélandon 2016-ban jelent meg a Nurse Education Practice-ben egy vizsgálat eredménye, amelyet az első diplomáját még meg nem szerzett 373 egyetemi ápoló hallgató megkérdezésével végeztek. A válaszadók több mint kétharmada észlelte az intézményi gyakorlatban a beteg titoktartási, magánélethez, méltósághoz vagy tisztelethez való jogának megsértését a gyakorlati idő alatt. 87 százalékuk a nem biztonságos munkavégzést emelte ki. A nyílt végű kérdésekre adott válaszokban megjelent a gyakorlaton lévők támogatásának vagy felügyeletének hiánya. A hallgatókat elmulasztották tájékoztatni a „szakmai életmódról”. A cikk szerint az ápolóhallgatók inkább hallgatótársaikkal, családtagjaikkal, barátaikkal, sőt az őket támogató betegekkel (!) beszélték meg a gyakorlati időszak alatt felmerülő szakmai, etikai, jogi problémáikat, mint a kórházi szakdolgozókkal vagy a tanáraikkal.  
Nálunk annyival rosszabb a helyzet, hogy az ápoló hallgatókat besorolták az abroncsgyártók és zsaluzóácsok közé. A helyzetet Losonczi Ágnes szavaival lehet a legjobban jellemezni: „Szakmává vált az ápolás, anélkül, hogy a szakmai teljességet megtanítanák, és ezt a tudást megbecsülnék és méltányolnák.”
Meddig marad a hallgató a pályán, ha élete első vérvételét egy végstádiumú betegnél kell végrehajtania?

Frissítve: 2018.10.04. 09:14

Le kellene jönni erről a szerről

Hős utca csak egyetlen egy van Budapesten. Mármint, ha a térképet kutatjuk. Ám mint jelenség, sajnos évről évre szaporodik a Hős utcák száma a fővárosban és vidéken is. A különböző videómegosztó oldalakon számtalan kisfilmet találunk – akár amatőrök által, akár profi stábok által rögzítetten –, amely azt mutatja be, hogyan pusztít el mindent az ún. dizájnerdrog, legfőképpen a végtelen szegénység, a nyomor utcáiban. Egy adag akármicsoda – hiszen lehetetlen megállapítani, hogy az adott adag mit tartalmaz pontosan – olcsóbb, mint egy „feles”. Aki már csak a kábulatban találja meg az élet elviselhető pillanatait, annak kézenfekvő, hogy alkohol helyett akár teljesen ellenőrizetlen pszichoaktív szerek után is nyúljon. Ráadásul ezek egy részének beszerzése teljesen legális, hiszen sem a dohány, sem például az aceton megvásárlása nem ütközik törvénybe 18 év felett. Beáztatni a dohányt, megszárítani és elszívni szinte gyerekjáték. A katasztrófa az, hogy egyre inkább a szó legszorosabb értelmében is az.
Ennek a magára hagyott társadalmi csoportnak a katasztrófája természetesen nem egyik napról a másikra következett be. A reménytelenségben, kilátástalanságban, az eleve elrendelt nyomorban egymást követő generációk régóta küldték üzeneteiket a többségi társadalom felé. Ám ez mindeddig – a politika hathatós közreműködésével – elkerülte a figyelem fókuszát.   
A Hős utcai katasztrófára igazán akkor figyelt csak fel az ország, mikor az egyik TV-csatorna stábja főműsoridőben adott le egy tartalmas, egészen megdöbbentő anyagot róla. Egymás után jöttek a válaszok az ország különböző pontjairól: ilyen környék náluk is van. Az országos érdeklődést ugyanakkor a lehető legrosszabb válasz követte a kormány részéről. A hatalom meg akarta mutatni, azonnal képes erőből rendet tenni a Hős utcában és az egyes villamos megállóiban szédelgők között: most már éjjel-nappal rendőrök lepik el az egész környéket. Az ő munkájukat természetesen tisztelet és elismerés illeti, hiszen, annyit már tudunk ezekről a pszichoaktív szerekről, hogy használóik sokszor a teljes tompultság, ernyedtség állapotában, gyakran eszméletüket vesztve fekszenek valahol, de egyáltalán nem ritka, hogy erős agressziót, durvaságot vált ki a használókból. A rend fenntartása, az állampolgárok védelme ilyenkor valóban nélkülözhetetlen és elsődleges szempont kell hogy legyen. 
De lássuk be, nemcsak szakmai hiba, hanem bűn is kizárólag a rendészeti fellépéstől várni a csodát. Várni azt, hogy a dupla rendőrlétszám, az erőteljesebb hatósági fellépés véget vessen a “Hős utcákban” jellemző, halmozottan hátrányos helyzetű társadalmi csoport súlyos katasztrófájának. Magyar generációk jövőjét veszélyezteti súlyosan a kormány, amikor Rétvári Bence szavaival élve „nem hisz az ártalomcsökkentésben”, vagy amikor szakmai felvilágosítás helyett a prevenciót tévesen hatósági elrettentésként aposztrofálja. 
A hosszú évek óta megoldatlan szociális, lakhatási és egészségügyi problémákra nem lehet rendőröket küldeni. Illetve lehet, mint látjuk, csak teljesen értelmetlen és hatástalan. A rendőri fellépés eredménye mindössze annyi, hogy ma már a dizájnerdrogoktól bekábult fiatalok megjelentek más, ettől eddig érintetlen lakóövezetekben is. Szétspriccelt a probléma ezerfelé, de a megoldáshoz egyetlen lépést sem közelítettünk eddig.
Lassan ideje lenne lejönni erről a hatósági elrettentésre épülő kriminalizációs beakadásról. Vagy a helyzet csak egyre rosszabb lesz. 
Fontos, hogy lássuk: ez nem drogprobléma, és nem is rendészeti kérdés. Egy olyan átfogó együttműködésre van szükség, ahol jelen van a főváros vezetése, az illetékes szakminisztériumok, az egészségügy, a szociális szakma, a rendészet és természetesen az utóbbi időben kiszorított civilek is. Mert csak átfogó, minden területet lefedő programmal léphetünk ennek a szociális tragédiának a felszámolása felé vezető útra.
Frissítve: 2018.10.04. 09:21

Lelkiismeret

Nincs mit tenni, ha megszólal a lelkiismeret. Márpedig Nagykőrös Város Önkormányzatának kormánypárti többsége - a polgármester szerint - lelkiismereti döntést hozott, amikor határozatban ítélte el a Sargentini-jelentést. Vagyis az alig 24 ezres lélekszámú Pest megyei település figyelmeztette az Európai Parlamentet, rossz vége lesz annak, ha továbbra is vegzálják a magyar kormányt és személy szerint Orbán Viktor miniszterelnököt. 
Lássuk be, ideje volt a határozott hangnak és fellépésnek. Bízzunk benne, hogy a magyar települések többsége követi a nagykőrösi példát. Csak eredményre vezet, ha mind ennyire bátran kiállnak az unió "bevándorláspárti, kommunista politikusaival" szemben. Az pedig ne tévesszen meg senkit, hogy a városi képviselő-testület közleményében visszaköszönnek azok a vádak, amiket naponta hallhatunk még náluk is felelősebb politikusoktól a parlamentben és a médiában. Hiszen "Nagykőrös az ország része", s mivel a kormány kiállt a magyar emberek és családok mellett, ezért ők is kiállnak a kormány mellett.
Különösen figyelemre méltó, hogy az önkormányzat "kommunista hangvételű aljamunkának" nevezi a jelentést. Czira Szabolcs polgármesternek e téren gazdag tapasztalatai lehetnek. Mielőtt ugyanis - a rendszerváltás után - politikus lett, az átkos időkben mint állatorvos és MSZMP-tag tevékenykedett. Aztán a kisgazdák soraiban tűnt fel, de - nyilván isteni sugallatra - rájött, hogy mégis a Fideszben a helye, az ő színeikben lett parlamenti képviselő és közben polgármester is. Ha valaki, hát ő meg tudja ítélni, hogy ez a jelentés bosszú, büntetés és Soros-féle aknamunka édes hazánk ellen. Amint arra Orbán Viktor és köre is többször rámutatott. 
Még jó, hogy Nagykőrösön csak a lelkiismeretükre hallgattak és nem - egyébként jogos - dühükre. A végén talán még hadat is üzentek volna az uniónak.