Magyarországon, megközelítőleg 46 500 fő az ápolók létszáma, akik közül csak mintegy 4200-an rendelkeznek diplomával. És ebből a létszámból is egyre kevesebben dolgoznak a betegágyak mellett, három műszakban. Az elvándorlás most az intenzív és a sürgősségi osztályokról a legnagyobb, iránya zömmel a magánellátás.
A diplomás ápolói végzettséget szerzettek száma 2001-ben 823 fő volt, a legutóbbi tanévekben már alig érte el a 334 főt. Budapesten két szakképző helyen, nem főiskolai képzésben, nyolc és hét fő ápoló hallgató végez (reméljük) 2019 júniusában. És az elmúlt 8 év átlaga alapján ítélve megjósolható, hogy a végzős hallgatóknak csak 41 százaléka marad a pályán.
A szakképzésben ma tragikus a helyzet. A szétvert rendszer, az állandóan változó és egyre nehezebben értelmezhető képzési tervek, a lehetetlen óraszámok után a szabályozatlan kompetenciák világa jön, ahol a majdani bér a végzett munkával és felelősséggel köszönő viszonyban sincs. De honnan is adnának legalább 50 ezerrel több ápolónak tisztességes bért abban az országban, ahol fantom személyzettel akarnak csúcskórházat nyitni? Ahol számba vehető szakképzett oktató-ápoló nélkül működtetnének gyakorlati helyeket a kórházakban?
A szakképzésben évtizedek óta dolgozó tanárok egyensúlyoznak az évtizeddel ezelőtt még rendesen megtanított és megtanítható ismertek és a jelenlegi káosz között. Őrlődnek a saját lelkiismeretük és a teljesen amortizálódott képzési feltételek között, miközben azzal a ténnyel is szembesülnek, hogy nem mindig szerencsés a hallgató pályaválasztása.
Kérdés az is, hogy akik végeznek, pályaelhagyók, vagy pályán maradók lesznek-e? Mert szószólójuk, az nincs. Ha lenne, nem ilyen képzési előírások és ösztöndíj feltételek mellett kellene tanulniuk: hogy a tanuló a képzés során a gyakorlatban használatos eszközöket nem lát, esetleg „töltelék” egy iskolában, hogy felvehessék utána a pénzt. "Országos főápoló" még mindig nem akadt, hogy az őket érintő gondokkal törődjön. Az egészségügy számtalan baja mellett rájuk senki sem figyel. Kezdő lépéseiket ma már csak halálosan fáradt ápolók segítik.
Meddig marad a hallgató a pályán, ha élete első vérvételét egy végstádiumú betegnél kell végrehajtania? Milyen lelki sebeket szereznek a gyakorlaton lévő hallgatók az orvostól, a nővértől, a betegtől, a hozzátartozótól? Ki a felelős, hogy eléggé felkészültek-e szakmailag, lelkileg az intézményekben folyó tevékenységhez? Megoldás-e, ha tízből tíz írásbeli záró dolgozat úgy elégséges, hogy az osztályfőnök remegő térdekkel kéri a vizsgaelnök jóváhagyását a fél pontonként feljavított eredményekhez?
A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara polcai rogyásig tele vannak a bírálatokkal. Szükséges lenne a tanulói, hallgatói tevékenységre, jogviszonyra vonatkozó szabályokat törvénybe foglalni, meghatározni, hány szakembernek kellene velük a gyakorlat ideje alatt a kórházban foglalkozni. Megfontolandó az ápolóhallgatók jogaiért felelős kórházi Ombudsman intézménye is.
Új-Zélandon 2016-ban jelent meg a Nurse Education Practice-ben egy vizsgálat eredménye, amelyet az első diplomáját még meg nem szerzett 373 egyetemi ápoló hallgató megkérdezésével végeztek. A válaszadók több mint kétharmada észlelte az intézményi gyakorlatban a beteg titoktartási, magánélethez, méltósághoz vagy tisztelethez való jogának megsértését a gyakorlati idő alatt. 87 százalékuk a nem biztonságos munkavégzést emelte ki. A nyílt végű kérdésekre adott válaszokban megjelent a gyakorlaton lévők támogatásának vagy felügyeletének hiánya. A hallgatókat elmulasztották tájékoztatni a „szakmai életmódról”. A cikk szerint az ápolóhallgatók inkább hallgatótársaikkal, családtagjaikkal, barátaikkal, sőt az őket támogató betegekkel (!) beszélték meg a gyakorlati időszak alatt felmerülő szakmai, etikai, jogi problémáikat, mint a kórházi szakdolgozókkal vagy a tanáraikkal.
Nálunk annyival rosszabb a helyzet, hogy az ápoló hallgatókat besorolták az abroncsgyártók és zsaluzóácsok közé. A helyzetet Losonczi Ágnes szavaival lehet a legjobban jellemezni: „Szakmává vált az ápolás, anélkül, hogy a szakmai teljességet megtanítanák, és ezt a tudást megbecsülnék és méltányolnák.”